Csütörtökön virradóra //BEFEJEZETT//

December 23.- péntek

"Drága Apu!

 Tudom én, hogy már nem élsz, két éve minden egyes nap úgy kelek fel, hogy tudom. Régebben nem értettem, hogy voltál képes itthagyni mindenkit, eltűnni a Föld színéről, ráadásul végleg, és visszavonhatatlanul. Nem értettem, hogy tehetted magaddal, amit tettél, úgy, hogy senki se gyanakodjon arra, hogy baj van. 
 Két év távlatából már jobban értelek. Az utolsó időszak neked egy nagy színdarab volt, nem igaz? Felkészülés. Hogy elmenj. Hogy itt hagyj engem-minket.
 Anya viseli a legrosszabbul. Eleinte csak árnyéka volt önmagának,  aztán már az árnyék volt ő maga. Mi pedig, az öcsémmel... kénytelenek voltunk hozzászokni. Apropó, az öcsém. Ádi hiányzik a legjobban, pedig még el sem tűntem az életéből. Csak hát... ő is más lett, mióta te nem vagy. Seggfejként viselkedünk egymással, és soha nem beszélünk komoly dolgokról, olyasmikről, amikről két éve még órákon át tudtunk. Hiányzik, hogy a jövőről dumáljunk. Hiányzik.
 Miri"

2 évvel korábban

Az aznap reggelem teljesen ugyanúgy indult, mint az összes többi. Sőt, jobban belegondolva egészen addig, amíg haza nem értem a suliból, teljesen ugyanaz volt a forgatókönyv, és ezt egészen addig egy részem teljes szívből utálta. 
 Mint mondtam, amikor hazaértem, akkor kezdődtek a változások. Az ajtónk előtt még semmire nem gyanakodtam, pedig nyitva volt. Ennek így utólag belegondolva furcsának kellett volna lennie, mert mindig én érek haza először, de gondoltam, ma valaki megelőzött, nem nagy cucc. Ezen filózva léptem be a konyhába, ahol konkrétan sokkot kaptam a látványtól.

 Az első, ami feltűnt, hogy minden csupa vér, de tényleg minden. Aztán megláttam Apát... a sok vér forrását. Üvölteni tudtam volna, amikor megláttam a kést a mellkasában.
 Először azt hittem, álmodom. Belevájtam a körmeimet a tenyerembe, hátha attól felébredek, és becsuktam a szemem. Amikor kinyitottam, nem történt semmi. 
 Odarohantam Apához, aki még lélegzett. Nehezen, de kapott levegőt.
- Jól leszel... Jól leszel- ismételgettem folyamatosan, miközben tárcsáztam a mentőket. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy remegő hangon mondjak el minden fontos dolgot a diszpécsernek,  majd küldtem Anyának egy S.O.S.- üzenetet, és leraktam a telefont.
  Figyelj... kihúzom a kést, jó?- kérdeztem rekedt hangon, mire Apa bólintott. Ennyi telt tőle akkor.

 Nagy levegőt vettem, ami beszorult a tüdőmbe, de próbáltam nem figyelni rá. Összeszorítottam a fogam és beletérdeltem a nagytócsányi vérbe. Kényszerítettem magam, hogy ne nézzek le, és ne az orromon vegyek levegőt.
 Könnyek csorogtak az arcomon, miközben rátettem a kezeimet a markolatra. Leküzdöttem a hányingert, ahogy a vér szó szerint hozzátapadt a kezemhez. Ziláltam, ahogy nekiálltam kihúzni a kést.
 Amikor egyenesen próbáltam kihúzni a pengét, nem mozdult. Gyűlöltem, undorodtam magamtól, ahogy lassan, milliméterenként elkezdtem forgatni a markolatot. Jobbra, balra, jobbra, balra. Megint kényszerítenem kellett magam, hogy ne öklendezzek, amikor Apa üvöltött egy hatalmasat. Beleremegtem, az egész testemben, de nem néztem oda. Nem tudtam  volna elviselni.
 Csak arra koncentráltam, hogy kihúzzam a kést, és ezzel legalább részben véget vessek mindkettőnk kínjának. Az ájulás határán voltam, de tudtam, hogy tartozom annyival, hogy kihúzom a pengét, ha már megforgattam benne.
 Amikor végre kint volt, elhajítottam a kést. Émelyegtem, amikor ránéztem Apára, és rájöttem, hogy hibáztam, amiért nem tettem meg előbb.
 Nem lélegzett, csak nézett rám üveges, élettelen szemekkel, nekem pedig ott helyben megszakadt a szívem. Percekig térdeltem mellette mozdulatlanul azt suttogva, hogy "Nem lehet".

 A mentősök és a rendőrök a kést soha nem találták meg. Ők arra értek a házba, hogy egy kamasz fiú zokogva öleli a csurom vér, halott apját. Nem emlékszem, pontosan mit mondtam a diszpécsernek, de az valószínűleg lemaradt, hogy kés van a szívében. Azt én lemostam és eltettem a kíváncsi szemek elől... talán örökre. 
 Meg akartam menteni. Azt hiszem, ezt nem az eszem, hanem az ösztöneim súgták. Hogy mentsem őt meg. És annyira kétségbeesetten akartam, hogy pont ezzel csináltam őt ki. Vagy az is lehet, hogy én csak segítettem neki "átjutni a túloldalra", fogalmam sincs. Az első pár napban sokat gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha... de idővel muszáj volt rájönnöm, hogy beleőrülök, ha nem hagyom abba. Szóval úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Így tudtam a legkönnyebben feldolgozni.

Előttem van a papír, amit nem sokkal Apa halála után írtam. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Anya és az egyik rendőr barátja tudják, hogy mi történt (dióhéjban legalábbis), ezért nem keresték a kést, és áll az a hivatalos iratokban, hogy "öngyilkosság". 
 Összevetem Miri levelét és ezt a lapot.

 Seggfejek lettünk volna? Ilyennek tűntem a húgom szemében? Nemtörődömnek, aki mindenre magasról tesz? Ez elől menekült el?
 Sóhajtozom és zihálok. Olyan, mintha pánikrohamom lenne, de közben teljesen jelen is vagyok. 

 Ösztönösen szívom be és fújom ki hosszan a levegőt, amíg egyenletessé válik a légzésem.
 A konyhában ülök, és azon gondolkozom, elmenjek-e megnézni Mirit, vagy sem. Ha ott van, Anya magán kívül lesz az örömtől, hogy hazahoztam- de legalábbis megtaláltam- az egyetlen lányát. Ez az ok adja meg a döntést.
Tárcsázom Marcit.
- Haver, kettő perc van vissza éjfélig- szól bele kómásan a telefonba.