- Hát, én ezt nem hiszem el - szűrődött ki egy hang, mire lassacskán kinyitottam a szememet és elgondolkoztam pár pillanatig, hogy hol is vagyok pontosan. Otthon tutira nem, mert nekünk nincsen beépített világításunk. Mármint egyik otthonban se voltam. Aztán leesett. Miután eljöttem, Dóriékhoz vetett a sors. Tudom a lehető legjobb megoldás az, hogyha a srác nővéréhez toppansz be, tulajdonképpen azért, hogy elküld a picsába az öccsét.
- Élsz még Kami? - lépett elő a folyosóról Dóri fáradtan.
- Fogjuk rá - ültem fel.
- Na, az fasza, mert amennyire ki voltál borulva tegnap, nem csodáltam volna, hogyha neki nem mész a falnak - ült le a velem szemben lévő fotelre.
- Nem sok kellett hozzá pedig - sóhajtottam és észrevettem rajta, hogy méteres karikák húzódtak a szeme alatt. - Minden oké?
- Hát, hogyne. Csak Csenge hajnali 4-kor elkezdett bőgni, aztán 7-kor, majd 20 perccel ezelőtt is és csak most aludt vissza - legyintett.
- Óóóóó - értettem meg, Hát, persze, nekik már itt van a gyerek. - De tutira nem zavarok? Mert akkor elhúzok.
- Nem, dehogy. Tök jó az, hogy végre kikapcsolódva tudok beszélgetni olyannal, aki nem Csengéről kérdez - ismerte be.
- Pedig ha szeretnéd kérdezek róla - ajánlottam fel.
- Mintha annyira érdekelne. Te meg a gyerekek. Na, de akkor megtartsuk a szertartást? - terelte el a témát.
- A.....mit? - zavarodtam össze, mert passzoltam, hogy miről beszélt.
- Tegnap te mondtad, hogy kéne neked egy szertartás, hogy felszabadítsanak az idióta öcsém nyomásától. Erre én mondtam, hogy elégetjük a pólóját, így végre a démon el lesz űzve - magyarázta.
- Most, hogy mondod rémlik valami - vájkáltam mélyen a agyamban.
- Nem csodálom, mert annyi faszságot összehordtál, hogy régen hallottam ennyi mindent - nevette el magát, ahogyan eszébe jutottak az emlékek.
- Miket mondtam? Mert azt tudom, hogy be nem állt a pofám, de az tuti, hogy Pálmát elmondtam egy pandaszarta bambusznádnak, az öcsédet egy senkiházi fasznak, akinek nincsen jobb dolga, mint az, hogy kórházba juttasson.
- Igazából ezeket ismételgetted, különböző átkokkal, káromkodásokkal összekötve - magyarázta.
- Akkor jó. Mindennel képben vagyok - csettintettem egyet.
- Basszameg - nézett ki az ablakon, mert hallott egy kocsiajtócsapódást.
- Mi az? - sóhajtottam.
- Áron - lökte vissza a függönyt.
- Mi van vele?
- Most ez komoly? - meredt rám, amire csak megvontam a vállamat. Reggel van (majdnem dél) hello, ilyenkor nem vagyok elmémben. - Itt van, szóval kapd össze magadat és bújj el valahova - dobta az ölembe a kabátomat, a cipőmet meg berugdosta a komód alá. Egyszóval Kamillátalanította a lakást.
- Én....akkor elrejtőzöm, mint valami csótány - kétszereztem meg a lépteimet, hogy be ne érjen azelőtt, hogy eltűnök, mert én nekimegyek, de nem éli túl. A konyhába vezetett az utam, mivel az volt a legközelebb. Igazából csak az elválasztó pultot kellett megkerülnöm. Egy pillanatig tétlenül álltam, majd kinyitottam a pult alatti szekrényeket. Ahh, az egyik a sarokban teljesen üres. Tökéletes nekem. Szerintem ha ezt egy orvos látná, akkor diagnózist állítana fel nekem, majd egy elmegyógyintézetbe bezáratna, mivel a lassan 19 évesek nem igazán szoktak az exük vagy tudja már a tököm mijük elől menekülve bebújni egy szekrénybe.Ez még egy 5 évesnél oké, de egy egyetemistánál már nem annyira. A másik meg, hogy Áron nekem most mim? Az exem fixen, mert már szakítottunk egyszer, na de most. Kimondva, nem jöttünk össze, habár máshogy meg igen. Nem tudom. Miért nehéz ez a helyzet annyira? Miért nem lehet egyszerűen olyan könnyű mint a filmekben? Igaz ott is szoktak szenvedni, de csak másfél órát. Óóóó, én hány másfél órát szenvedtem már.
أنت تقرأ
Vissza hozzád || ✔️
أدب المراهقينPusztai Kamilla, a vidéken töltött gimnáziumi évek után visszatér a fővárosba, hogy unokatestvéreivel, Liával és Dalmával megkezdjék egyetemi tanulmányaikat. A sok vita, rohanás és veszekedés üldözte el Kamillát vidékre a nagyanyjához, így naivan a...
