Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

December 20.- kedd

4 nap van vissza szentestéig, de mi már ma is sütögetünk (és imádkozunk, hogy nem rohad ránk karácsonyig a sok kaja...). Anya ismeretlen okokból a fejébe vette, hogy hatvanféle desszertet csinál, és befog engem kuktának. Magamban kinyírom a testvérem, amiért nincs itt, hogy ezt megtegye helyettem.

Félre ne értsetek, imádok enni. A sütéshez és a főzéshez is értek (oké, ez azért túlzás. Be tudom tenni a virslit a mikróba, és ha kell, végszükség esetén tudok odaégett tócsival szolgálni). De előtte be kell vásárolni milliónyi hozzávalót, és már vagy fél órája állunk sorba. Ez idő alatt durván 10 centit haladtuk.
Idegesít, hogy csak és kizárólag karácsonyi zene szól. De tényleg, ha nem magyarul, akkor más nyelven, de az összes számban benne van a karácsony szó. Úgy érzem, mintha a zene egyre hangosabban szólna, és rendesen késztetést érzek, hogy kidobjam a legközelebbi hangszórót egy naranccsal (ami Anya szerint azért kell, hogy jó illat legyen a lakásban. Mindenki más légfrissítőt vesz, mi narancsot. Tipikus).
Közel vagyok, hogy itt hagyjam Anyát a fenébe, de sok a cuccunk és egyedül nem bírná el. Így viszont halálra unom magam.
Amikor megszólal a telefonom, azt remélem, hogy megváltást hoz, de csak Csinszka az.
- Mit akarsz?- mondom köszönésképpen. Seggfejénem akcióban...
- Ne keresd a három gazdátlan borítékot. A címzettekhez már eljutottak- válaszolja.

- És ezt te honnan tudod?- kérdezem, de azonnal tudom a választ.

- Ugyan, kérlek! Rólam van szó. Mindenkit ismerek! Apukád borítékával mi legyen?- sóhajtja.
- Elolvasom. Ha pánikrohamom lesz, akkor is- jelentem ki.
- Te nem látod, de most nagyon forgatom a szemem a hatalmas önfeláldozásodon. Léptem- köszön el, és bontja a vonalat.
Remek.

- Anyaa!- kiáltok.- Most ez így miért nem jó? Mindent úgy csináltam, ahogy mondtad.

- Ööö...- néz Anya a masszaszerű valamire, ami elvileg piskóta akar lenni.- Túl sok a tej, túl kevés a liszt, és... Ádi, ez a sütőpor csomagolása?

- Azokat leszámítva azért egész jó, nem?- kérdezem reménykedve, de Anya megrázza a fejét.

- Csinálhatnál tócsnit inkább. Régen ettünk, és nincs ebédünk- tanácsolja.

- Most már megcsinálom ezt, ha beledöglök is. Felhúzott- mondom, és kiborítom az egészet a kukába.
- Menni fog- simogatja meg Anya a fejem. Tiszta liszt a keze, úgyhogy most a hajam is az. Csodás.

Egy ideig mindketten csendben dolgozunk. Nem tudom, Anya mit csinál, de nagyon jó az illata. Az én piskótakezdeményemnek bezzeg se íze, se bűze, hiába kóstolgatom a nyers tésztát.
- Ádi, Szívem- néz rám Anya-, az egészet meg akarod enni, vagy megsüthetjük?
- Szar az íze- mondom, bár azt hiszem, nem pont ez a megfelelő válasz.
- Jó az- legyint mosolyogva, miután ő is megkóstolja a tésztát.
- Szívatsz, ugye? Jól csináltam?- lepődöm meg, mire Anya bólint egyet.
Madarat lehetne velem fogatni. 21. századi tinihez híven lefotózom a tepsit és kirakom Instára.
Két perc múlva bejövőm van Marcitól.
- A csajok bírják a főzni tudó srácokat- mondja köszönésképpen.

