Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

December 22.- csütörtök

10 óráig ki sem kelek az ágyból, annyira karácsonyi hangulatom van. Az éjjel a nagyiék a mi szobánkban aludtak, én pedig Anya mellett.
 Rémes volt. Folyton rugdostuk egymást álmunkban, sőt, egyszer le is estem az ágyról. Alig egy perc múlva kopogott fel az alsó szomszéd, hogy "nem érdekli, milyen idiótaságot csinálunk, mostmár hagyjuk abba, mert elmúlt éjfél". 
 Anya egy forró kapucsínó kíséretében kelt fel, aminek egyrészt örülök, mert meg tudnám szokni. Másrészt viszont tudom, hogy ez a bocsánatkérés, amiért úgy megrúgott, hogy újfent vérzik az oldalam (innen is köszönet még egyszer, 17-es mezű srác!).

- Hagynálak még aludni, de vásárolnunk kell, meg jó lenne, ha lezuhanyoznál. Vérszagod van- mondja.

- A vásárlással kapcsolatban felejts el, mert a délelőtt hátralevő részét Graffitivel fogom tölteni. Megmutatom neki a várost- jelentem be.
- Egy hónapos. Nem hiszem, hogy ki lehetne vinni olyan sokat, amennyit te sétálnál vele- ráncolja a szemöldökét.

- Van ruhája, és majd berakom a kutyát a kabátom belső zsebébe, úgy, hogy levegőt is kapjon- vonok vállat.

- Eleged van a karácsonyból, mi?- neveti el magát.

- Egy egészen picit- bólintok.

-Délelőtt tudlak nélkülözni, mert nem kell sok minden, de délután szükségem lesz rád- szögezi le.

- Lesz majd egyáltalán olyan, hogy nem lesz rám szükség?- horkanok fel.

- Nem hiszem, Kincsem- mosolyog halványan a fejét rázva.
- Egyébként, mit is akarsz csinálni délután?- kérdezem.

- Feldíszítjük a házat- vigyorodik el.

 Eddig nem teljesen értettem, honnan örökölhette Miri a karácsonyimádatát, de most leesik a tantusz, hogy Anya a bűnös, csak a húgom eddig elnyomta őt. Vagy visszafogta, attól függ, kinek melyik tetszik jobban.

 Végül fél órával később, friss kötéssel az oldalamon, lejutok Graffitivel az utcára. Nem sokszor voltunk eddig lent, de már most tudom, hogy imádni fogom. Jól esik kicsit kiszellőztetni a fejemet. Hogy tisztábban lássam a dolgokat. Most ugyan tyúklépésben haladok, mert ha egy kérdést megválaszolok, kettő újabb jön, de legyünk optimisták. Egyszer csak megkapok minden választ, ugye?
 Most épp azon gondolkozom, milyen karácsonyunk lenne, ha Miri nem ment volna el. Valószínűleg a lakás már rég fel lenne díszítve, a fa (ami nem mű lenne, és a plafonig érne, nem az ablak feléig-se) szintén, és a menü is biztosan a hűtőben várakozna ránk (így esik, hogy minden évben legalább kétnapos kaját eszünk karácsonykor. Ó, Ünnep, te csodás!). Anya és a nagyiék fényévekkel jobb ajándékokat kapnának, mint a feliratos pólók (aminek ugyan örülni fognak- vagy legalábbis eljátsszák-, de akkor is).
 Miri totális extázisban lenne, azt hiszem. Próbálná velünk elfeledtetni, hogy újabb karácsonyunk következik Apa nélkül.
 Erről az jut eszembe, hogy telne a készülődés... Apával. Túl régen láttam őt ahhoz, hogy élesen felvillanjon előttem az arca, de azért a kissé homályos emlékét veszem alapul az ábrándhoz.
 Nem itt laknánk, hanem a régi házunkban, amiről azt kell tudni, hogy egy kastély, ahol Mirivel nem csak külön szobánk, de külön fürdőnk is volt (egyébként azokat az időket visszasírom. A régi fészkem akkora volt, mint amekkora most a közös szobánk, vagy nagyobb). Miri szobája biztosan fel lenne díszítve mindenféle girlanddal, és azt hiszem, én sem úsznám meg. Ha mást nem is, az ajtómat mindenképpen kidekorálná. 
 Apa inkább a szolid karácsonyok pártján állt, ezért a fa is ennek megfelelően lenne feldíszítve (bár Anya és Apa minden évben vitatkoznak egy sort arról, mi számít szolidnak...). Látom magam előtt a díszeket, amelyek minden évben más színűek, de egységesek.
 Anya valami egyszerű menüt csinálna, ami nem túl laktató, de legalább finom. És én? Én egész szünetben rajzolnék vagy a koripályán csöveznék.
 A gondolataimat Graffiti szakítja meg, aki épp méretes mennyiségű... kutyagumit ürít ki magából, akkora adagot, amekkora nem is tudom, hogy fért belé. Rohadt büdös, és majdnem odataccsolok, de felszedem. 
 Pont, amikor kidobom a zacskót, bejövőm van Larától.

- Figyelj, bűntudatom van, amiért nem köszöntem el tőled- kezdi, de itt félbe is szakítom.
- Lehet is. Elhúzol, és itthagysz egyedül egy jó nagy kakiban- vágom rá, de érzi a hangomon, hogy viccelek.

- Tényleg tök váratlanul ért, hogy eljövök, Ádi, úgy sajnálom. Tudok valamiben segíteni?- kérdezi.
- Nem éppen, mert most sad pillanatom van, és sötéten látom a világot- horkanok fel.
- Ennek talán az az oka, hogy tél van, és valószínűleg még viszonylag sötét- emlékeztet.

- Ja, ebben lehet valami- helyeslek. Néhány másodperc után egyszerre nevetjük el magunkat. A helyzet megint csak nem vicces, pusztán szürreális, de már nem tudunk mást csinálni.

- Hogy viseled? Lelkileg- válik komollyá a hangja.

- Nem is tudom, Lara. Én csak vágyom egy olyan karácsony után, amikor nem kell senkit siratnunk. Két éve Apa, most meg Miri... Anya beleőrül ebbe az egész helyzetbe- sóhajtom.

- Apukád hiányzik jobban, vagy Miri?
- Milyen kérdés ez? Mármint, ha visszakapnám azt, akit elvesztettem, abban az idősíkban, ahol elvesztettem, Apát mondanám, mert ez azt jelentené, hogy talán Miri sem megy el. Ugyanakkor... a húgomat még van esélyem visszakapni, és megőrjít, hogy nem tudom hol van, itthagyott csapot-papot, és lehet, hogy boldog. És mi nem lehetünk a boldogsága része- mondom.

- Visszakapod, Ádi. Vagy, ha esetleg mégsem, válaszokat mindenképpen kapni fogsz- suttogja, és hallom a hangján, hogy mindjárt sír.