Kliséji románcok

Szóval ez szerelem?

Jusztin

Boldogan.
Boldogan.
Ez az egyetlen szó kavargott a fejemben, ahogy Mary vállát átöleltem, és magamba szívtam az illatát. Talán még sosem örültem ennyire semminek.
Igen.
Valahogy furcsa melegség töltött el, és reménykedtem benne, hogy ez nem csak egy álom. Mintha Palvin Barbi mondott volna nekem igent, vagy talán még annál is jobb érzés volt ott feküdni, és tudni, hogy Mary Sue Smith hivatalosan is a barátnőm.
Bár nem tudtam, miért örülök neki ennyire, elvégre nem volt tipikus topmodell, néhányszor elég furcsa reakciói voltak, és természetesen nem két perc után borult a karjaimba.
Persze, ekkor sikerült eszembe jutnia a fogadásnak is, ami egy kicsit eltántorított:  ha csak egy fogadás lenne, talán nem örülnék ennyire neki. Nem is akartam, hogy csak egy fogadás legyen. Ahogy rápillantottam a hozzám bújva pihenő Mary-re, valami megmagyarázhatatlan jó érzés fogott el.
Hiszen igazából ő volt az első barátnőm. Eddig mindenki csak egy lány volt. Néha elvittem őket kajálni, aztán dugtunk. Mary Sue esetében ez meg sem fordult a fejemben: annyira törékeny volt, és a maga módján annyira gyönyörű, hogy az ember nem akarta, hogy csak az ágyasa legyen.
Aztán jött a következő probléma: a tempó. Hiszen a fenébe is, én legszívesebben kikiáltottam volna a világba, hogy Mary az én barátnőm, de tudtam, hogy azért ez mégsem így működik: a tény, hogy Mary valószínűleg a legfélénkebb lány az univerzumban, nem könnyítette meg a dolgom.
Meg persze, mit kapna szegény a pompomos plasztiktündérektől? Valószínűleg teljesen kikészítenék őt már amiatt is, hogy randizunk, hát még ha megtudnák, hogy Mary alig egy hónap alatt lett a barátnőm anélkül, hogy vért izzadt volna a figyelmemért. Persze, ehhez kellett Márk is, a hatalmas löket, aki nélkül még mindig csak Zitával kettyintenék heti kétszer.
Bonyolult volt, akkor viszont nem számítottak a kérdéseim, így percekig csak feküdtem. Valahogy nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy tudjam: ő is pont annyira boldog, mint én.
Persze, egy idő után muszáj volt megtörnöm a csendet. Valahogy el kellett mondanom neki mindent, ami a fejemben volt.
– Nem kell gyorsan haladnunk, sőt! – kezdtem el lassan. – Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad mellettem.
– Köszönöm! – mondta a lány egy kis hallgatás után, mintha ezzel a két mondattal teljesen megnyugtattam volna.
– És nem kell senkinek sem elmondanunk, ha nem szeretnéd – tettem hozzá halkan, és már én is kicsit nyugodtabb voltam.
A kezdeti izgatottság kicsit csökkenni kezdett, úgy éreztem, végre megszűnt a dadogós kisfiú állapotom, és most már normálisan is lehetett velem beszélgetni.
Mary válaszul kicsit bólogatott. – Igazából még tényleg nem – vallotta be, de én ebben eddig is teljesen biztos voltam.
Nem is akartam gyorsan haladni: persze, sose kérdeztem, de valahogy számomra magától értetődőnek tűnt, hogy mindkettőnknek ez az első kapcsolata, ha nem számoljuk az ezt megelőző kalandozásaimat. Még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy Mary tőlem kapta az első csókját, ami végérvényben is nagyon aranyos dolog.
– De nem is fontos, hogy mások tudjanak róla. Elég, ha mi tudjuk – szólaltam meg végül, miközben megsimítottam a lány karját.  Nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. A nagy izgalmakat végül teljesen felváltotta a nyugalom: olyan nyugodtnak éreztem magam, mint még soha.
– Egyetértek – helyeselt Mary, miközben kicsit felém fordult. Nagy, barna szemeivel rám pillantott, és a világ legbonyolultabbnak tűnő kérdését tette fel: – És innen hogyan tovább?
Persze, ez egy egyszerű kérdés volt, mégis kicsit megtorpantam.
– Őszintén? Nem tudom – mondtam ki, de kicsit megijedtem, mikor Mary kérdő tekintetével találtam szemben magam.
– Mármint... Te nem tudod? – kérdezett vissza, én pedig megráztam a fejem.
– Igazából még sosem volt barátnőm – vallottam be.
