Bones & Cinnamon

21. fejezet

Fagyöngy

Igékben segíti a kibékülést és a megbocsátást

Szerettem Long Islandet télen. Minden ház az utcánkban karácsonyi díszben úszott így mikor gyorsan hajtottunk végig az utcán minden vörös, zöld és fehér fénycsíkokká vált a szemünk előtt.
Imádtam apával feltenni a díszeket, ez volt a mi kis feladatunk. Ella a süteményeket őrizte a konyhában amíg sültek, hogy később mézeskalács házat építhessünk belőle. A doboz az útmutatóval már a konyha asztalon volt, ahol a húgom rajzolgatott amíg az egész házat megtöltötte a nosztalgikus karácsony illat.
Apa megivott egy pohárka tojáslikőrt, amibe én is belekortyolhattam. Ez persze a mi kis titkunk volt.
Aztán kihoztuk a garázsból a díszeket. A kedvencem a szarvasok voltak, amik fehér fényben világítanak majd a háztetőnkön mikor felkerülnek. Hozzájuk tartozott még egy szán rajta ajándékokkal mind fénysorból és persze egy villany mikulás is, aki még mozgott is. Bágyadt mozdulatokkal integetett le a háztetőnkről vállán puttonyával. Az előkertbe hóember és „Boldog Karácsony" tábla meg persze fényfűzérek kerültek. Egy hosszú és fárasztó délelőttbe került, de mindent felraktunk. Az arcomat vörösre csípte a hideg ahogy apáét is. De egész végig beszélgettünk és nevettünk míg végre úgy éreztem megint otthon vagyok ő pedig tényleg az apukám és törődik velem.
Estére a mézeskalács házat is összeraktuk hárman és csak két mézeskalács ember halt meg Ella fogai által. Furcsa volt anya nélkül ünnepelni. Általában az ünnepek alatt annyira fáradt volt, hogy csak leült egy nagy pohár borral a kanapéra és benyomott valami ünnepi romantikus filmet. Vagy a konyhában sütögetett az iskolában tartott karácsonyi jótékonysági estére és hasonlók.
Hiányzott még így is. Nem tudtam elképzelni mit csinálnak ketten abban a nagy házban Camilla nénivel.
Aztán Aris-ra és az apukájára gondoltam, akiknek egyedül kellett díszíteniük. Vajon Thetis mikor megy haza hozzájuk? Egyáltalán ünneplik a karácsonyt?
- Hé apa. A görögök is ünneplik a karácsonyt ugye? – kérdeztem ahogy apa kirakta az ablakba a mézeskalács házat, hogy mindenki jól láthassa, aki elmegy a ház előtt.
- Persze – majd elgondolkodva hozzátette – a legtöbb görög, ha jól emlékszem görög ortodox szóval ők is ünneplik – nem voltam biztos, hogy Katsarosék a többséghez tartozott. Thetis nem emlegetett soha semmilyen istent Aegeus pedig csak a régi görögöket.
- És mi mik vagyunk apa? – kérdeztem.
- Természetesen katolikusok. De – ekkor cinkosan átkarolt és közel hajolt – ha engem kérdezel Jézus a legjobb üzletember a világon – majd kacsintott. Nem értettem mire gondol, de azért elmosolyodtam.
Sose jutottam semmire igazán vallás témában. Még most is a rengeteg regénybe illő utazásom után, amiken mások megtalálják Istent, önmagukat vagy valamit, amit az egyiknek hisznek nem lettem más. Minden vallás tárt karokkal fogadott, de hiába, ha háttal álltam.
Aris-nak pedig hiába voltak megingásai a belső hite sose fakult meg. Nem mindenki hinni születik talán egyesek számára sose nyíl ki az ajtó, amin bepillanthat Istenhez. Én ilyennek születtem és apám is ilyen volt.
- Akkor majd meg ajándékozom Aris-t valamivel – tereltem vissza a témát.
- Holnap úgyis el akartalak titeket vinni korcsolyázni. Majd bemegyünk vásárolni is, és akkor szerzünk valamit a kis barátodnak. Ellie úgyis imádja a karácsonyi kirakatokat.

