Love me till I'm me again (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

9. fejezet~

Jeongguk a következő napokben előszeretettel látogatott meg a dormban, ugyanis a lányok kénytelenek voltak egyedül hagyni egy nap kényszer szabadnap után, a fiúnak meg éppen semmi dolga nem volt. Már jobban érzem magam egy kicsivel és azóta egyszer a doktor úr meglátogatott engem édesapám kérésére, a férfi pedig azt mondta, hogy hamarabb is felépülhetek, ha elég erős a szervezetem. Ennek ellenére a lányok folyamatosan azt hajtogatják, hogy feküdjem ki rendesen, ne mászkáljak.

Ennek ellenére ma mégis kimentem a konyhába, hogy csinálhassak  magamnak teát és valami ebédszerűt. Már tudok rendesen enni, emészteni, az első kettő nap volt kritikusabb inkább. Azért ha a lányok itthon vannak nincs beleszólásom ebbe se, csak könnyed ételeket fogyaszthatok. Amint mindennel készen lettem, leültem a bárszékre, hogy ne bent a szobában kelljen falatozni, mert elég macerás - inkább csak lusta vagyok - kihozni a tányért.

- Jihyoun miért jöttél ki egyedül? Bajod is eshetett volna! - szólit meg egy férfias hang, mire eldobva mindent fordulok meg a meglepettségtől. Jeongguk támassza a konyha boltívjának peremét, miközben elszürkült, komor tekintettel vizslat. - Ágyban kéne lenned! Annak örülök egyedül, hogy magadtól eszel, de menj a szobába, edd meg ott inkább. Ha elájulsz, nagyon csúnyán beverheted a fejed!

- Már sokkal jobban vagyok és a doki is megmondta, hogy hamarabb felépülhetek. Megőrülök a négy fal között, te is tudod, hogy mozoghatnékom van a betegség kezdete óta! Unom ezeket a falakat, apával is összevesztem a telefonba amitől még ideges vagyok, táncolni és énekelni akarok a BigHit épületébe készülve a holnapi fellépésre! Nem fogom bírni szusszal, el fogok ájulni ha nem strapálom magam! - fakadok ki végül idegesen a fiúra pillantva, ki némán tűri mind ezt.

- Csak aggódom érted - húzza el a száját már oldódottabban, közelebb lépve hozzám. - Elmeséled mi volt apukáddal? - kér kedvesen, már magam mellől, megpiszkálva a pult sarkát kényszertevékenységként. Én is elég ritkán mozgok feleslegesen, sokszor még észre se veszem, csak magától mozdul a kezem, lábam.

- Ühm... - húzom el a számat, majd egy nagy levegőt veszek, s belekezdek. - Felhívott, hogy megtudakolja hogy vagyok. Először azt mondta, hogy átjön anyukámmal, ápolnak ők, viszont mind a ketten megpusziltak volna, vagy felelőtlenül viselkedtem volna aggodalmukban, így lebeszéltem őket. Tovább beszélgetünk, elsősorban a holnapról, mikor egyszer csak közli, hogy szeretné, ha a bátyám visszajönne a hazájába. Oppa álma az volt, hogy Amerikában élhessen, és erre apa közli, hogy eldöntötte; visszahívja Koreába. Tudod, hogy imádom Junt, így természetesen nem akarom, hogy összetörjön, mert apa önfejű. Ezen összevesztünk... aztán csillapodott a hangulat, mert azt mondta, hogy meggondolja. Megkért, hogy menjek ma be beszélgetni, mikor pedig közöltem, hogy nem lenne szerencsés, hiszen van még egyszer-kétszer naponta szédülős intervallumom, ígyhát inkább holnap délután strapálom szét magam a gyakorlással. Emiatt meg felhúzta magát... - tudom le két szuszra, közben bekönnyezve, ami miatt a fejét megrázva ölel magához jó szorosan.

Ki más, ha nem ő ismerné azt, milyen is a kapcsolatom apukámmal. Szeretjük egymást rettentően, ezzel ellenben tőlem is annyira tud követelni lehetetlen dolgokat, pedig az ő feje elég tiszta. Betegségem harmadnapján eléggé rossz a közérzetem még, így ez elfelejtődik gyakorlás ügyileg, mit nem ért meg most kivételesen.

Percekkel később a bejárati ajtó nyílása, majd hangos hangzavar miatt kénytelen voltam elszakadni Jungkooktól, pedig most jobban esett az ölelése mint bármikor eddig. Fogalmam sincs arról, hogy ez csak azért más most, mert megnyugtatott, s beszélhettem neki egy ilyen helyzetről, vagy valami eddig számomra is ismeretlen ok miatt érzem furán magam jelenleg.

Könnyen elképzelhető, hogy ez a közelség ejt zavarba, hiszen még a vak is látja, hogy Jeongguk önzetlen, jószívű srác... és amúgy egy úriember. Gyönyörű nagy barna szeme van, a formás rózsaszín ajka, jelenleg pedig borzos haja, mi még édessé is teszi, hogy a felsőtestéről már ne is beszéljek... Volt már, hogy előttem öltözött, s mit ne mondjak, hűha...  Na, elég! Úgy beszélek, mint egy tizenöt éves, nyáladzó tini, aki bele van zúgva a suli legelérhetetlenebb, legjóképűbb rosszfiújába. Csakhogy számomra ez a fiú nem is olyan elérhetetlen, legalábbis remélem.

A lányok a konyha előtt megtorpanva állnak meg, mi eddig fel sem tűnt, hiszen Jeongguk szemei valahogy jobban lekötötték a figyelmemet. Eunji és Seojun sejtelmesen összemosolyog, míg Heemin és Seonggi teljes elképedéssel vizslatnak minket. Pedig nem is történt semmi - gondolom magamban, aztán hirtelen fejbe is csapom magam ugyanott. Te jó ég, ez mennyire félreérthető helyzet!

En még mindig a széken ülve, már kifordulva a fiú felé háttal a pultnak, ő pedig előttem fél kérrel a szekrénynek támaszkodva. Kívülről teljesen úgy hat, mintha minumum néma csendben csókolóztunk volna ezidáig, pedig nem, egyszerűen csak közelebbről sokkal jobb volt beszélni, mivel meg leülni nem akart, vagy nem is tudom, egyedül így lehetett ezt megoldani! Nincs ebben semmi rossz, vagy félreérthető!

- Mi nem is zavarunk! - vigyorodik végül el Seojun, majd mindenkit karon ragadva, behúzza őket a saját szobájukba na robajjal.

A fejemre csapva ejtem le a kezemet az ölembe, s kínkeserves nyöszörgéssel dőlök neki a fiú mellkasának, kiből végül rettentő aranyos kacagás szakad ki a szenvedésemet látva. Örülök, hogy neki ennyire poénos ez a ciki elyzet, mibe a csapattársaim hoztak. Amúgy sem értem, hogy  egy ilyen isteni testben, gyermeteg, mégis komoly lélek, férfias, holott a nevetése megannyi szívet melegít fel nap, mint nap. Kész képtelenség, ő mégis megcsinálja, ráadásul észre se veszi.