Bones & Cinnamon

10. fejezet

Lonc
A lonc illata segít látnoki álmokat idézni. Otthonodban tartva jó házasságot biztosít

Aznap éjjel viharos volt az álmom. Az erdőben találtam magam ahogy az őzt üldözőm ismét soha el nem kapva. A virágok robbanás szerűen pattantak ki minden lépésemnél virágillattal felgőzölve az álmom.
Mire észbe kaptam már nem is az őzt hanem Aris után futottam, aki kacagva újra és újra eltűnt előlem a következő fa mögött. Varjak repültek a tejszerű égen és akkorák voltak, mint a repülők. Mind Fijire utaztak el az ősz elől. Mert tudták itt minden meghal amint beköszönt a fagy.
Megfordultam és elkezdtem visszafele rohanni a kúria felé. A loncvirágok gyenge indái utánam próbáltak kapni, de gyorsabb voltam. Thetis hangját hallottam a fa ágai között végig szaladni.
„Légy bátor. Légy bátor."
A levendula réten anyám zokogott Ellával összeölelkezve.
Az apám pedig benzint locsolt köréjük. Hiába próbáltam elérni hozzájuk a lila virágtenger újra és újra kivetett magából. A gyufaszál már égett a kezében és bárhogy sikítottam a hangon nem ért el hozzájuk. Ekkor egy bulldog a semmiből előbukkanva elkapta apám kezét és leharapta. A kutya egyenesen az erdőbe futott, ahol már várta a Katsaros család, apa pedig átkozódva futott utána. Vissza se nézett ránk.
Hiába próbáltam ismét elérni anyámékhoz a levendulák még mindig nem engedtek utat nekem. A kezemet szinte égették a virágok ahogy próbáltam őket arrébb lökni mind haszontalanul.
Apró lökést éreztem a hátamon és mikor odafordultam Aris-szal találtam szembe magam. Kezében az üveggolyóval, amit most felém nyújtott. Mikor a kezünk összeért harmatkönnyű csókot lehelt a számra majd köddé vált. A világ hirtelen hideg és némává vált. Ella és anya eltűntek a rétről apám és a kutya emléke se maradt meg. A tejszerű égen hosszú árnyék futott végig most. Egy nőé, aki úgy tűnt beakarja takarni a világot mintha csak ölelésbe akarná vonni. Az elkerülhetetlen vég előtt egy pillanattal, az ég utolsó fehér részletére függesztettem a tekintetem.

