Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

Július 24.- hétfő (Míra)

Nem szereti, ha nem ő érkezik előbb. Fontos neki, hogy még gondolkodhasson egy kicsit, mielőtt beszélgetnie kellene- bár jelen esetben több, mint fél éve volt gondolkodni.
A sínen ül, és épp belekortyol a sörébe, amikor meglát. Elképedve kuporodom le mellé, és várom, hogy megszólaljon. Csak van arra valami magyarázat, hogy éppen ő, aki mindig olyan összeszedett és nyugodt, éppen ő piál!

- Alkoholmentes- közli köszönésképp, és nekem is átnyújt egy dobozzal. Rám se néz.

- Boldog szülinapot, Dee!- mondom halkan, és ez megteszi a hatását.

- Elcseszted- jelenti ki egyszerűen.

- Tudom, Dee, tudom. És megígértem neked szenteste, szóval most itt vagyok. Üvölts, ordíts, kérdezz bármit- ajánlom, mire halványan, keserűen mosolyodik el.

- Hogy vagy?- pillant rám, majd kortyol.
Hogy hogy vagyok? Ez komoly? Magamban milliószor lejátszottam ezt a beszélgetést, számításba vettem, mire mit válaszoljak, mikor mit válaszoljak... ezernyi forgatókönyvet kitaláltam, és ő annyit kérdez, hogy vagyok?
- Örülök, hogy itt vagy- válaszolom végül.- És te?

- Nem voltam benne biztos, hogy el akarok jönni. Hogy kíváncsi vagyok rád. Ehhez képest egészen nyugodt vagyok- von vállat.

- Végül, mivel itt vagy, a kíváncsiságod megjött. Szóval, mi érdekel?- kérdezem.
- Először is az, hogy miért csináltad. Hogy vitt rá lélek, hogy mindenkit, akit szeretsz, elhagyj?- fakad ki, de aztán lenyugszik, és inkább megint kortyol egyet, mint hogy rám nézzen.

- Tudod, Dee... az az év nehéz volt számomra, több okból is. Egyrészt, titkolnom kellett előtted, hogy járok a legjobb barátoddal, ami nem volt annyira nehéz, de bűntudatom volt miatta, és egy szemét árulónak éreztem magam.
- Vajon miért?

- Aztán, ott volt Máté, aki megcsókolta a pasimat. Nem is tudod, hogy betett nekem, hogy őket láttam. Mérhetetlenül szomorú voltam, hogy az ember, akit szeretek, annyira szeret engem viszont, hogy a hátam mögött másokkal csókolózik, és az is kiakasztott, hogy ezt a tényt senki nem vette észre rajtam. Amikor egyedül voltam, úgy éreztem, hogy azért vagyok egyedül, mert senkinek nincs rám szüksége. Belül még mindig gyászoltam Apát, és értetlenül álltam a halála előtt. Aztán decemberben jött az osztályfőnöki, ami majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. A figyelmeztetés miatt sokszor azt gondoltam, én csak azért kaptam, mert mindenkinek mindegy, hogy plusz egy ember is kap-e, vagy nem, pláne, ha az az ember én vagyok. Akkor lett elegem, amikor a koripályán megláttam a tükörképemet. Aznap kisminkeltem magam, hogy eltüntessem a monoklit, de amikor megláttam magam... ott virított a szemem, Dee, én pedig azt gondoltam, hogy a smink volt a maszkom, amit aznap elfelejtettem rendesen feltenni. Rettegtem, hogy esetleg meglátjátok...
-... milyen a maszk alatt- fejezi be a mondatot. Várom, hogy megszólaljon, de csak biccent, hogy én folytassam.

- El kellett tűnnöm onnan. Abban a pillanatban úgy éreztem, vagy eltűnök a Föld színéről, vagy azt teszem magammal, amit Apa is- mondom. Dee néhány percig hallgat, aztán megint kortyol egyet.
- Ez nem válasz a kérdésemre- közli, és egy pillanatig azt gondolom, lehet, itt kéne hagynom, amiért ilyen bunkó. Aztán leesik, hogy joga van hozzá.

- Féltem... a világtól. A rendszertől. És biztonságérzetet ad, hogy most nem vagyok a rendszer tagja- sütöm le a szemem.

