Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

December 10.- szombat

Reggel nagyon korán kelek, még a Miri-féle ébresztőhöz képest is. Visszaaludni már nem tudok, és unatkozom. Aztán elkezdek filózni- mert az nekem nagyon megy.
 Eddig még nem igazán jutott eszembe, de most elgondolkozom, merre lehet a húgom. Mit csinálhat most, mi járhat a fejében. Vajon van magyarázata, vagy csak azért ment el, mert szüksége volt egy kis időre? Végül is, néha mindannyian besokallunk egy kicsit. Néha mindenkinek szüksége van térre és távolságra. Talán Mirinek az átlagosnál többre. 
 Az ágyban ülve azon kapom magam, hogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Sosem sírok. Inkább dühös szoktam lenni, de azt így nem tudom kiadni magamból, hát nem szoktam sírni. Most csak félek. Féltem a testvéremet, és aggódom érte. És őszintén szólva kezdek beleőrülni a tehetetlenségbe, abba, hogy szó nélkül ment el, búcsú nélkül. Hogy következmények nélkül cselekedett, mindenki másra fittyet hányva. 
 Sóhajtok egyet, és letörlöm a könnycseppet. Nagyot nyelek, és átnézek az ágyára. Olyan ürességet érzek belül, amennyire az ágya is üres. Igen, tudom, ez érzelgős. Egyszerűen vetek neki véget: fogom a vázlatfüzetemet, és hagyom, hogy az ujjaim életre keltsék a papírt.
 Általában a dühöt és a boldogságot szoktam lerajzolni. Talán mert a kettő nagyon távol áll egymástól, és mert ezek jól érezhetőek a lapon. Most az utóbbit szeretném megörökíteni, ezért, miközben vázlatolok, vidám dolgokra gondolok. A képekre Miri szekrényén. Marcira, ahogy sétálunk a plázában a húga kezét fogva. Lara mosolyára. Anyára, aki csendben ugyan, de megpróbál túlélni, és titkolja, ha valami baja van, hogy minket ne terheljen.
 Saccperkábé két órával később szemlélem meg a képem. Egy lányt rajzoltam, vörös hajjal és kék szemekkel, amint épp visszanéz. Nevet, és a vonásai alapján valamiért Csinszka jut eszembe.
 Kikecmergek a konyhába. Anya az egyik széken ül, és egy borítékot tart a kezében.
- Ma reggel találtam a lábtörlőn- suttogja. Szeme üveges. ahogy közelebb megyek, rájövök, hogy nem egy, hanem két levél van nála.
- Ki küldte?- kérdezem, és az asztalra támaszkodom.
- Nincs feladó, de "Anya"és "Apa" nevekre van címezve. Ez azért elég beszédes, tekintve, hogy csak két gyereket szültem- sóhajtja.
- Várj, Apa is kapott levelet? Ez komoly?- lepődöm meg. Anya bólint, és felbontja a saját borítékát. Azt hiszem, már akkor rázkódik a válla a sírástól, amikor meglátja a húgom írását. Aztán olvasni kezd.
 Őszinte leszek. Egészen eddig a pillanatig nem voltam dühös, de most az vagyok. Eddig csak meg akartam találni a testvéremet, mert aggódtam miatta. De Anyát így látni... ha megtalálom (vagyis amikor megtalálom), lesz hozzá egy-két keresetlen szavam.
 Anya végez az olvasással. Vagy csak elég volt neki Miriből egy időre.
- Szívem... én nem szeretném elolvasni, amit Apának írt. Megkért rá, hogy ne tegyem- szipogja, én pedig odamegyek, és esetlenül megölelem.
 Csinszka mindig hangoztatja, hogy ő egy "lelki szemetesláda". Én most tökéletesen így érzem magam. Ebben a szellemben döntök úgy, hogy ma pihenésre van szükségem, mégpedig sok pihenésre.