Izzadságban fürödve keltem. Kiabálhattam is mert pillanatokon belül halkan nyikordult az ajtóm. Anyám fáradt, de ijedt arca bukkant fel.
Most már kezdett jobb bőrben lenni. A napok nagy részét még átaludta és nem volt mindig igazán jelen, de legalább minden nappal úgy tűnt jobban van. Örültem neki.
- Jól vagy Jack? Kiabáltál – szinte bocsánatkérően lépett be félszegen attól tartva, hogy elutasítom a közeledését.
- Rém... rémálmom volt – néztem rá és éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. Szégyenlősen megtöröltem a szemem a pizsamám ujjába. Annyira megkönnyebbülten most, hogy itt állt előttem. Hogy tényleg itt van nem csak létezik mintha egy másik világból nézne át hozzánk. A zokogás marta a torkom, de ellen álltam. Nincs annyi csillagfény és holdvilág, ami feloldaná az én oroszlánszívem. Talán egy nap majd elsírom ezt Aris-nak mikor csak ketten vagyunk.
Egy nap majd utat találnak ezek a könnyek is, de ma még erős leszek, ma még tartom magam, hogy anyának ne kelljen, hogy Ellának ne kelljen, hogy Aris-nak ne kelljen.
- Jaj, szívem – suttogta anyám és odabotorkált hozzám és leült mellém. Szinte remegve lassan karolt át még mindig attól tartva ellökőm magamtól. De nem tettem, sőt lassan mellkasának döntöttem a fejem. Jól esett a közelsége mintha egy hosszú csatából jött volna vissza. Már nem volt márkás parfüm illata csak a szokott puha mosószeré és a tipikus „anyuka-illata" maradt meg, amit mindig is jobban szerettem.
- Mit álmodtál? – simogatta meg a hajam suttogva.
- Hmm – nem találtam volna a szavakat, ha ezer évig is keresem őket. Azt álmodtam elvesztelek titeket, hogy sose találom meg, amit keresek, vagy mikor végre megkapom a szívem vágyát az a semmivé foszlik szét. Hogy apám ismét bánt titeket és én nem tehetek semmit.
- Butaságot – suttogom puhán végül.
- Nincs semmi baj. Hess, hess rossz álom – kuncogta finoman karjaiba zárva. Talán tényleg nem volt semmi baj. Ha így marad minden azt elbírom. Talán a világ rég helyre zökkent csak én állok még mindig rossz helyen.
Az ablakpárkányhoz hajoltam és felvettem onnan a levelet és a fekete üveggömböt. Mindkettő hűvös volt az éjszakai levegőtől, ami beszökött a nyitott ablakon.
- Mik ezek? – kérdezte anyám őszinte kíváncsisággal, de nem nyúlt értük.
- Ez egy levél, amit egy könyvben találtam. Egy szerelmeslevél egy Rose nevű lánynak. Szép. Ez pedig egy üveggolyó, amit Aris-tól kaptam. Nagyon fontos neki. Szép.
- Hmm... igazán kedveled azt a fiút – hümmögte miközben kinyújtott kezébe ejtettem mindkét tárgyat. Az üveggolyónak szinte nem is szentelt figyelmet csak a levélnek.
Nem értettem, hogy lehetett ilyen semmiségként megfogalmazni, ami köztünk volt Aris-szal. Az én világomat kitöltötte a létezése és tényleg még az árnyéka is hiányzott ahogy elnyújtózik a falon.
Annyival elintézni, hogy kedvelem olyan volt, mint azt hallani a Nap csak egy csillag, a tenger pedig csak egy pohár víz. Szinte sértő volt.
- Régen... James is írt nekem hasonlókat – ez kizökkentett. Hitetlenkedve pillantottam fel anyámra. Arcán nosztalgia és fájdalom keveredett ahogy beharapta az alsó ajkát. Kivételesen sápadt holdfényszerű volt kerek arca.
Ismertem pár sztorit a kerti partik alatt hencegő apámtól. Hogy hogyan kérte meg anyám kezét egy óriáskerék tetején majd mikor leszálltak a kerék fényei kiírták „James & Elise". Hogy anyámat le kellett ültetni a lépcsőre annyira ledöbbentette.
De arról, hogy szerelmes üzeneteket váltottak még sose hallottam. Talán apa túl nyálasnak, nem az image-hez illőnek ítélte.
- Minden nap hozott nekem kávét a szalonba, ahol dolgoztam. Néha csak annyi állt rajta „ma is gyönyörűen nézel ki" vagy „legyen ma a legcsodásabb napod". Néha viszont költőibb volt – lehelet vékony mosolyra húzza száját – „drága Elise-em a szívem annyira telve van veled inkább a tiéd már, mint az enyém". Akkor azt hittem minden szava igaz...
Nem találtam a szavakat, amikkel megvigasztalhattam volna. Talán tőlem bármit is hallana nem segítene rajta. Közelebb bújtam hozzá, hogy legalább érezze itt vagyok neki. Mert legyen bármilyen is az édesanyám marad.
- Mond... Jack... mérges vagy rám? Szerinted az én hibám minden? – kérdezte lassan forgatva a szavakat, mint ahogy a kagylókat mossa ki a tenger a partra. Öklömbe szorítottam a fekete üveggolyót, hogy bátorságra leljek.
Itt volt a tökéletes alkalom, hogy mindent az arcába vágjak. Végre kitombolhattam volna magam és elmondhattam volna azokat a dolgokat, amiket magamban tartottam talán egészen a kiderülés napja óta, az ő születésnapjának estéje óta. Annyira vágytam rá, hogy megforduljak és szinte savként csöpögjenek a szavaim. Bántani akartam. Meg akartam torolni rajta mindent, amit át kellett élnem. Amit Ellával tettek. Apámat nem bánthattam túl messze volt, túl sérthetetlen a maga valójában. De anyám egyszerű és halandói volt. Csak egy karnyújtásnyi távolságra, hogy megbüntessem.
De nem tettem.
Nem.
Nem leszek az apám.
Felnéztem rá és Ellát láttam. A vörös szemekkel és beharapott ajakkal ahogy lenézett rám könyörületért imádkozva. Azt kérte hazudjak és mondjam azt nem hibás, hogy valójában az egész helyzet ugyan ide futott volna ki vele vagy nélküle.
A neheztelés nehéz kőként ült a gyomromban ahogy kinyitottam a szám.
- Nem haragszom. Nem hibáztál anya... te megtettél mindent, ami tőled telhető volt.
Remegve bólintott majd elkezdett motyogni valamit arról mennyire igazam van és hogy ő tényleg nem hibás ebben. Én pedig túl fáradt voltam, hogy utána kapjak hát hagytam, hogy elsodródjon vissza abba a másik világba, ahova ilyenkor menekül minden fájdalom elől.
Bár én is... bár én is néha elmenekülhetnék egy másik világba, ahol nem én vagyok az oroszlánszívű fiú.