Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

December 17.- szombat

Reggel egy kissé morcosan kelek, mert alig három órát aludtam.
- Vannak mára eget rengető terveid?- kérdezi Anya.
- Naná. Délig feltalálom a rák ellenszerét, utána elbattyogok a Marsra és visszafelé jövet ajándékot veszek nektek- forgatom a szemem.

- Szóval ma reggel cinikus kedvedben vagy. Nem baj, Kincsem. Ne aggódj, még van egy teljes heted megtalálni- simítja meg a vállam.

- Miért, utána mi lesz?- kapom fel a fejem.

- Továbblépünk- sóhajtja Anya, én pedig lesokkolok. Könnyek gyűlnek a szemembe.

- Sosem fogunk tudni továbblépni- vágom rá.
- Tudom, Kincsem, de meg kell próbálnunk. Amikor apátok... Ádi, én azt hittem, belehalok a fájdalomba. És tessék, itt vagyunk, két évvel később, és én kimásztam a gödörből. Az jutott eszembe, hogy... Mirit is... elengedjük. És tudom, hogy most arra gondolsz, hogy akár örökké keresnéd a válaszokat, de nem kajtathatunk utána a halálunkig. Kisétált a koripályáról, kisétált az életünkből, és hiába nem nagykorú, ehhez joga van. Ha szüksége lesz ránk megtalál minket- mondja.
 Csorognak az arcomon a könnyek. Minden egyes szava külön és együtt is mellbe vág, szomorúvá és dühössé tesz. 

- Nem mondhatsz le róla. Nem teheted- kérlelem sírva-, a lányod. A testvérem. Beleőrülnék, ha állandóan így kéne élnem.

 Nem tudom őt elengedni. Nem tudom elképzelni az életet nélküle. A hétköznapokat. Eszembe jutnak a reggeli ébresztők, a sok veszekedés, a szép testvéri pillanataink. Csak állok, és egyre jobban zokogok. Nem akarom, nem akarom, nem akarom. 
 Most először jár az a fejemben, hogy bármit megtennék, csak jöjjön vissza.

- Nem hagyod annyiban, ugye?- kérdezi Lara.
- Közel járok- felelem-, csak néhány darab hiányzik, hogy összerakjam a képet. 

- A rendőrség? Ők nem tudnak valamit?- néz fel az égre.

- Anya egyik barátja ott dolgozik. Azt mondta, Miri önszántából sétált el, és bár keresik, de ő nem lát sok esélyt arra, hogy megtaláljuk- mondom.

- Én viszont látok esélyt, szóval imádkozzuk, hogy a hiányzó darabok nem fontosak- válaszolja.

- Minden darab fontos- mosolyodom el keserűen.- Amikor Miri látta Marcit és Mátét... szerintem azon az éjszakán írta a legelső levelet. Az lehetett a kezdőlöket.
- Én egyébként ezt még mindig nem fogtam fel. Mármint Mátét és Marcit. Meg azt se, hogy Marci volt az egyik ok, amiért Míra elment. Egyszerűen, olyan... tökéletesen működtek együtt- fonja karba a kezét.
- Lara, ez szörnyen nyálas- közlöm, mire felnevet.
- Attól még így volt. És ha belegondolsz, Mirinek csak kérdeznie kellett volna- csóválja a fejét.
- Szerintem Marci képes lett volna előle is eltitkolni- pillantok rá.

- Ugyan már! Ezért ne haragudj rá. Mégis mit kellett volna mondania? "Haver, a szektánk legújabb tagja nyáron megcsókolt és ezt a csajom is látta"?!
- Ha ugyanezt mondja, mint most te, én már azzal is megelégedtem volna. Mirinek egy kicsit jobban ki kellett volna fejtenie, de ő is megértette volna.
- Tudod már, mit veszel neki?

- Igen, és tegnap már voltam is vásárolni.
- Egy héttel szenteste előtt már túl vagy a karácsonyi bevásárláson. Ez is ritka- pislog.
 Na igen. Meg az is ritka, hogy én intézem a karácsonyi bevásárlást.
- Nem mondtam ilyet. Valami harmincas liba megpróbált rám mászni, én meg eljöttem a boltból, ahol vásároltam volna- rázom a fejem.
- Azért ez jobban vall rád- vigyorog.

Ahogy Val felé tartok, kérdések kavarognak a fejemben. Kérdések arról, mi zajlik Anyában, hol van Miri és a jelenlegi legfontosabb kérdés: hogy fogom megtalálni.

 De Valhoz is van egy kérdésem.
- Miért nem mentetted ki?- nézek a szemébe.

- Mi a bajod?- vágja rá.
- Amikor osztályfőnökit kaptatok. Miért nem mentél oda valakihez, hogy elmagyarázd, Miri nem volt benne?- fonom karba a kezemet. Ő ezt a hatalmas télikabátjában már nem tudná megcsinálni, de rajtam csak egy pulcsi van.

- Eszembe se jutott- vallja be.- Le se szartam a húgodat, és sajnálom, ha bármi közöm van vagy volt az eltűnéséhez. De figyelj, nem normális, ha az ember egy ilyesmi miatt világgá megy.
- Szóval szerinted beteg- kostatálom.

-Szerintem csak észre kellett volna vennetek a problémát. Vagy ő kérhetett volna segítséget- sóhajtja.
 Az első gondolatom az, hogy itt helyben nyírom ki, de aztán rájövök, hogy nem tehetem. Hangosan beszívom és kifújom a levegőt. Emlékeztetem magam, miért is vagyok itt.
- Írt neked- mondom.
- Amolyan búcsúlevél- bólint.
- Csak levél- pontosítok, Val pedig odaadja a borítékot.
- Nekem nincs hozzáfűzni valóm- közli, én pedig elolvasom a lapon lévő szöveget. Nincs nehéz dolgom, mert csak két szó szerepel rajta: "Cseszd meg!".
- Te is jó hosszú levelet kaptál- állapítom meg.

- Végül is ki ez a tag?- kérdezem Larát az uszoda bejáratánál.
- Egy úszótársam. Néhányszor találkoztak, mikor Miri értem jött. Berci rendes fiú- magyarázza.
- Mi köze lehet a húgom eltűnéséhez?- nézek rá.
- Fogalmam sincs. Ki tudja, lehet, hogy nem Marci az egyetlen, aki ideig-óráig félrekavart- von vállat.
- Marci nem kavart félre- szögezem le.- Miri pedig nem egy olcsó ribi.
- Én sem úgy gondoltam. Csak hát, hűséget fogadtak, nem vakságot.

- Ha te mondod- hagyom rá.
 Előzőleg megbeszéltük, hogy ő fog beszélni, nem én. Igazából bemenni sincs kedvem, szóval inkább kint várok.
 Amíg Lara bent van, sétálok egyet az uszoda körül. Kiszellőztetem a fejem. Megpróbálom kizárni a mellettem elsuhanó autókat, és egy idő után sikerül is. A kutyaugatást viszont képtelenség nem meghallani.

 Az állatot látom, a gazdáját már nem igazán. A doberman-kölyök a kis farkát csóválva jön oda hozzám. Leguggolok és megsimogatom, de még mindig a gazdáját keresem. Az nem lehet, hogy a semmiből került ide, de nyakörv nincs rajta.
 Megrezzen a telóm. Lara azt írja, induljak el nyugodtan egyedül, ő még elidőzik egy kicsit. Megint körülnézek, de még mindig sehol senki. 
 Felkapom a dobcsi-kölyköt, és elindulok vele haza.