Love me till I'm me again (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

30. fejezet~

A kanapén ülök a telefonommal a kezemben éppen a Bangtan friss koncenrtjéről készült felvételt nézegetve, közben az ajkaimat harapdálva. Pontosan egy hét múlva sikeresen befejezik ezt a hosszadalmas utazgatásos fázist, aztán már csak idehaza lesznek fellépéseik. Iszonyúan hiányoznak mindahányan vannak, köztük nem titkolom, a legjobban Jeongguk nélkülözése visel meg. Pontosan egy évig volt távol tőlem, minek az köszönhető, hogy kettő comebackünkről maradtak le ezidő alatt.

Hozzáteszem, annyit még életemben nem sírtam, mint ezen a héten összesen. Az alvás nem megy, mert nem jön álom a szememre altató nélkül, a mozgás sem valami könnyű dolog pont a fáradtság miatt, már két napja a koncerteken annyira szétvagyok csúszva, hogy kénytelen vagyok kávét inni a szünetek alatt hogy felkeltsen egy kicsit, minezekmellett a barátom sincs itt, hogy megvigasztaljon. Természetesen nem annyira veszett a fejsze, hiszen a lányok végig velem vannak, feldobják minden napom, de az azért nem ugyan olyan. Fogalmam sincs Heemin hogy bírja ennyire pozitívan végigcsinálni mindezt. Oké, talán annyira mégsem, mert így visszagondolva kétszer előfordult, hogy az éjszaka folyamán együtt sírtunk a bennünk lévő űr miatt.

- Yah! Jihyoun-ah! - ront be a bejárati ajtón Seonggi lelkesen tapsolva. - Végre kisütött a nap - meséli lelkesen visszatérve a próbáról, ugyanis ma ő tovább maradt bent az új szólóját gyakorolni, hogy a rappelés gördülékenyebben menjen számára. Apa számunkra is tervezi ám a kis turnét a nézettségünket tekintve. Fogalmunk sincs miként, de benne vagyunk a Top5 legjobb lánybandái között. Rendben, lassacskán a második évfordulónk lesz, ellenben legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy idáig jutottam.

- Meglepetés vendég - kiáltotta el magát Seojun és Eunji egyszerre, kiket tíz perccel ezelőtt küldtem el Seonggi elé az ajtóba, ugyanis mostanában a lakásunk kaputelefonjával valami probléma van, egyszerűen nem működik, a tulajdonos pedig képtelen megoldani ezt a problémát valamilyen oknál fogva.

A szám elé szorítva a kezemet hunytam le a szememet hétszer egymás után próbálva tisztázni magamban azt, hogy ténylegesen Ő áll-e az ajtóban. A lányok nevetése döbbentett rá - no meg Jeongguk önelégült feje -, hogy biza ez nem álom. Azonnali hatállyal ugrok le a kanapéról egyenesen bele a kitárt karjaiba, s sírásban kitörve fúrtam a fejemet a nyakába.

- Azt mondtad csak a jövő héten jössz!

- Menjek vissza? - kérdezte incselkedve, mire a fejemet megrázva nemlegesen nyomtam egy puszit a nyakára, majd az arcára és végül a szájára, amit ügyesen csókká formált. Az ajkam bizseregni kezdett a furcsa érzéstől, mitől ebben az egy évben igencsak elszoktam. Boldog könnyek csordultak ki a szememből miközben igyekeztem nem elalélni a mámorító érzéstől. Legszívesebben egész nap ezt csináltam volna, annyira édes és... és... mennyei.

Lassan, bátortalanul csókol, mintha porcelánbaba volnék, nem is az ő kedvese. A karjaimat végigvezetve a mellkasán, jól kitapogatva az izmait állítom meg a kezemet a nyakán, s annál fogva úzom közelebb egy érzelmesebb, kicsit vadabb csókra. Nem is kéreti magát, egyből átkapcsol az agya, emiatt a derekamnál fogva húz magához felbátorodva, nyelvét egy lézser mozdulattal juttatva át a számba. A már régóta várt érzés egyszeriben, gyorsan kerít a hatalma alé, s perces kihagyás után ismét elbőgöm magam.

- Jagiya ne már - kuncog fel Jeongguk elválva tőlem, édes pillantással letörölve a kibuggyant sós könnyeimet. - Te is hiányoztál - cirógatja meg az orcámat a hüvelykujjával, mire méginkább elpityeredem. - Olyan buta vagy - kacag fel egy újabb csókra hajolva, mit szívesen megadok neki. Olyan mézes... annyira varázslatos, akárcsak egy álomban. Képtelen vagyok lehinni, hogy ténylegesen visszatért hozzám, s már csak idehaza fog kóvályogni.

- Igazán nem akarunk zavarni, csak... tessék - tesz le valamit a lábamhoz Seojun, majd már tovább is áll jó szórakozást kívánva. Ugyan sejtelmem sincs mégis miről lehet szó, mosolyogva válok el Jeongguktól, aki szintén csillogó szemekkel vizslat. Az ujjainkat egymásba kulcsolva, a földről felkapja a nagy sporttáskát, mire a szemeim elkerekednek. A csapattársaim komolyan kitesznek itthonról?

- Ne vágj ilyen fejet Jagiya... esetleg akkor, ha majd apukád is szembesül vele, hogy boldog kapcsolatot folytatsz velem - húzogatja a szemöldökét vidáman, egyenesen lesétálva velem a parkolóhoz, hol kitárja nekem a kocsija ajtaját. Visszafogott mosollyal szállok be az anyós ülésre, majd a táskát a csomagtartóba téve beüla volán mögé. - Mit szólnál ahhoz, ha a hét hátralévő részében nálam tevékenykednél? Sejin menedzsert beavattam a terveimbe, ő majd falaz nekünk, hogy egyikünk sincs a dormban. Én innen megyek majd koncertekre... ahova mellesleg ha szeretnél eljöhetsz... - indul el felkanyarodva az útra, a megfelelő sebesség megtalálásával a kezét az enyémbe fonva teszi a szebváltóra.

- Bármikor, Jeongguk. Bárhová elmegyek, amíg te ott vagy velem. Efelől semmi kétségem. Ez az egy év rádöbbentett arra, hogy ezek a turnék próbára tesznek bennünket bizonyos értelemben, s ma bebizonyosodott, hogy sosem tud kialudni az a láng bennem, mit a szerelmünk képzett. Bármennyire is titkoltam a fájdalmamat, mindegy egyes nap beülről emésztett fel a hiányod, most, pedig hogy itt vagy hihetetlenül boldog vagyok. Sosem gondoltam volna előtted, hogy lehet részem idolként ilyen örömben, erre idejössz és mindent megváltoztatsz. Nálam nincs boldogabb ember a földön. Nagyon szeretlek Jeongguk. Örökké csak téged.

VÉGE