Teljesen kiment a fejemből, hogy a „Dzsungel könyvét" apánál hagytam. Egészen addig amíg fel nem mentem a szobámba és meg nem láttam az íróasztalomon csinosan középre helyezve – a takarítónő lehetett – nem is gondoltam rá.
Már túl voltam a fürdésen és a fogmosáson, apa épp Ellának mondott esti mesét így még volt egy kis időm a lámpaoltásig. Kinyitottam és még mindig benne volt a Rose-nak szóló levél. A megsárgult papír rajta a mélynyomott aranyrózsával.
Már nem volt sok hátra történetből és bár tudtam a végét jobb tennivaló híján neki ültem elolvasni.
Már csak pár oldal volt hátra mikor apa bejött, hogy leoltsa a lámpát és jóéjt kívánjon, de ki tudtam könyörögni tőle, hogy végig olvassam.
Így ledőlt mellém az ágyra és megkért, hogy olvassam fel neki. Megtiszteltetés volt, hogy ennyire felnőttnek tekintett, hogy én mondjak neki esti mesét. Elővettem hát a legtisztább és férfiasabb hangom hozzá. Aris-nak és Ellának gyakran olvastam fel, még néha Camilla néni leveleit is de apa más volt. Előtte jól akartam szerepelni. Minden karakternek különböző, de természetükhöz passzoló hangot adtam a narrációt pedig a magam hangján folytattam. A legvégéhez érve apa összeborzolta a hajam.
- Nahát bajnok! Remélem versenyek tucatjaira küldenek a tanáraid. Hiába az irodalom mindig is az erősséged volt. Egy-kettőre esszé írói szintre kerülsz majd. Ez nagyon fontos, hogy... – és még folytatta volna mikor észrevettem valamit a könyv utolsó lapjára írva. Fejjel lefelé volt így megfordítottam a könyvet. Kissé ferde aránytalanul nagy betűkkel írták ceruzával a sarokba.
- A válasz! – kiáltottam fel félbeszakítva őt. Általában ezt nem tűrte, de most meglepetten ő is a könyv fölé hajolt ismét.
- Válasz?
- Látod itt! – böktem az üzenetre – Rose válasza! Azt írja: Én szeretem ezt a szűnni nem akaró esőt. Szinte kopogtat a szívem ajtaján és veled együtt őt is beengedem. J.D-nek.
Aztán visszalapoztam az elejére és megmutattam az első részt.
- Itt pedig az első üzenet J.D-től Rose-nak – azt is felolvastam - Ha eláll az örökös eső fussunk össze újra itt. Visszaadom az esernyőd. Az ilyen napokon még az árnyékod is hiányzik...
Apa egy ideig ráncolta a szemöldökét majd bólintott.
- Biztos valami tinipár, akik könyvtári könyveket használták levelezésre. Ők is Magnólia Hill-en laknak?
- Lavender Hill – javítottam ki mire legyintett – és nem! Épp ez a legizgalmasabb! Ez a könyv Angliából jött! És a levél biztos nagyon régi mert már meg van sárgulva!
Ismét teljesen izgalomba jöttem a levéltől épp, mint legelőször a könyvtárban. Vajon találkoztak ismét? Hány könyv lehet a világon a levelezéseikkel?
Magam elé képzeltem Rose-t és J.D-t, akik angolok és messze-messze élnek tőlem. Szeretik egymást és megosztják az esernyőjüket ahogy a könyvtárba igyekeznek. Vajon boldogok?
- Nos, ez remek – csapta össze a kezét apa, aki lezártnak tekintette az estét – itt az ideje, hogy ágyba búj. Ne felejtsd el majd időben visszavinni a könyvet. Anyád aligha tud kifizetni egy könyvtári büntetést – mondta szem forgatva.