- Tapasztalatból beszélsz?- horkanok fel.

- Nem, de anno Mirivel sütöttünk együtt tojást. És Lara hasonló, mint Miri- magyarázza, és közben próbál kicsikarni belőlem valamit, ami... emlékeztet(i) a barátságunkra.
- Letehetnénk? Mert folyik a sütögetés, tudod- sóhajtom.

- Oké, persze- helyesel és bontja a vonalat.
Fura érzésem van. Az egyik felem nem érti, miért is nem békülök ki a legjobb barátommal. A másik felem viszont megafonnal üvölti, hogy "bizalom nélkül semmi sem működik. Te nem bízol benne."

Anya zökkent ki a gondolataimból.
- Segítesz bögrés sütit csinálni? A piskótádat beraktam a sütőbe, ahhoz majd csak krémet kell kevernünk- mondja, én pedig fintorogni kezdek.

- Muszáj?- kérdezem.
- Értékelném. Amúgy is, sikerélményed van tőle- húzza a mézesmadzagot.

- Van minden itthon?- forgatom a szemem, de ez persze igent jelent. Anya tapsikol örömében, én meg úgy érzem magam, mint a fiatalabb fiútestvér, akit a csajos buliban kisminkelnek.
Az idilli pillanatot (hah, mekkora szarkazmus volt ez, te jó ég!) az szakítja meg, hogy csengetnek.

- Hát te?- lepődöm meg, ugyanis Marci áll az ajtóban.

- Nem akarok veled fasírtban lenni. A célunk közös- mondja, és azt hiszem, ez akar a bocsánatkérés lenni.

- Gyere be- biccentek. Marcin látom, hogy jó jelnek veszi, hát úgy döntök, én is annak veszem.

- Marcell, kedves!- köszön anya.- Egy esetben engedem, hogy maradj: ha te is segítesz sütni.

-Nálunk ezt úgyis a nők intézik- von vállat Marci.
Anya szavak nélkül is érti, hogy nekünk most komoly megbeszélnivalónk van, és bedugja a fülét. Valószínűleg semmilyen zenét nem hallgat, de nem baj. Most csak a látszat van, annak elégnek kell lennie.
- Azért haragszol rám, mert megcsókolt egy srác? Mert egyrészt én nem tudtam, hogy homofób lennél, bár az emberek változnak. Másrészt meg, Ádi, nagyon jól tudod, hogy valójában nem vagyok meleg- hadarja egy szuszra. Még folytatná, de csendre intem( milyen régi kifejezés ez. Tisztára a 13. században érzem magam).
- Nem lenne baj, ha meleg lennél, amíg nem kavarnál közben a húgommal és nem szeretnél rám mászni- szögezem le, mire tágra nyílik a szeme.

- Akkor miért?- kérdezi.

- Mert nem beszéltél Miriről, és amiatt is azért akadtam ki, mert nem mondtad el. És aztán Mátéval, tök ugyanezt megcsináltad- fakadok ki.

- Közös döntés volt, mert... szégyelltem- vallja be. Helyesbítek, úgy tesz, mintha bevallaná.

- Oké, figyelj! Abban igazad van, hogy a cél közös. Ezt... szem előtt tartva mondom azt, hogy kössünk tűzszünetet. De amikor megtaláljuk a húgomat, négyen fogjuk magunkat, és megbeszéljük Mátéval együtt- javaslom.
Marci pár percig mérlegel. Nem értem, miért: ennél jobb ajánlatot tőlem már nem kap.
- Rendben- bólint végül.

- Fiúk, bocs, hogy így félbeszakítom a nagy egymásra találást, de dolgunk van. Sajnos ez nem a Roxfort, ahol a tészták összerakják magukat- szakít minket félbe Anya. Marci, aki hatalmas Harry Potter-rajongó, elszörnyed.

- Roxfortban a házimanók készítik az ételeket- jelenti ki.
A kis könyvmoly.