Kliséji románcok

"Wake me up when September ends"

Krisztián

A „Sleepwalking" üdvöltő refrénje cibált vissza a valóságba. Fáradt voltam, mert hajnalban kicsit túltoltam a programozást. Fél kézzel kezdtem masszírozni az arcomat, hogy életet leheljek magamba, miközben csukott szemmel hallgatni kezdtem a zenét.

- Aj, már! Kapcsold ki azt a szart! – nyafogott fel Lilla, aki még most is úgy tekeredett rám, mint egy rohadt óriáskígyó. Megjegyzésére egy határozott mozdulattal rántottam ki a karomat a feje alól. Leszólja a „The Chain Gang of 1974"-et! Pofám leszakad! – Hé! Ne legyél már ennyire durva! – vetette a szememre, miközben én lerúgtam magamról a takarót és kiültem az ágy szélére.

- Az este mintha mást mondtál volna... - emlékeztettem, miközben hanyagul rápillantottam. A hatás nem maradt el, a vörös legmélyebb árnyalatáig pirult. Unottan nyúltam a telefonomért, de még mindig nem vettem a fáradtságot arra, hogy kinyomjam az ébresztőt, helyette inkább elkezdtem böngészni a közösségi felületeimet. Még csak pár posztot sikerült átlapoznom, amikor Lilla a hátamhoz nyomta meztelen mellkasát. Azt hitte, ezzel majd felhívja magára a figyelmemet, azonban én már megkaptam azt, amit akartam.

- Nem lenne kedved inkább szórakozni egy kicsit? – búgta a fülembe mázos hangon.

- Kösz nem – vakkantottam, miközben tovább fixíroztam a különböző bejegyzéseket. Az egyértelmű lekoptatásom hallatán dühösen csapott rá a hátamra, majd sértődötten öltözni kezdett.

- Akkora paraszt vagy, Krisztián! – vetette a szememre éles hangon.

- Mondj olyat, amit nem tudok! – reagáltam pont olyan érdektelenül, ahogyan eddig is.

- Mindenkinek el fogom mondani, hogy milyen ember vagy! – fenyegetett, mire ráemeltem a tekintetemet.

- Szerintem nem fogsz találni olyat, aki nem tudja, de sok sikert a próbálkozáshoz – kedveskedtem, mire artikulálatlanul felkiáltott és kiviharzott a szobámból. – Hülye picsa... - csúszott ki a számon egy vigyor társaságában. Ezek a Szent Jónásos csajok rohadtul nem ezen a földön járnak. Pontosan tudják, hogy nem akarok kapcsolatot, ennek ellenére már egy dugás után az esküvőt szerveznék. Szánalmas idióták. Lilla is csak azért nyomult ennyire, mert úgy érezte, ő kimaradt a szórásból. A két barátnője már év közben megvolt, de szeptember elsejére csak sikerült beérnie őket. Mint nő különben nem érdekel, de amit kell, azt tudta, ami jelen helyzetben elég is volt.

Amint a majd négy perces zeneszám a végére ért, kikapcsoltam az ébresztőt és egy szál boxerben sétáltam át a konyhába, hogy megigyam a reggeli kávét és elszívjam a cigimet. Minden reggelemet így kezdtem. Fater szerencsére nem egy rendőrőrnagy, így jóformán rám hagyja az életem szervezését. Talán így akar kárpótolni azért, hogy a munkája miatt szinte sosem látom. Mondjuk az anyám is pont ilyen. Jóformán csak az interneten kommunikálunk. Két szívás között az órára tévedt a tekintetem, ami azt jelezte, hogy eléggé késésben vagyok, ám ennek ellenére továbbra is ráérősen haladtam. Zuhanyzás után a kezeimhez legközelebb eső ruhadarabokat rántottam magamra, fésülés gyanánt meg összeborzoltam a hajam, aztán kiléptem a őszhöz képest kissé meleg napfényre.

