Bones & Cinnamon

27. fejezet

Menta
Teaként fogyasztva erőt ad szavainknak

Már mindannyian a parkolóban álltunk mikor a zsebembe csúsztattam a kezem és észrevettem valami hiányzik.
Ott volt a cukorkás papír, amit egy hete folyton elfelejtettem kidobni, és megtaláltam a két tiszta papír zsebkendőmét is de sehol se volt a fekete üveggolyó.
Az utóbbi hetekben szinte mindig velem volt. Úgy éreztem most mindennél nagyobb szükségem van a varázserejére. Minden látógatás után ahogy hazafele autóztunk a zsebembe nyúltam és az egész visszaút alatt a markomban tartottam míg a hűvös kis golyó át nem vette a tenyerem melegét. Ez volt az én saját kis rituálém.
Amikor megérkeztünk még megvolt mert emlékeztem ahogy bementünk a kórházba ellenőriztem. Akkor pedig csakis Thetis szobájában lehetett. Azonnal vissza kellett mennem érte.
- Vissza kell mennem a kórterembe. Ott felejtettem... valamit – mondtam bizonytalanul és még mielőtt a felnőttek ellenkezhettek volna már el is indultam visszafelé futva. Még hallottam ahogy Aris a nevemet kiáltja, de szerencsére nem követett.
Bent a nővérpulthoz siettem egyből. Már láttam párszor a kis szőke nőt, akit a névtáblája szerint Aponte-nak hívtak.
- Minden rendben drágám? – hajolt át a pulton meghökkenve. Azt hihette valami rettenetes történhetett, hogy egy gyerek egymagában beszáguld. Lihegve támaszkodtam meg a térdemen.
- Igen... csak... csak bent hagytam valamit a kórterembe. Tudom vége a látogatási időnek, de nagyon fontos lenne.
A nővér pár pillanatig mérlegelte a dolgokat majd szétnézett.
- Hát már elkezdődött az esti vizit. Kit látogatsz? – nem tűnt magabiztosnak.
- Thetis Katsarost. Második emelet, 204-es kórterem – mondtam még mindig levegő után kapkodva. Ezen a ponton már álmomból felkeltve is el tudtam volna mondani hol fekszik Thetis.
- Áh – világosodott meg Aponte – te vagy a görög nő látogatója, aki nem a rokona. Emlékszem már rád.
Kezdtem kétségbeesni. Vissza kellett szereznem az üveggolyót ki tudja milyen borzalmak fognak történni, ha elvesztem Aris legdrágább kincsét? Lehet tönkre teszem az ígéretünket.
- Tényleg nagyon fontos lenne – könyörögtem – kérem szépen.
- Nos nem bánom, de legyél tényleg gyors ám! – súgta a nő – még azelőtt végez, hogy a doktorok megérkeznének és mielőtt műszak váltásom lenne – majd megnézte a karóráját – van nagyjából tizenöt perced!
- Köszönöm szépen! – kezdtem el a kórterem felé futni.
- De ne fuss! – szólt utánam még a nővér, de már eltűntem a folyósó fordulójában. A lift helyett a lépcsőt választottam amikor megláttam egy csapatnyi beteget és pár nővért előtte várakozni.
Egészen addig nem is lassítottam míg meg nem érkeztem Thetis ajtaja felé. Az ingem izzadtan tapadt a testemre, de még ki se fújtam magam már benyitottam a terembe. Thetis úgy ült párnákkal felsrófolva ahogy elbúcsúztunk tőle egy negyedórája se. Ölében a kórházi ágyakra hajtható kis asztalka volt, ami fölé nem igen tudott hajolni manapság. Már csak fejére volt borítva a kendője minden csatt vagy kötés nélkül. Olyan meglepetten nézett rám mintha évek óta nem láttuk volna viszont egymást.
- Hát te? – kérdezte rekedten.
- Itt felejtettem valamit – mondtam gyorsan ahogy beljebb mentem a kórterembe. Ahogy megálltam az ágyánál elkezdtem végig futtatni a szoba padlóján a tekintetem míg újra Thetis-re nem tévedt.
