Maybe life is more

15.

Clarke vérző orral,sértetten ment haza. Még soha senki nem utasította vissza,mindig megszerzett magának bárkit akit akart,aztán amint megkapta úgy dobta is el. Igazság szerint félt. Félt kimutatni az érzéseit,nem akart gyenge és sebezhető lenni.

-Griffin végre van ke... Azta veled meg mi történt?-támadták le egyből barátnői.
- Jó  hogy hazajöttem-forgatta szemeit Clarke.
- Kedves mint mindig,nem csodálom,hogy kaptál egyet-jegyezte meg Octavia.
-Ha ennyire tudni akarod Lexa  vágott orrba.
-Lexa? A csaj az erdőből?- vigyorgott Raven. Mégis miért?
- Röviden :én rámásztam ő meg cserébe majdnem eltörte az orrom.
-Rámásztál?
-Reyes ezt el se kezd. Nem érdekel az az idegbajos hipokrata mikor megkapok bárkit- azzal mérgesen kisétált az ajtón és meg sem állt a kedvenc bárjáig.

Raven és Octavia csak mindenttudóan mosolygott egymásra.

Mindeközben Lexát bűntudat gyötörte,nem akarta megütni Clarkeot egyszerűen csak megilyedt.
Megilyedt a saját érzéseitől. A szőke hajú lány olyan érzéseket váltott ki belőle amiket Costia soha.
Az érzés felemésztette. Minél inkább próbál távol maradni tőle ő annál közelebb merészkedik mindaddig míg..

-Lexa! Minden rendben?- mostohaapja aggódva nézett végig a lányon.
-Igen,minden.
- Ugye tudod hogy..
-Mondon minden rendben,csak hagyj békén-fakadk ki Lexa majd bezárkózott szobájába.
Aznap este nem jött álom a szemére,egész éjszaka zakatolt az agya, egy bunkó,nagyképű,ragyogó kék szemű lány nem hagyta nyugodni.  Végül úgy döntött,hogy leszámol a lelkiismeretével és bocsánatot kér Clarketól. Azután pedig soha többé nem kerül a közelébe.
De mint azt tudjuk az élet szereti keresztülhúzni a számításainkat.