Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

December 24.- szombat

Éjfél után néhány perccel a legjobb barátom és én Anyám elkötött kocsijában ülünk, és a régi házam felé tartunk. 
- Minden oké?- kérdezi Marci a volánnál. Neki kocsija nincs, jogsija van, nekem jogsim nincs, kocsim van (fogjuk rá). Tökéletesen kiegészítjük egymást.
- Naná, semmi gond- bólintok, de azért a biztonság kedvéért lehúzom az ablakot. 

- Izgulsz?- pillant rám, de aztán tekintetét megint az útra szegezi. Bőven a megengedett sebesség felett megyünk, úgyhogy muszáj neki. 
- Őszintén? Hányni tudnék, annyira be vagyok tojva- vallom be, mire mindketten elröhögjük magunkat. Sőt, nem is ez a jó kifejezés, mert mi ugyan tudjuk, hogy nevetünk, de kívülről nyüszítésnek hangzik.

- Átérzem- bólint halvány mosollyal az arcán.- Szerinted tovább tudnánk lépni?

- Nem tudom, Marci. Neked a szerelmed volt, de biztos találsz mást helyette- vonok vállat.

- Nézd, én az elején, sőt, egészen addig, amíg el nem tűnt... azt hittem, hogy Mir-Mirrel csak egy jó parti vagyunk egymásnak. Nem gondoltam, hogy ilyen fontos lesz nekem. Neked pedig... ő volt a másik feled. Igaz, hogyha egy ikerpár egyik fele meghal, vagy... érted. Szóval akkor a másik...
- Igaz- vágok közbe.- Furcsa, mert nem tudom, hogy másnál is ez lenne-e, de amióta eltűnt, van valamilyen körülírhatatlan érzés a  gyomromban, ami nem engedi, hogy kialudjam magam, hogy jóllakjak, vagy hogy felhőtlenül boldog legyek. Nem engedi, hogy nyugodt legyek, amíg meg nem kapom a válaszokat. És tudod, ha nem találnánk meg, beleőrülnék a válaszok keresésébe.

- Nem engednénk. Meggyászolnád őt, és olyan lenne az neked, mint egy hosszúra nyúlott pánikroham. Visszahoznánk a jelenbe- nyugtat meg.

- Mit mondasz neki, ha ott lesz?- váltok témát.
- Hogy ha pasi lenne, most bemosnék neki egy rohadt nagyot. Dühös vagyok rá, mert kérdéseket adott nekünk, válaszokat viszont nem mellékelt. Csak tudod, közben meg szeretem. Nem akarok mást, csak a hajába túrni, és...

- Sok az infó- állítom le.

- Te mit mondanál neki?- kérdezi.

- Lenne hozzá egy-két keresetlen szavam, az biztos. Valószínűleg üvöltenék, és megígértetném, hogy soha többet eszébe sem fog jutni ehhez akár csak hasonlót csinálni- vágom rá.

- Még mindig semmi gond?- aggódik, és én hiába szeretném, nem tudom megrázni a fejemet. 

 A kezem remeg, mint a kocsonya, és valami nagyon erősen le akar rántani a mélybe. Küzdök ellene, ahogy csak tudok. Nem veszíthetem el magam.

 Most nem.

 Odanavigálom Marcit a régi házunkhoz. Figyel rám, szavak nélkül mondja el, hogy egy intésembe kerül, és ő simán visszaül a kocsiba. 

 Ahogy a kapu felé sétálunk, lépteim nehezek. Körülnézek, mielőtt átmászunk a kerítésen. Minden pont olyan, mint akkoriban. 
- Szerethettél itt lakni- jegyzi mg Marci-, mert erre a helyre is irigy voltam kiskorunkban. Kár, hogy most lószart se látni belőle.

- Ez egy kész kastély a mostani lakásunkhoz képest- bólintok.

- Kiadtátok albérletbe?- kérdezi még mindig a tájat vizslatva.

- Dehogy. Anyának nem volt hozzá  szíve. Jártál már ott, ahol Máté lakik? Na, ez kábé pont úgy néz ki belülről- felelem.

- Ha ott van bent, akkor a házban hol?- pillant rám. Villan egyet a szeme a sötétben.
- Passz. Mint mondtam, ez egy kastély. Van benne összesen öt szoba, a nappal, a konyha meg a három fürdő. Bárhol lehet- vonok vállat.