Vissza hozzád || ✔️

"A sztorikat a rakpart írta helyettem "

- Kami hová futsz? - dugta ki a fejét a nappaliból Dalma.

- El innen - kapkodtam magamra a ruhákat. Mármint a kabátot, sapkát, cipőt.

- De....hová?

- Messze, mert nem kapok levegőt - csaptam ki az ajtót és félő volt, hogy leverem a vakolatot.

A lépcsőfokokat kettesével szedtem, amilyen gyorsan csak tudtam kirontottam a kapun, ahol a csípős októberi idő megcsapott. Máskor szidom, mint a szart, de most rendesen jól esett. Az utam egyenesen arra a helyre vezetett, ahol ha összecsapnak a fejem felett a kardok, akkor meg lehet találni. Nagyon egyedi, speckó hely, méghozzá a rakpart. Mikor az első hetemen voltam túl az egyetemen, akkor jártam ki ide, mikor úgy éreztem nekem ez nem fog menni, abbahagyom és inkább elmegyek kapálni, mint közmunkás. Persze, nem adom fel olyan könnyen, még. Azóta gyakran megyek el oda, mert olyan... nem is tudom. Megnyugtató. Ahogy ülsz a padon és előtted a Duna szép, csendben fodrozódik, néha 1-1 hajó is feltűnik rajta. A Lánchídon lévő dugó miatt az emberek türelmetlenek és idegesek, ilyenkor még dudaszó is hallatszik a cuppogás mellett, ami az egy paddal odébb lévő pár ad ki. Hát, van amikor jó itt lenni, csak ücsörögni és bámészkodni, máskor meg nem igazán. Ha mázlim van, akkor ma egyik se lesz, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy nincsen már vénasszonyok nyara, így nem kellemes már ahhoz az idő, hogy úgy ücsörögj a padon, mint a galamb szarna. A másik meg, hogy szombat késő délután van, inkább mennek az emberek buliba vagy bánja a tököm hova, de nem a Duna előtt bámulgatni a nagy semmit. De én egy antiszoc különc vagyok, természetesen kilógok a sorból.

És igazam is lett. Rajtam kívül csak a galambok voltak, de azok is minek? Az egyik padnak a támlájára rátelepedtem, mert azért annyira húúú, de meleg nem volt, hogy ücsörögjek. A dzsekimből elő is szedtem a fülhallgatómat és halkan beindítottam egy zenét, hogy valami szóljon is a fülemben, mert a levelek susogásától agybajt tudok kapni. És jelenleg miért is jöttem ide? Magam se tudom, csak el kellett otthonról szakadnom, ahol mindenki azt sulykolta belém, hogy én meg Áron. Liától kezdve Benin át mindenki. Tudom, hogy elbasztam azzal, hogy nem hallgattam meg, de nem vagyok hajlandó elviselni azt, hogy mostantól Pálmavirág nap, mint nap az agyamra menjen, mert ez lenne, ha kiderülne, hogy miattam szakított vele. Akkor menne, hogy "addig áskálódott a vadvirág, míg ki nem túrt, az a büdös kóró tönkretette az életemet, akkor én is visszaadom a gesztust neki" és a többi, és a többi. Nekem ez pedig nem kell. Egész életem tele volt pletykákkal, hazugságokkal, titkokkal, most pedig, mikor minden jóra fordult, elcsesződik, ahogy szokott. Pláne az én esetemben, amikor olyan vagyok, mint valami mágnes, egyszerűen vonzom a drámát.

Lehet, hogy nem ez a megfelelő döntés, de áldozatokat kell hoznom annak érdekében, hogy visszaálljon a rend. Távol kell tőle maradnom. Már nem is fogom a nevén hívni, mert...mert nem. Feltörnének az emlékek és érzelmek, azt meg nem engedem. Lehet olyan leszek, mint egy zombi, de eddig is olyan voltam, így nem fog különösképpen nagy feltűnést okozni.

Olyan szépen elterveztem ezt, mint Sztálin az 5 éves tervet, csak tudni lehet rólam, hogy az egy dolog, hogy eltervezek valamit, de az ritkán valósul csak meg. Most pedig szintén nem lépett ez érvénybe, mert valami bezavart és megváltoztatott mindent. Nem is valami, hanem inkább valaki, amit még most se tudok felfogni, olyan furcsa módon és hirtelen történt. Na, de csak szép sorjában.

Amint elhatároztam ezt, ismét rezgett a telefonom, mivel a mobilnetet bekapcsolva hagytam. Emlékeztetett arra, hogy egy ember ismerősnek jelölt, méghozzá nem is akárki, hanem Deklár Egon. Vettem egy mély levegőt és rányomta arra, hogy ismerem őt. Hát, ha Dalma ezt látta volna, tuti pofán csap, Lia meg egyenesen rám borítaná a fát. Mintha a tag erre várt volna, már fel is ugrott egy üzenet tőle.