Love me till I'm me again (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

5. fejezet~

Emlékszem, hogy egyszer vásárolni jött velem Jeongguk Seonggi szülinapjára, és én véletlen bedőltem egy árokba, mert nem akartam nekimenni egy idős néninek, február elején pedig akkora fagy és havazás volt, hogy a talaj igencsak csúszott. A fiú annyira megijedt, hogy felhívta Namjoont, miközben én mondogattam, hogy jól vagyok, nem ütöttem meg magamat. Minden esetre, mivel Jungkookkal majdnem ugyan akkor születtünk, és igazából alig van közöttünk egy év, nagyon jól megértjük egymást, bár a lányoktól való "félelmét", inkább izgulását még nem teljesen küzdötte le, velem már nagyjából mer bátrabban cselekedni.

Az elmélkedésemből a lány sipákolása szakított ki, ami olyan decibellel csapta meg a fülemet, hogy el kellett forduljak egy pillanatra. Jeongguk mellett állok, ez a számomra névtelen lány, pedig fogalmam sincs kilehet, de ez a számonkérő stílus nem igazán tetszik tőle. Folyamatosan azt kérdezgeti, hogy ki vagyok, meg hogy honnan ismerem Jeonggukot. A fiú már az orrnyergét masszírozta tehetetlenségében, míg én nekiálltam a lánynak magyarázni, hogy merre találja a kijáratot pontosan. Mikor pedig végképp nem hagyta abba az üvöltözést, Jeongguk egyszeriben karon ragadott, s egy ismerős irányba kezdett el húzni.

- Felmegyünk a tetőre, én ezt már nem bírom idegekkel - fújtat felpaprikázottan, amire bólintok, ő meg már ki is tárja az említett helyre vezető lépcsőház ajtaját, majd behúz mögé, és gondosan bezárja, nehogy kövessen bennünket az ismeretlen lány. Nem mond semmit, egészen addig amíg le nem ülünk a tető peremére. Még szerencse, hogy lapos, és nem lehet leesni, mert egy az alapszintnél ötven centivel magasabb kis perem van rajta. Mindig ide szoktam feljárni én is, és Guk is, ha egy kicsit egyedül akarunk lenni.

Egyszercsak egy nagy sóhaj után ömleni kezdenek belőle a szavak, miszerint ez a lány az egyik busani szomszédja, aki most ide jár egyetemre, mivel pedig jóban vannak, találkoztak az itléte alatt egyszer-kétszer, viszont mikor Dohwan - mint megmondta ez a lány neve - furcsán kezdett el viselkedni, egyből eltávolodott tőle, de a lány rá van szállva és mindenhova követi.

Szerencsétlen Jeongguk nem tud mit csinálni, így csak tűri, lehet hogy már nem túl sokáig. Ha nem szól apának, vagy a menedzserének, komolyabbra is fordulhat ez az egész. Istenem, hogy ez a Jeon gyerek mindig mibe keveredik a nagy szíve miatt... teljességgel hihetetlen. Nem sajnálom, hogy az évek alatt csak kívülről változott, mert minden jelleme megmaradt, talán az intelligenciája fejlődött elég jól, illetve az angol tudása.

Próbálom valamilyen szinten megnyugtatni, hogy  ne érezze annyira feldúltan magát, s hogy a bizalmi szintje ne essen a nulla alá, mert nem minden régi barátja lesz idegbeteg attól, mert ő egy világsztár lett. Az álma valóra vált, minden amit csak elképzelt, most a valósággá alakul át. Az összes családtagja, a csapattársai, és az igazi barátai büszkék rá, mellette állnak, ez pedig nem fog változni az ismeretsége miatt. Sajnálom hogy Dohwan nem képes érzékelni ki is Guk valójában.

Végül fél óra motivációs és lelkizős beszélgetés után elhatározva magunkat elindulunk lefelé, mert a hasam jókorát kordult, mit a fiú kénytelen volt nevetés nélkül bírni. Előre enged a lépcsőházban, majd az ajtóban is. A többiek látszólag megvártak minket, mi csodálattal tölt el, hiszen megtanulták a helyes illemeket. A tömérdek hús, saláta, tészta még ott van az asztalon, ők pedig annál ülve beszélgetnek, nevetnek.

- Megjöttek, lehet enni - ordít fel Hoseok az éhenkórász, mire mindenki az evőeszköz után kap, és villámgyorsan burkolni kezdenek valamit, amit előszőr megláttak a sietségben. Megszeppenve nézek először Taehyungra, aki percenkét, sőt, másodpercenként tömi magába a húsokat, majd Jinre, aki rágás nélkül nyeli le a ramyeon tésztáját.

Leülök a saját helyemre, s én is enni kezdek, de amikor Hoseok félre nyel, később köhögni kezd bekönnyezve, ráadásul Jin csapkodni kezd a hahotázástól, mindenkiből kiszakad a nevetés Hoseok szerencsétlekedésén. Ő erre természetesen felfújja magát, hogy képtelenek vagyunk az ő problémáit komolyan venni  és segíteni, viszont mihelyst csendesedik a terem Namjoon leveri a paradicsomszószt. Már majdnem betettem a számba egy húst, illetve némi rizst. Annyira kevés hiányzott hozzá!

Mindenkiből újra kiszakad a nevetés, egyedül én, és Heemin sietünk oda leszedni a nadrágjáról az esetleges foltot, és feltörölni a padlót. Szegény fiúk, úgy tűnik ez a nap annyira nem volt szerencsés nekik, mint ahogy azt gondolták. Namjoon szokott néha bénázni, akkor nagyon aranyos, mert mindig zavarban van. Jin egyszer mesélte, hogy segített neki főzni, de hagymaszeletelés közben elvágta az ujját. Hoseok meg egy reménybomba, az ő mozdulataiban vagy mondataiban a legtöbb étkezésnél rejtőzik valami vicces, csak állítása szerint nem vesszük észre.

A terem ajtaja hirtelen kivágódott, és a fiúk menedzsere Sejin lép be, maga mögött a mi menedzserünkel és apával. Istenem, pedig már kezdtem reménykedni abban, hogy a szabadnapunk nyugodt lesz innentől kezdve. Te jó ég, ekkora tévedést...