Love me till I'm me again (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

17. fejezet~

Másnap reggel a kis családom a dormhoz jött értem, hogy nagyiékhoz indulhassunk. Anyu majd' kicsattan, mivel úgy tűnik apu mindent elmondott neki az úticélünkról. Bár a szemem reggelre iszonyatosan felpuffadt és piros lett, ezt a mai század kozmetikai termékeivel könnyedén orvosoltam a szememben összefutott ereken kívül természetesen. A napszemüveg segít ezen is szerencsére. Április eleje van, ezért még csak hülyének sem titulálnak az emberek emiatt a kis kiegészitő miatt.

A tegnap este folyamán rengeteg minden történt. Egy-két óra magány után Heemin szinte rám törte az ajtót az összes lánnyal együtt, akik egyből térdre esve mellém kezdtek el vígasztalni, hogy nem úgy gondolták, nem akartak megbántani, főleg azt nem szerették volna, ha másként tekintenék rájuk ezek után. Bocsánatot kértek azért, amiért nem bántak velem megfelelően ebben a nehéz időszakban - pedig lett volna lehetőségük rá -, csak túlságosan felkavarta őket ez a fura viselkedésem, mivel pedig még nem tapasztaltak ilyet tőlem, képtelenek voltak megszokni, ez ráadásul sok feszültséggel töltötte el őket mit amúgy nem jogosan vezettek le. Rajtam ráadásul.

Megbocsájtottam, mert elsősorban tudom, hogy jó szándékkal próbáltak közeledni felém, csak csalódniuk kellett amiért annyiszor ellöktem őket magamtól az esetlegesen felmerülő újabb fajdalmak elkerülése érdekében. Mindenkinek lehetnek rosszabb időszakai. Szinte az egész éjszakát átbeszéltem velük, a végén teljesen összetörve és megnyílva bőgtem előttük mint egy óvodás. A várttal ellentétben teljesen, abszolút támogatást nyújtottak a végtelen kedvességükkel. Heemin még olyasfajta tanáccsal is ellátott, hogy mivel érjem el Jeongguknál a változást.

Jelenleg nagyiék feljárójára kanyarodunk fel, s a pár napos kiruccanásra pakolt ruháinkat kezdjük el a házba bevinni. A nagyszüleim a ház előtt várnak bennünket szélesre tárt karokkal, valamint hatalmas vigyorral. Nagyi nagyon örül nekem, hiszen nem látott már egy ideje, sőt, sikeresen elsírja magát, hogy mindenki jött, kivéve Junt. A bátyám továbbra is az egyetemet, nem, rossz megközelítési oldal, inkább a sok nőt hajszolja odakint Amerikában.

A régi szobámba viszem a nagy sporttáskámat, hol kicsit berendezkedek, de utána azonnal megyek is vissza a földszintre segíteni az ebéd elkészítésében. Mamával és anyával szeretek bármiféle ételt csinálni leginkább, ugyanis a végeredmény mindig a totyogós koromra emlékeztet, mikor akaratosan szerettem volna répát vágni minden egyes alkalom adtán. Közben dobok egy üzenetet Heeminnek KakaoTalk-on, hogy minden rendben van, ideértünk épségben. 

- Kell segíteni valamit? - kérdezem a konyhában szorgoskodó nagyitól, miközben ő a levest kavargatja.

- Nem-Nem, egyenlőre nem, köszönöm. Menj csak a dolgodra, Jihyoun-ah! - hesseget el mama a tűzhely mellől, nehogy véletlenül beleszagoljak a meglepetés levesbe. Ez egy Bang specialitás. A nagyszüleim még anya megszületésének évében találták ki, hogy ez lesz a családi ételünk. Sok-sok tésztát tartalmaz, tulajdonképpen közönséges ramyeon, csak megspécizve rengeteg zöldséggel, tojással, hússal, néha még algával is. Nagyon finom egy dolog.

Kis gondolkodás után végül a hátsó kertbe indulok, hiszen itt délen eléggé süt a nap, rengeteg madár csicsereg, s amúgy is szerettem kint lenni a szabadban. Kicsiként sokat jártam hátra, mikor még a helyén állt a nagyapám által eszkábált játszóvár. Mindig arra vártam, hogy az itteni óvódás barátnőm egyszer megnézze milyen szép nagy fa szerkezet is ez, csúszdával meg minden, csakhogy elköltöztünk, így ez nem igen valósulhatott meg. Nos, igen, ekkor csak négy-öt éves lehettem.

Elfekszem a fűben, s az eget kezdem el bámulni, különböző tippeket adva saját magamnak, hogy az égen suhanó felhők vajon milyen formájúak lehetnek. Szeretem a felhőket, a csillagokat nézni, csendben, nyugodtan, mert olyankor minden békésnek tűnik. Ez a helyzet pedig különösebben kellemes, mivel az a sok élőlény beledalol a szellőbe. A madarak éneke, a tücskök játéka, mind-mind egy kedvenc tényezőm az évszakban. Nem véletlenül a kedvencem.

- Tudsz jönni teríteni, kislányom? - szól ki anya a kertbe, mire a hüvelykujjamat felmutatva már szökkenek is a talpamra, hogy minél előbb túlessek a - végre - nekem szánt feladaton. Eltartott egy darabig, míg tökéletesen megcsináltam az asztalt öt főre. Sosem voltam hanyag, emiatt is részesedtem előnyben Junnal szemben. Pf, ő sokkal szívesebben ment ki fát vágni nagyapával, ha már apa képtelen volt rá. Talán ebben béna egyedül. Nagyon vicces. Egy apuka, aki képtelen szépen, elég nagyra vágni a fát.

Végül sikeresen leültünk ebédelni, s nagyi valóban kitett magáért. Az ebéd mint mindig, nagyon finom lett. Azért nem kell velünk sem dicsekedni, nem birtunk annyit megenni amennyit ő főzött. Harminc emberre legalább. Hiába van akkora bendője az egész családnak, még így is fogunk ebből enni minimum holnap. Mosogatás után elvonultam a szobámba, hogy lepihenhessek egy kicsit, hiszen tegnap este alig aludhattam valamit a történtek miatt.

Délután négy lehetett, amikor felkeltem. Ez a pár óra bihenés meghozta a kellő hatást, mert ébredés után nem észleltem semmi álmosságot, vagy egy kicsi lassúságot. Arra is volt erőm, hogy besegítsek a házimunkával, ígyhát kimentem a kertbe teregetni. Ugyan a levegő hűvössége nem kifejezetten tetszett annyira, munka közben azt veszem észre, hogy valaki a mi bandánk zenéjét hallgatja. Meglepően nagyon jó érzés, hogy szeretik azt, amit csinálunk.

Egy fokkal jobb kedvvel mentem be a házba, ahol a kanapéra ültem hogy az este folyamán a családommal tévézhessek. Azonban egy perc nyugtom sem lehet, a telefonom pittyegni kezdett, miszerint üzenetem érkezett. Heemin írt, hogy unalmas a dorm, mivel egyedül van, ugyanis a többiek elmentek. Igen, ilyen helyzetekben mindig ketten szoktunk otthon lenni, mert mindenki elvonul. Ezek a mi közös pillanataink, hol mindent megbeszélünk, hülyéskedünk. Ezek valahogy nem csak tőle, hanem Jeongguktól is hiányoznak. Vajon lesz bátorságom elé állni, s szembesíteni az igazsággal? Jeongguk, mégis hogy lehetsz ennyire vak?