- Egyéb ok?- vonja fel a szemöldökét. Most rám néz.- Oké, akkor elmondom, én mit gondolok. Az a helyzet, hogy nem értelek teljesen. Egyrészt, az egész dolog elkerülhető lett volna, ha szembesíted Marcit azzal, amit láttál, vagy, mondjuk, esetleg mesélsz nekem kettőtökről, már a legelején. Apával kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy ha én a helyedben vagyok, pont ő lett volna az okom arra, hogy ne tegyem ki Anyát ennek, aminek te nyugodt szívvel, bűntudat nélkül kitetted. Másrészt, eleged volt, oké, ezt is megértem, végül is nehéz minden nap játszani a tökéletes kislányt. De szólhattál volna. Nem kellett volna nagy monológot előadnod nekem, vagy bárki másnak. Elég lett volna, ha annyit mondasz, hogy "öngyilkos akarok lenni". És megoldottuk volna. Hárman. Anya, te meg én. Mint egy család. Miri, hogy hagyjalak itt ezek után? Mi van, ha valamikor rád jön az öt perc?- csóválja a fejét, én pedig a szavain merengek, mert teljesen jogosak. Az ő szemszögéből.
Azt persze nem mondhatom el neki, hogy valójában én szóltam. Elmondtam ugyanezt Valnak, aki azt ajánlotta, hogy kezeltessem magam, vagy csináljak, amit akarok, őt nem érdekli az se, ha kinyírom magam. Nem, Dee erről egy szót sem tudhat meg, mert szerintem puszta kézzel juttatná kórházba Valt- vagy rosszabb. Nem, Dee kezéhez pont elég vér tapad.
- A többiek hogy viselik?- kérdezem halkan, mire felhorkan.

- Egész jól, ami azt illeti. Anya szenteste elküldött a nagyiékkal, és néhány nappal később arra értem haza, hogy olyan a ház, mintha soha nem is laktál volna ott. Teljesen Miri-mentes övezet. Otthon úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, de sokszor hallom Anyát sírni a túlsó szobában. Az osztály... Marci annyira viszont szeret téged, hogy még mindig nem heverte ki. Bánatos fejjel mászkál a szekrényed körül, és egy lányra se mosolyog a húgán kívül. Lara és a többiek viszonylag rendben vannak, Lara ugyanis érzi, hogy tudom, hogy rendben vagy. És ettől ő is, meg mindenki más is sokkal nyugodtabb- magyarázza.

- Tehát tulajdonképpen olyan nagyon senkit nem rázott meg, hogy eltűntem- állapítom meg, mire Dee felnevet.

- Miri, mindenkit megrázott, hogy eltűntél. Csak tudod, énközpontú rendszerben élünk mind... Te is. Ez a rendszer magunk köré épül, nem köréd, mert abba már beleőrültünk volna- mondja, és kortyol egy újabbat.

- Dee... köszönöm, hogy eljöttél ma. Nem volt kötelező- mosolygok rá halványan, mire elkezdi csóválni a fejét.

- Ez a te szülinapod is- von vállat.- Egyébként pedig, még messze nem végeztünk a vallatásoddal. Mit csináltál eddig?

Erre a kérdésre nagyon fel vagyok készülve, és vagy ezernyi választ kitaláltam rá, függően az öcsém lelkiállapotától, de végül úgy döntök, az igazat mondom.

- Először elmentem a régi házunkba, és ott csöveztem szentestéig. Közben odaadtam nektek a leveleket, amelyeknek főként az volt az oka, hogy kísértsem egy kicsit Valt, Mátét, Ákost, és mindenkit, aki miatt elmegyek. Közben reméltem, hogy nyomozni kezdesz, hogy találkozzunk, mielőtt lelépek. És Ádi, pont végszóra jöttél. Az volt az utolsó napom a kastélyban, ahogy te nevezted. Addig elmentem dolgozni egy közeli boltba, ahol csak egy idős néni robotolt, aki szerintem az egyik szemére megvakult, úgyhogy tőle nem kellett tartanom. Ha éhes voltam, kaját is tudtam venni, és a házban volt elég takaró, hogy ne fázzak éjjel. Egyébként a higiéniai dolgokat úgy oldottam meg, hogy kétnaponta ellátogattam egy hajléktalan szállóra, és ott elrendeztem magam. Aztán, szenteste leléptem. Egy közeli kisvárosban bérlek egy lakást, ami nagyon olcsó, és nagyon szeretek ott lakni. Nappal bolti eladó vagyok, éjjel pedig könyvet írok. Ilyen felettébb érdekes dolgokat csináltam az elmúlt kicsit több, mint fél évben. És örülök, hogy eljöttem, mert azóta sokkal nyugodtabb vagyok. Csak akkor és csak azzal beszélek, amikor és akivel muszáj, vagy én szeretnék, és azt csinálok, amit akarok. Mivel nincsenek körülöttem mások, nem kell adnom a véleményükre- mesélem, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mi jár most a fejében. " A szálló nagyon gáz, és úgy tesz, mintha full normális lenne, pedig nagyon nem az".

- És boldog vagy így? Magányosan?- kérdezi, mire bólintok egyet.- Hogyan?

- Dee, ez egy őrült világ. Egy nagyon őrült világ. Szokj hozzá.