Ám hiába tettem meg mindent azért, hogy késsek, még bőven odaértem az iskola elé bő tizenöt perccel a csengetés előtt. Nos, ha már így alakult, akkor elszívok még egy szálat a sok kötelező nyűg előtt. Ahogy a számba vettem a cigit és rákészültem, hogy meggyújtsam, észrevettem egy újonnan kihelyezett táblát az ajtóra. „Tilos a dohányzás!" Lelki szemeimmel láttam alatta egy kiegészítő táblát is, amin az állt: „Igen Szürke Krisztián, ez rád is vonatkozik!" Felhorkantam, majd a tiltás ellenére meggyújtottama nikotinropimat.

- A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket... - mondtam, majd a tábla közepének fújtam az első adag füstömet. A csellengő diákok úgy bámultak rám, mintha kiskutyát boncoltam volna. Könyörgöm ez csak egy szaros cigaretta! Úgy bírom, hogy sok kis nyugger azt hiszi, hogy a „Szent" szó a suli nevében valami protokollt jelent. Mindenki csak megjátssza magát, holott pontosan tudom, hogy a lelkük mélyén csak irigyek rám, hogy én meg merem tenni azt, amit akarok.

- SZÜRKE KRISZTIÁN! – hallottam a távolból egy már jól ismert hangot. Bencik igazgatónővel már annyi ügyünk volt, hogy lassan tegezhetnénk is egymást a közös élményekért. Gyorsan elnyomtam, majd elpöccintettem a csikket, és a világ legnagyobb kamumosolyával fordultam az igazgatónő felé.

- Jó reggelt igazgatónő!

- Mit művelsz már megint?!

- Hogy én? – tudakoltam ártatlanul, hasonló állású szemekkel. – Én nem csináltam semmit, asszonyom! - védekeztem udvariasan. – Megesküszöm az iskolánk névadójára is!

- Te csak ne esküdözzél itt nekem! – kiáltott rám, miközben fenyegetően felemelte a mutatóujját. – Még el sem kezdődött a tanév, de te máris csinálod a műsort!

- Nem, azt ön fogja perceken belül az évnyitó keretében. – Van egy nagyon jó tulajdonságom: soha nem tudom, mikor kellene befogni a pofám. Ez pont egy ilyen pillanat.

- Ne szemtelenkedjél velem, édesfiam, mert kihúzod a gyufát!

- Inkább az öngyújtott preferálom, azzal kevesebb a macera – magyaráztam, nyugodt hangon. Benciknek még a szája is tátva maradt a válaszomra.

- Azonnal add ide azt, ami nálad van! – kiáltotta, miközben kinyújtotta felém a tenyerét. Nagy ziccer lett volna, ha belecsapok, de fater lelkibékéje miatt, inkább nem csapatom ki magam az utolsó előtt év elején.

- Nincs nálam.

- Nincs? Akkor miért állították többen is, hogy dohányozni láttak?!

- Nem tudom, biztosan káprázott a szemük.

- Krisztián, ne játszadozz a türelmemmel – nyomatékosította, miközben még egyszer odavágta tenyerét. Már megint a fránya pacsi gondolata...

- Igazgatónő – mondtam, miközben a szemeibe néztem. – Ha nem hisz a szavaimnak, akkor motozzon meg! – ajánlottam fel, miközben széttártam a karjaimat. Azt hittem, már láttam Bencik legdöbbentebb arckifejezését, de nem így volt. Most láttam.

- Takarodj be az iskolába, Szürke! – ordította, én meg engedelmes gyermek lévén, követtem az utasítást. Természetesen az évnyitót, mint olyant, azt inkább mellőztem. Minden évben ugyanaz a fáma. Ennyi erővel videóra is felvehetnénk az egyiket és minden szeptember elsején lejátszhatnánk. Hogy kibújjak a kötelezvények alól, a könyvtárba menekültem, ahová majdnem olyan rendszeresen jártam, mintha csak haza jártam volna. Csendes volt, nyugodt és a legfontosabb: kihalt. A szokásos helyemre dobtam le magam, majd egy asztalon felejtett könyvet húztam magam elé. Valami verses kötet. Hm... párnának pont jó lesz! Azzal előkaptam a fülhallgatómat, a fülembe pattintottam, majd elindítottam a „könyvtári alvós" válogatásomat, amit pont az ilyen alkalmakra szelektáltam. Talán az első szám közepénél járhattam, amikor egyszer csak elnyomott az álom.