Love me till I'm me again (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

15. fejezet~

A családi házunkhoz másnap apa visz el. Ragaszkodott hozzá, pedig szívesen átbuszoztam volna fél Szöult. Tegnap Hobi készségesen elkísért a dormhoz, miután rábeszélt arra, hogy pihenjem ki az egészet. Az este folyamán nem zargatott senki, viszont reggel a lányoktól bocsánatkérő pillantásokat kaptam, sőt, Heemin még főzött is nekem, csak sajnos három falatnál több nem ment le a torkomon.

Beérve az ismerős házba jól megölelgettem anyut, aztán elvonulok a szobámba, hiszen tényleg kizárólag csaka kikapcsolódás miatt vagyok itt. Khm... na, meg eléggé hiányzott is már az itt terjengő illat. Öblítő. Anyu tudja, hogy pihenni szeretnék, ezért nem is keres, inkább marad lent.

Olyan furcsa megint itt lenni, hiszen amióta gyakornokoskodom komolyabban, nem aludtam az itteni ágyamban, most pedig mintha álmodnék, újra itt fekszem. Hálás vagyok apunak, amiért elengedett, mert nélküle nem biztos, hogy túl tudnám tenni magam a Jeonggukos ügyen, mindannak ellenére, hogy a szülőm nem is tud róla, s hogy lehet nem akkora ügy, mint aminek valójában állítom. Nekem fontos, megér ennyi szenvedést, de ezek után... jól leszek.

Egy kisebb alvás után levonulok a nappaliba, ahol anya nézi a tévét. Nem kérdez semmit, csak rám teríti a takaró felét, mikor leülök mellé. Csendben kezdjük nézni az éppen a tévében leadandó doramát, mit anyu szerethet, ha ennyire odafigyelve nézi. Emlékszem, főzés közben mindig megy a televízió, azon pedig egy valóság show, vagy sorozat. Édesanya szereti ezeket nézni, annál inkább beleélni magát egy-egy szereplő helyzetébe.

- Anya... - szólítom meg finoman, épp olyan hangosan, hogy meghallja.

- Mondjad, kislányom - halkítja le a műsort, hogy felém tudjon fordulni.

- Tudod... van az a Jeongguk fiú, akiről szoktam beszélni... - harapom be a számat, hogy visszafogjam a könnyeimet. - Nos... azt hiszem szerelmes vagyok belé, csak neki van egy... elmélete, igazából nem is tudom - ráncolom meg a homlokomat enyhén. - Folyamatosan a barátjának nevez, nem szólít a saját nevemen, mindezt azert mert az ő bandája tanáccsal látta el teljesen véletlenül, amit ő elég komolyan vett, én meg... meg... rájöttem, hogy mindezek ellenére, most hogy Jeongguk megnyílt nekem, igen is az érzéseim különböznek az övétől.

- Akkor hagyj neki időt! - érkezik a bölcs válasz édesanyukám felől. - Nem egyszerű neked, ezt tudom gyermekem, viszont egyszer mindenki megfogta találni a párját ezen a világon, akivel összekötheti az életét. Nekem is nehéz volt a te korodban. Apukádra csak úgy tapadtak a lányok, ellenben én annyira kitűntem a tömegből az ellenkezőjével, hogy szerencsémre együtt élhetek vele, s szülhettem neki kettő csodálatos gyereket - gondol rám és Junra. - Minden, aminek úgy kell lennie, magától következik be, ám ha két embernek együtt kell lennie, az a bizonyos "magától következik be" nem marad érvényes - ismétli meg önmagát, ahogy már rég nem tette. - Ha úgy érzed, veled kellene lennie, szólj csak bele!

- Nem akarom ráerőltetni az érzéseimet - hajtom le a fejemet szomorúan. - Mi van akkor, hogyha nagyobbat koppanok, mint a kő az aszfaltra hajítva? Nem akarok elrontani semmit. Az ő érzéseit felém meg pláne manipulálni nem, emiatt sok lehetőség kiesik az egész beszélek vele dologból. Inkább sodródom az árral...

- Olyan buta vagy te gyerek! - horkan fel hirtelen. - Nem szerelembe akarod ejteni, csak megbeszélni vele ezt az egészet. Te tudod a legjobban, miként hatna rá ez az egész. Valamint... ott van a lányokkal való társalgás miatti stressz, vagy hogy nevezik, attól sem tekinthetsz el. Rendben van, ne nézz így rám - teszi fel a kezét védekezően. - Attól mert ismeritek egymást ezer éve, meg bőven lehet, hogy akaratlanul jön elő neki ez veled szemben, s teljesen elfojtja az érzéseit úgymond.

- Anya - szólok rá, mert ez a beszélgetés kezd egyre furább lenni. Szeretek vele ilyesmiről is társalogni, sokkal személyesebb tanácsokat tud adni bárkinél, tekintve hogy ő nézte végig az egész életemen át tartó fejlődésemet. Lehet bármilyen szoros kapcsolatom bármelyik barátnőmmel, anyukám fogja a legbiztosabb tanácsot adni mindennel szemben. Anya mindig is élettel teli volt hiába már negyven éves, tud olyan is lenni, mint egy gyerek. Ezt tőle örököltem mindenképpen.

- Oké, jó, értettem - teszi fel a kezeit védekezésképp. - Inkább megyek, lefekszem. Azért remélem tudtam segíteni ezzel az üggyel kapcsolatban.

- Mint mindig, anyu - mosolygok rá szelíden. - Aludj jól! - szólok még utána, mikor már tényleg elment.

Egyedül folytatom a sorozat nézését, sőt, teljesen elvonja a figyelmemet, mivel folyamatosan vetítik belőle az újabb részeket legnagyobb örömömre. Mintha idefele jövet apa említette volna, hogy a következő hétre szabadságot ad nekünk, mivel elakar utazni velünk a nagyiékhoz, Busanba. Ha jól tudom, anyu még nem tudja, és kíváncsi leszek az arcára, amikor megtudja, hogy egy év után újra láthatja a nagyit. A munkája miatt egy éve nem volt ideje leutazni hozzá, szóval apa elintézte neki, csak mi is megyünk vele, mert ki tudja, hogy mikor látom őt utoljára.

Szeretem Busant, mert valamivel csendesebb, mint Szöul, főleg, hogy nagyiék a külvárosban laknak. Közel élnek a parthoz, s emlékszem, hogy kiskoromban mindig a homokban játszottam. Örömteli percek voltak azok a nyarak.