Bones & Cinnamon

1. fejezet

Kakukkfű

Házban elfüstölve elűzi a reménytelenséget és rossz energiákat a családi tragédiák és hosszú betegségek után

Miután befejeztem az első osztályt elégettem az összes tankönyvemet.
A szomszédságból minden gyerek ott állt körülöttem és nézték lelkesen a tüzet. Az elején még sikongattak és éljeneztek mikor pedig beejtettem az égő gyufaszálat a rögtönzött könyvhegy gyomrába mind elhallgattak.
Mint egy igazi orwelli főszereplő álltam a művem előtt és bámultam ahogy a lapok lassan vörössé majd feketévé válnak az éledező tűzben. Erősnek és rettenthetetlennek éreztem magam és ezen csak fokozott a félkörben körülöttem álló tömeg, akik csak passzív résztvevői voltak a rituálémnak.
Most így visszagondolva minden bizonnyal nem voltunk olyan fenséges látvány a kocsibejárón állva a napsütötte június elején, a nyári szünet első napján.
De mindez akkor többnek tűnt és több is volt.
Nem az oktatás ellen lázadtam hanem minden ellen, ami csak körül vett.
Lázadtam a költözés, a válás, a szüleim ellen.
Hét évesen nem találhattam ki annál vérlázítóbbat, mint hogy elégetem az első osztályos matekkönyvemet.
Anyám mikor hazajött eloszlatta a tömeget majd a kerti slaggal lelocsolta a lázadó szertartásomat és bezavart pakolni.
Nincs más lehetőség.
Költözünk.

A nyár első hónapját a nagyinál töltöttük New Hampshire-ben és bár nem mondtuk ki de mind utáltuk az ott létet.
A nagyi szeretett minket és természetes volt, hogy befogadja a lányát és az unokáit, de egy lakóparkban élt és plusz három fő befogadására képtelen volt anyagilag vagy élet stílusilag.
Anyám szégyellte, hogy vissza kellett jönnie azok után hogy húsz évesen bevágta az ajtót és évente kétszer, karácsonykor és a születésnapján kereste az anyját.
Emellett még ott volt a kínos irónia, hogy amig megtehette volna egyszer se volt hajlandó pénzt kölcsönadni a nagyinak most mégis az ő kegyelméből éltünk.
Én még elvoltam ugyan, a könyvtár közel volt és mivel akkor épp semelyik iskolához nem tartoztam leckével se szekálhattak.
A húgom ezzel szemben már rosszabbul bírta. A válás miatt újra ágyba vizelt rengeteget sírt és folyton attól rettegett mikor lát meg újra egy csótányt. Nem volt megfelelő lakhely egy kislány számára a veszélyes lakókocsi park.
A nagyi végül megoldást talált ezzel mindenkivel jót téve.
Anyám távoli nagynénje ellátásra szorult és csak egy államnyira lakott, Vermontban. Nem beteg volt így anyám is viselhette gondját a lakhatásáért cserébe, hanem bizalmatlan volt a környezetével.
Egyedül élt a nagy vidéki kúriájában és se ki nem ment, se be nem engedett senkit családtagon kívűl.
A gyerekei nem viselték el annyira kibírhatatlan lett az évek alatt és mindet ki is zárta a végrendeletből így még erőlködniük is kár volt.
Mi, akik pedig fedél nélkül voltunk bárkit elviseltünk volna, ha az egy olyan menedéket ad, ahol el is férünk.
Így indultunk útnak.

Anyám az utolsó megmaradt fillérjeinket is felhasználta ahhoz, hogy kocsit béreljen. Bárhogy is mondtam neki ez így nem lesz jó csak leintett. A kocsiba befért mellénk az összes cuccunk is.
A válás után az volt a legnagyobb sokk mindannyiunknak, hogy mennyire kevés is a tulajdontárgyunk.
A ház, a kocsik és a bútorok mind apámé voltak. Ruhák, játékok és pár könyv, illetve egy kenyérpirító volt az összes vagyonunk ezennel hivatalosan is.
Anyám már nem tudott több pénzt felvenni még a hitelkártyájáról se.
Reggel egy-egy jégkrém szendvicset ettünk mivel a nyolcadik születésnapom volt. Anya még próbált viccelődni is milyen menő már, hogy nyolc évesen egy házat kapok.
Mosolyogtam mert nem akartam elszomorítani vagy még rosszabb ismét kiborítani a ténnyel, hogy az új ház változatlanul a nagynéni tulajdona hiába fogad be minket.
Egész nap utaztunk.
Hátul a húgom aludt a gyerekülésben talán végre először nyugodtan mióta eljöttünk Long Island-ről.
Én elöl ültem, hogy kezeljem a GPS-t mert anyám nem értett hozzá.
- Nincs is a térképen – mondtam újra ránézve a kijelzőre. Csak a legközelebbi nagy várost tudtuk bejelölni és annyit tudtunk csak, hogy azon át még két óra egyenesen haladva. Egész nap ideges voltam attól rettegve, hogy anyám megint benézett valamit vagy félre hallott.
- Ez egy kis város a GPS-t pedig biztos régen frissítették – nevetett anyám megint intve. Utáltam mikor ezt csinálta.
- Megnéztem a könyvtárban is. Egy térképen sincs rajta – néztem ki az ablakon az elsuhanó tájat hátha meglátok egy táblát, amin végre ki van írva a neve – Lavender Hill. Még a neve is hülyeség.
- Hé – figyelmeztetett anyám – azért hívják így mert a dombokon rengeteg levendula nő. Majd meglátod milyen szép! Olyan lesz, mint Provence! Emlékszel még rá? – pillantott rám, de ahogy mind a ketten visszaemlékeztünk rá csak még inkább leült a hangulatunk.
Provence.
Ahol apával voltunk.
Ilyenkor nem tudtam undok lenni anyával. Ha valakinek volt rosszabb születésnapja, mint az enyém aznap akkor az az ő huszonkilencedike volt.
Aznap derült ki, hogy apám félre lép a titkárnőjével. Aztán megindult a lavina és nők neveinek hosszú sora került elő, akik apámmal voltak.
Az ügyvédek gyorsan és kíméletlenül intézkedtek. Apámé igazi sztár volt, anyámé, akit kirendeltek, egy pályakezdő senki.
Kevés tartásdíj és a gyerekek.
Ennyit kapott anyám kilenc évnyi házasság után. Apánk még így is ha akarta elvihetett minket két napra havonta kétszer. Ha akarta.
A papírok után apa lelépett Fijire az új szeretőjével mi pedig ultimátumot kaptunk.
Azóta egy képeslapot küldött annyival: „Hiányoztok srácok!"
Még kisgyerekként se vettem be.
De Ella igen, és ezután csak még inkább zokogott apa után mindenkit kiborítva vele.