Felé kaptam a fejem. Visszavinni? De hisz ez a könyv szuper fontos! Lehet Rose-nak és J.D-nek ez a legfontosabb könyv az egész világon! Mi van, ha minden nap elmentek elolvasni, de egy nap hirtelen eltűnt? Mi van, ha még most is kétségbeesetten keresik?
Lehet egymást hibáztatják, hogy nincs többé a könyv. Vagy már elfelejtették mennyire szeretik egymást és már csak veszekedni tudnak. Mostanra már elválhattak és ha vannak gyerekeik velük mi lesz? Ha van egy fiúk és ő többé nem élhet otthon és soha nem talál egy angol Aris-t? Mi lesz akkor vele?
- Hé Jack – apa nagy keze ránehezedett a vállamra – minden rendben? – az arca aggódó volt. A szemeimet szúrták a könnyek, de nem akartam előtte sírni megint. Nem akartam gyenge lenni és nem akartam, hogy Rose és J.D élete tönkre menjen, mint a miénk. Meg kellett őket mentenem.
- Nem adhatom vissza – öleltem magamhoz a könyvet – vissza kell adnunk nekik!
- Nekik? – apa összeráncolta a szemöldökét – azoknak, akik belefirkáltak? Ne butáskodj Jack. Mégis, hogy találnád meg őket?
Ezen elgondolkodtam. Én nem tudom megtalálni őket ezt még én is felfogtam. Aztán apára néztem, aki egy hatalmas céget irányított rengeteg emberrel. Ő mindenhova elért. Ha apa azt akarta volna azonnal feljön a nap és bárkinek parancsolhatott még akár az elnöknek is. Apa mindenre képes volt.
- Kérlek apa találd meg őket! Nem kell karácsonyi ajándék se csak küldjük nekik vissza ezt a könyvet jó?
Apa hitetlenkedve meredt rám mintha azt gondolná valaki beszökött és kicserélt engem egy űrlénnyel.
- Én? Találjam meg őket? Jack tudod te hány Rose él Angliában? Miért akarod visszaadni egyáltalán? Ez csak egy könyvtári könyv.
- De fontos nekik! Ha ez nincs meg lehet elfelejtik, hogy szeretik egymást! Mi van, ha az egész életük tönkre ment mert ez a könyv eltűnt! – a szavak szinte elakadtak a torkomban ahogy kiabáltam.
- Hé, hé, hé! – intett apa le – ne ordíts, a húgod alszik.
Nem értettem, hogy nem érti meg amit mondok. Egyszerűen majd felrobbantam mindentől, ami felgyülemlett bennem ő meg csak állt és meredt rám.
- De te mindenre képes vagy nem? Te mindig mindent tudsz és mindent el tudsz intézni. És... és ez nagyon fontos... mert Rose és... és J.D és... én – nem bírtam tovább és felzokogtam. Idegesen próbáltam ledörgölni a könnyeket, de mindig újabbak és újabbak bukkantak elő.
Apa sóhajtott egyet majd megveregette a vállam. Erősen de mégis vigasztalóan.
- Utána nézek. Semmit se ígérek mert őszintén csoda lenne, ha bármit is találnék róluk – majd kinyújtotta a kezét én pedig átadtam neki a könyvet – és felejtsd el ezt a nem kérek karácsonyi ajándék dolgot. Még szép, hogy kapsz ajándékot. Jézus – ugyan látszott, hogy nem tetszik neki ez az egész könyv ügy értékeltem, hogy mégis segít.
- Köszönöm apa – mondtam őszintén mire meglepetten nézett rám. Nem voltam a „bocsánatok" és „köszönömök" embere, de ez lassan változott. Egy nap talán még megbocsátó is leszek olyan, aki bármennyi sebesülés után is tud legyinteni, mint Aegeus. De előtte még szeretnék jó fiúvá válni, mint amilyennek Aris és Thetis tart és azt szeretném, ha apa is így gondolna rám.
Nem bajnok, és nem zseni még csak tehetséges sem. Jó szerettem volna lenni elsősorban.