Bones & Cinnamon

13. fejezet

Nefelejcs

A szeretők a szívükhöz közel hordják, hogy sose múljon el szerelmük és a másik mindig emlékezzen rájuk

A következő hét mintha csak foltokból állt volna. Egyik pillanatban még az iskolában szorzótáblát tanulok a következőben otthon reggelizek és két pislogás után már Aris-szal teázok délután.
Az életünk egy tenyér nagyságú papírlaptól felborult. A képeslapon pálmafás tengerpart volt olyan amilyet az irodai dolgozók háttérképnek állítanak be, hogy majd egyszer eljutnak oda.
De a másik oldala volt igazán fontos. Apám egyszerű jól olvasható írásával az állt:

„Remélem jól vagytok. Én remekül. 21.-én értetek jövök. Az egész hétvégét együtt töltjük majd!
Szeretettel Apa"

Anya mindenki meglepetésére nem esett rögtön vissza abba zombi féle állapotába. Sőt meglepően tudatos lett. A házon ismét nagytakarítást végzett, külső munkákra pedig szakembereket fogadott fel. Így az emberek jöttek és mentek és rövid egy hét alatt kijavították a stukkó vagy vakolat hibákat.
Persze még mindig csak Camilla néni pénzéből gazdálkodva, ami puskaporos levegőt hagyott a két nő között. A néni ugyanis ténylegesen szerette volna, ha a fejére omlik egy nap a ház legalábbis minden munkás láttán ezt morogta.
De azért anya nem hazudtolta meg magát. Mindent elkövetett, hogy lebeszéljen minket az apával töltött hétvégéről. Az ő kezét megkötötte a bírósági határozatt. De ha a gyerekek nem akarnak vele menni arról ő igazán nem tehet... vagy valami ilyesmit okoskodott ki fejben.
Ella hajthatatlan volt. A jól bevált struccpolitikával, ha apa egyáltalán csak felmerült fülét befogta és nem volt hajlandó beszélni róla. Ő elakart menni és kész. Mintha sose dobtak volna ki minket a saját otthonunkból. Mintha sose hagyott volna minket nincstelenül, egyedül. Persze egy öt éves ezeket nem fogja fel.
Akkor még én se fogtam fel teljesen. Csak annyit éreztem apám csalódást okozott nekem. De ettől ne vártam volna a találkozást vele?
Talán buta vagyok, hogy a képeslap olvasata után majdnem sírtam. Végre visszajön az apukám... aztán eszembe jutottak az elmúlt hónapok. Van egyáltalán helye a mostani életemben? És ekkor aggódni kezdtem.
Anya ostromolt, ha már Ellát nem érhette el.
Nézd meg mit tett velünk! Velem! Az apád egy szemét! Hát tényleg egy ilyen emberre akarsz hasonlítani?! Jack ugye valójában nem is akarsz elmenni? Ugye tudod, hogy a mama szeret téged az egész világon a legjobban?
Csak Camilla néni tudta ilyenkor leállítani mikor belelovalta magát.

Egész héten rémálmok gyötörtek. Tökök falták fel a boszorkány családot, akik elárulták őket hiába gondoskodtak szeretettel róluk. A Rose nevű illető sose találkozott a fiúval és sose kapta vissza az esernyőjét. Anya az első napokon még bejött hozzám megnyugtatni, de a hétvége fele talán dacból, hogy találkozni akarok apámmal vagy túl fáradt volt és mélyen aludt már nem jelent meg.
Valahol nem bántam. Így, ha felkeltem nyugodt szívvel sírhattam.
Csütörtök, este mégis valaki benyitott az egyik újabb rémálmom után.
Camilla néni hálóingje egészen a bokájáig ért alján kis pipacs virágokkal fején hálósapka a kellemetlen kis kopaszodó folt eltitkolására.
- Ez megy már egy hete, nem unod? – kérdezte meglepő gyengédséggel ahogy belépett és leült az ágy lábához kar nyújtásnyira tőlem. A helyzetben volt valami kínos, de mégis egy egészen kicsikét örültem, hogy valaki itt van velem. Egy rémálom után egyedül visszaaludni lelket roppantóan magányos.
Zavartan megdörgöltem a szemem mintha csak az álmot akarnám kiszedni belőle, de a néha feltörő szipogás mindent elárult.
- Na, na – simogatta meg lábamat anyai gyengédséggel – nagy vagy már, hogy holmi álom így megrémisszen.
- Nem hinném, hogy valaha leszek elég nagy, hogy ne rémisszenek meg – suttogtam.
- Minden rémálom egy kicsit ijesztő. De minden fiú meg egy kicsit katona. Legalábbis Henry ezt mondta mikor Timothy felébredt ugyan így a rémálmaiból – pillantott ki az ablakon majd köhintett párat – a virágaid hervadnak.
Nem tudtam ki lehet Henry vagy Timothy. Talán a férje és az egyik fia. Talán ez a fiú is itt aludt ebben az ágyban és rémálmai voltak. Az egyetlen különbség?
Őt nem árulta el az apja.
- Camilla néni... - kezdtem bele lassan – szerinted... jó, ha... szerinted...
- Szerintem el kéne-e menned apáddal?
- Igen.
Szörnyű volt kimondani. Nekem tudnom kéne, hogy mit kell tennem! Ha Ella nem törődik vele, ha az anyám beletörik akkor nekem kell döntenem, nem? Nem én vagyok itt az egyetlen, aki döntést hozhat most már? Gyáva vagyok.
- Nos, magamtól nem válaszolnék erre a kérdésre. Mert nem az én dolgom – kezdett bele lassan – de mivel szerződést kötöttünk és eddig mindent te csináltál jogod van követelni a választ.
- Követelem – bólintottam rá lelkesen. Ez végül is csak tanácskérés. Minden fontos embernek vannak tanácsadói. A politikusoknak is például.
- Jó – mosolyodott el a néni – szóval el szeretnél menni?
- Azt hiszem igen.
- Akkor menj.
Felháborodottan kihúztam magam.
- Ez a nagy tanács? Ez a segítség? Szerződést kötöttünk!
- Édes Istenem egy nap remek üzletember lehetne belőled. Na, de ide figyelj fiacskám. A dolgok pofon egyszerűek. Ha valahova el akarsz menni menjél. Ezen nincs mit rágni tovább.
- De anya...
- Az anyád jó ember. De eddig egy kristálypalotában élt. Épp itt az ideje, hogy felnőjön. Menjél el apádhoz, ha elakarsz menni. Mert tényleg találkozni akarsz vele nem igaz?
- Igen... nagyon hiányzik – ez az átkozott szipogás nem akart múlni.
- És biztos vagyok benne, hogy ti is neki.
- De elárult minket.
- Ez igaz. De hogy valaki, hogy cselekszik és hogy mit érez közben az két nagyon különböző dolog. El kell döntened mi a nagyobb. A keserűséged az iránt, hogy elárult vagy a szeretetted iránta. De most irány az ágy. Még ha holnap meg is ússzátok az iskolát akkor is jobb korán kezdeni a napot.
Camilla néni arca egy pillanatra megfeszült ahogy az ágy támlájába kapaszkodva felállt. A térde ropogott. Csak most jöttem rá, hogy nincs nála a botja.
- Segítsek vissza menni? – kérdeztem félig már kibújva a takaró alól, de a néni csak legyintett.
- Ez a vénasszony még sokkal erősebb, mint azt bárki hinné!