Vissza hozzád || ✔️

Felejtés mesterfokon

- Minden oké vele? - nézett vissza Áron a visszapillantóba, amikor már a parkoló közelébe értünk vissza.

- Háááát - fordultam hátra, hogy csekkoljam Lia állapotát. A fülese be volt dugva és könnyes, felpuffadt szemmel pakolászott. - Nem igazán.

- A kurva életbe. De nem mondta el, hogy mi volt? Vagy miért szakítottak Benivel? - szorította Áron erősebben a kormányt. Esküszöm még ilyen szívszakító látványt még nem láttam, amit tegnap este nyújtott Lia.

Ahogy Beni elhúzott kocsitól, bőröndöstül, mindenestül együtt, rájött drága unokatestvérem, hogy ez nem csak egy csúnya vita volt, hanem egy rendes szakítás. Több órán keresztül csak bőgött, nem tudtuk, hogy mégis honnan van ennyi könnye, majd valahogy elaludt. Mondanom se kell nem sokat pihentünk Dalmával tegnap/ma éjjel, hiszen az okot még mindig nem tudtuk, csak annyit, hogy valamit Peti csinált. Hiszen az ordítást az emeletről Lotti produkálta, miközben nemcsak a srácot, hanem a lomját hajította ki. A két végletet láthattuk. Lia volt az, aki teljesen kiborult, egyszerűen vigasztalhatatlan, miközben Lottinak ugyanolyan szívfájdalma van, csak neki máshogy fejeződött ez ki. Konkrétan hozzá se lehetett szólni, mert mindenkivel ordított, magában dühöngött. Ilyenkor szívás, hogy egyszerre történt ez meg, mert érted most kihez menj oda. Vagy Lia, vagy Lotti. A két L betű. Annyi, de tényleg annyi szerencsénk volt, hogy ugyebár a bécsi jányka átment veszett rotiba, így inkább hagytuk, hadd főjjön a saját levébe. Nem hiszem, hogy ez a kapcsolat olyan régi lehetett volna, hiszen már mióta ismerem Lottit. Ugyanaz lett volna a reakciója, mint a Liáé. Ha engem kérdeztek őt az zavarja inkább, hogy átverték. Vagyis én így látom a dolgokat. Nem áll messze a gondolkodásmódunk.

- Annyit tudok, amennyit te. Egy szóval se többet - sziszegtem, mert láttam, hogy Lia kihúzza a fülesét, mivel megérkeztünk haza.

- Köszi, hogy veletek jöhettem - motyogta.

- Majd felviszem a lomodat - fordult hátra hozzá Áron.

- Rendes vagy - erőltetett magára egy halvány mosolyt.

- Most mi lesz? Lia konkrétan egy mosogatóronggyal egyenlő - dőlt vissza az ülésébe Áron, mikor Lia előrement kinyitni az ajtót.

- Fogalmam sincs. Össze kell valahogy kaparnom, de basszus. Hány éve is voltak együtt? Három vagy több? Azért nem egyszerű túllépni egy ilyen hosszú kapcsolatom - próbálkoztam reálisan látni a dolgokat.

- Neked még a miénken se sikerült. Pedig mikor is mentünk szét? Hány éve? - vonta fel a fél szemöldökét.

- Te csak meg se szólalj, jó? Meg mi mióta voltunk együtt majdnem 3 éve? Tudtommal még az egy év se volt meg - fontam össze magam előtt a karomat.

- Pedig hosszúnak tűnt. Veled kibírni több hónapot és még élek. Megérdemlek valami díjat.

- Majoros. Szeretnéd közelebbről megismerni a kormány anyagát? - vettem elő a mesterkélt vigyoromat.

- Majd csak utánad. Tudod hölgyeké az elsőbbség - viszonozta a felajánlásomat.

- Rohadj meg. Amúgy még mindig nem mondtad el, hogy mi az a nagyon titkos dolog, amit tegnap akartál megosztani velem. Tessék, itt a tökéletes alkalom - tereltem el a témát, mert a végén lehet megtéptem volna és a hajának annyi.

- Nem - ráztam meg a fejét.

- Nem?

- Jól hallottad. Akkor a pillanat megfelelő volt, most nem az - vonta meg a vállát egy "ez van" stílusban.

- HAH. Most miért is nem jó?

- A hangulat nem megfelelő - magyarázta.

- Jaj, csak nem valami szerelmi vallomásra készülsz? Arra nem vagyok felkészülve - kaptam a mellkasomhoz.