- Mit csinálsz? – kérdeztem vissza állammal a kis asztal felé bökve. Most már láttam, hogy egy papírlap volt rajta Thetis kezében pedig egy egyszerű golyóstoll.
A nő lesütötte szemét és elnéző mosolyra húzta száját.
- Levelet írok – mondta csöndesen – és te mit keresel?
- Hát... - nem tudtam, hogy hozzam fel – Aris adott nekem egy üveggolyót. Még régen. Mindig a zsebemben tartom, de most nem találom, de még megvolt mikor megjöttünk. Szóval csak itt lehet – magyarázom – kinek írsz levelet?
- Üveggolyó? – merengett el Thetis – nem láttam bocsáss meg – fordult vissza a papír felé – Aris-nak írom.
Ez meglepett. Thetis minden nap beszélt Aris-szal. Még a legrosszabb napjain is legalább pár szót mondott neki, hogy biztosítsa jól van és szereti. Thetis maratonokat futott volna le és tengereket úszott volna át a fiáért, hogy csak egy szót is váltson vele. Semmi értelme nem volt egy levelet írni neki.
A lap fölé hajolva láttam csak annyi van ráírva „Drága Aris-om". Nem értettem mégis mit akar megírni neki, amit nem mondhat el szóban.
- Miért írsz neki levelet? – kérdeztem meg.
- Aegeus szerint jó ötlet.
Nem hangzott úgy mintha ő is annak tartaná. Aegeus mit gondolhatott mi az, amit Thetis nem fog tudni elmondani?
Olyan hirtelen csapott meg a felismerés, hogy hátra hőköltem. Az indulattól éreztem átmelegszik az egész testem.
- Thetis te azt gondolod... ti azt gondoljátok nem fogsz meggyógyulni?! – kiabáltam majd a szám elé kaptam a kezem mert mégis csak egy kórházban voltam ráadásul tilosban a látogatási időn kívül.
Ilyen nincs. Thetis-nek meg kellett gyógyulnia! Hetek óta ma volt a legjobban ez csakis azt jelentheti, hogy kezdenek hatni a gyógyszerek és a varázstea. Megidéztük őt és kimentettük a történeteinkkel a festményből. Ő volt az igazi Thetis, akit nem győzhetett le egy betegség. Még egy hiúzt is el tudott rémiszteni!
Síkitani akartam és megrázni, hogy hagyja abba ezt az egészet. Keljen ki az ágyból húzza le a kendőt a fejéről és legyen újra az a Thetis, aki volt. A szemem végigcikázott a termen bármi után kutatva, ami azt jelezné, hogy meg fog halni.
Egy kaszás alakot.
Egy csontvázat.
Angyalokat.
De a teremben csak mi voltunk. Semmi vész nem leselkedett ránk. Legalábbis külső szemlélőként azt hihette az ember. De ha Thetis feladja és elveszti a reményt akkor mi is elveszítjük! Ha Thetis feladja nincs az a varázslat, ami megmentheti.
- Jaj Jack – sóhajtott fel Thetis fáradtan – hát persze, hogy meg fogok gyógyulni.
- Akkor minek ez a levél?!
- Csak... csak egy biztosíték. Hogy Aris mindig is tudja, hogy mennyire szeretem.
Öregnek tűnt ahogy hátradőlt a párnáira. A szapora légzésén kívül elhittem volna, hogy bármelyik pillanatban elszenderedik. A varázslat egyre gyorsabban vesztette erejét nekem pedig még olyan sok minden mondani valóm lett volna.
- Meg fogom védeni Aris-t. Majd én gondoskodom róla ígérem – hadartam letérdelve az ágy mellé – ígérem! – úgy éreztem Thetis-nek tudnia kell, hogy Aris jó kezekben van. Már megszoktam a védelmezők nehéz szerepét. Ha legalább egy keveset átveszek a terhéből, ha csak egy egészen kicsikét is tompíthatok a fájdalmán már megéri.
Thetis meglepetten felém fordította fejét majd felnevetett. Csak sérült utánzata volt a réginek, de felidézte azt a nőt, aki régen a Boszorkánylak konyhájában szinte táncolva főzött. Láttam ahogy a haja utána lebben és hosszú körmeivel Nero bóbitáját borzolja. Nem volt több egy álomképnél mégis sírni tudtam volna.
- Nem, nem – rázta meg lassan a fejét – erre semmi szükség. Jack, drágám olyan kicsi vagy még te is – majd felém nyújtotta kezét én pedig két markomba fogtam. Papírvékony és száraz volt, de ugyan olyan meleg, mint egykoron. Próbáltam nem megsértődni a szavain, de nem ment. Ez pedig kiült az arcomra.
- Sose várnék el tőled ilyesmit. Aris-ról majd gondoskodik Aegeus hisz ő az apja és több mint megfelelő erre a feladatra. Ebben sose kételkedtem. Nem félek, hogy Aris-nak bántódása esik amíg Aegeus mellette van. Amit tőled kérnék, hogy amíg szereted maradj mellette – a szorítását szinte alig éreztem meg – olyan jó fiú vagy Jack de nem kell mindig bátornak lenned. Kérlek sose felejtsd el milyen jó is vagy – arcához húzta a kezeim és megcsókolta az ujjaim – hamarosan meggyógyulok és tovább vigyázok rátok – már csak álomszerűen mormolta a szavakat – Aris-ra, Aegeus-re, Ellára és rád. Még arra a bolond kecskére is.
- Megígéred? – kérdeztem tovább kapaszkodva belé.
- Megígérem.
- Jó – horgasztottam le a fejem. Ha Thetis azt mondja akkor így is lesz.
Bár ne félnék ennyire!
A szívem olyan hangosan zakatolt, hogy Thetis is biztos hallotta. Félő volt eltöri a bordáimat.
Aztán megláttam valami tompán csillogót az éjjeliszekrény és az ágy között.
Félálomban nyúltam csak érte, de mikor az ujjaim megérintették a hideg sima felületet azonnal ráismertem.
Az üveggolyó!
Amikor felemeltem rájöttem baj van. A kis gömb kettétörve feküdt a tenyeremen. Megjavíthatatlanul.
A szemeimet égették a könnyek. Nem akartam elhinni, hogy tönkre tettem Aris legdrágább kincsét. Megérdemlem, ha sose bocsát meg nekem.
Visszanéztem Thetisre, aki csak feküdt lehunyt szemmel. A jobb oldalánál térdeltem így nem láthattam a heges másik szemét, amit most már mindig letapasztva hordott. Az üveggolyó régen mindig az ő műszemére emlékeztetett. Ez néhol az emlékezés boldogságával vagy pont borzongásával töltött el. Eszembe jutott, hogy Aris azt mondta Thetis magával vitte mikor megműtötték. Talán még maradt elég varázslat benne hogy még egyszer megmentse őt.
- Hé Thetis – suttogtam neki mire szemhéja megremegett – adok neked valamit.
Könnyedén a teste mellett heverő tenyerébe tettem az egyik felét az üveggolyónak. Ujjait óvatosan zártam köré, hogy ki ne eshessen.
- Nézd csak – tartottam arca elé a saját felemet mikor kinyitotta a szemét. A felismerés fénye tompán csillogott tekintetében, de számomra elég volt. Tudtam, hogy felismeri és ez volt a lényeg.
- Legyen az egyik fele nálad. A másik meg nálam. És így majd biztos meggyógyulsz. Tudom.
Haloványan elmosolyodott majd ismét lehunyta szemeit. De ujjai a törött játékot biztosan fogták továbbra is.
- Köszönöm Jack – susogta. Pár pillanat múlva már mélyen aludt.
Visszacsúsztattam az üveggolyót a zsebembe majd felálltam és elindultam vissza.
Nem néztem vissza a nőre. Úgy, mint Pythia én is féltem a látvány átírja a fejemben élő Thetis-ét. Majd, ha ismét jól van nézhetem eleget, gondoltam.
A nővérpultnál még egyszer megköszöntem a nővérnek. Épp csak sikerült időben végeznem és elkerülnöm a vizitelő orvosokat.
Aris-ék, akik a kocsinál vártak hiába kérdezgettek nem akartam elmondani miről beszélgettünk Thetis-szel így azt mondtam már aludt mikor megérkeztem.