Mary arcán a hitetlenkedés, a meglepettség és a kételkedés egyszerre jelent meg, a szája pedig meglepődve elnyílt, mintha teljesen új információként érintené a dolog. És persze, nem is hibáztattam érte.
Nem nagyon tudtam eltakarni, hogy zavarban vagyok. Melyik srác ne lenne zavarban, mikor konkrétan azt kell kimondania, hogy sosem volt még barátnője? Persze, ez nálam egy kicsit másképp néz ki: nem azért nem volt még senkim, mert nem lett volna rá lehetőségem, hanem azért, mert igazából egyik lány sem volt olyan, akivel megérte volna kapcsolatot kezdeni.
Na jó, én magam sem vagyok a hűség és a komolyság iskolapéldája, de a lányok, akikkel eddig találkoztam, még annyira sem voltak azok, mint én. Talán ez normális: az sem lenne túl jó, ha ezelőtt már több barátnőm lett volna, mint ujjam.
Mary kicsit megemelkedett, kezével megtámasztotta magát, és félig felém fordult.
– Szóval azt akarod mondani, hogy Bíboros Jusztinnak, akiért annyira rajong minden lány, hogy amikor szóba állt velem, a tekintetükkel is képesek lettek volna olyan kínokkal elátkozni engem, amihez képest a pokol wellness hétvége, soha nem volt még barátnője? – magyarázta olyan hangsúllyal, amilyennel a matek tanarnő magyarázta a másodfokú egyenlet megoldóképletét.
Felpillantottam rá, és kicsit el is mosolyodtam.
– Igen, pontosan ezt akarom mondani – húztam fel hitetlenkedve a szemöldökömet, jelezve, hogy ezt most pontosan eltalálta. – Nem volt olyan lány, akivel megtaláltam volna a közös hangot – mondtam ki végül.
– Csak velem? – lepődött meg.
– Mással még nem beszéltem, akit nem állított meg az a beszélgetésben, hogy én én vagyok. Pedig szívesen beszélgetek bármiről, amiben nincs benne a foci vagy a pompomcsapat – magyaráztam.
Persze, az emberek nagy része azt hiszi, mivel ebben élek, szívesen beszélek róla. Az első pár alkalommal oké volt, de amikor a századik lánynak is az az első mondata hozzád, hogy "Hogy megy a foci?", vagy esetleg "Miért kezdtél el focizni?", az már eléggé zavaró.
Mary kicsit elmosolyodott a kijelentésemen. – Hát... én épp azon gondolkodtam, hogy vajon mit tudnék beszélgetni veled a fociról, amiről tulajdonképpen tényleg semmit nem tudok? – vallotta be, én pedig megráztam a fejem.
Kicsit én is feltápászkodtam, ezzel elég közel kerültem Mary arcához.
– Semmit. Csak legyél önmagad – mondtam teljesen a szemébe nézve.
Centik választottak el a szájától, én pedig legszívesebben megcsókoltam volna, hiszen igazából ő a barátnőm – de ez neki nem éppen esett le. Ehelyett felcsillant a szeme, és teljes lelkesedéssel kijelentette:
– Keresek egy focis regényt!
Kicsit megráztam a fejem, amolyan "ezt nem hiszem el" stílusban, de közben mosolyogtam is. Nagyon aranyos volt a lelkesedése, és őszintén nem tudtam rá haragudni emiatt.
– Én meg elolvasom, és majd együtt kibeszéljük – meséltem.
– Rendben! – vágta rá örömködve.
– Látod, ez nincs meg a többi lányban – mondtam, miközben visszadőltem a helyemre, és az eget kezdtem nézni.
– Mármint mire gondolsz most pontosan? – kérdezte, és talán nem értette, mire értem: arra, hogy már untam a pompomlányokkal csevegni a semmiről, most meg itt van ő, akit minden érdekel, kivéve az olyan felszínes szarokat, mint az, hogy mikor lesz focimeccs, vagy éppen milyen ruhát viselnek a pompomlányok Amerikában.
– Tetszik, hogy ennyit olvasol. Csak ennyi – mondtam rá pillantva.
Ő kicsit elpirulva feküdt vissza oda, ahol eredetileg volt. – Nekem meg az tetszik, hogy így gondolod – válaszolta halkan.
Kicsit szorosabban kezdtem ölelni. Tudtam, hogy a mit hogyan gondolnak mások, számára elég fontos, meg persze, nem mindenki mondaná azt, hogy az olvasás menő dolog.
Óvatosan közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a homlokára, kicsit megnyugtatásképpen, és kicsit azért, mert jól esett, ő pedig valósággal belefészkelte magát az ölelésembe.
– Általában inkább gáznak, cikinek, lúzer dolognak és stréberségnek tartják, ha valaki szeret olvasni – mesélte. Persze, ezzel teljesen tisztában voltam, azért úgy éreztem, mindenképpen biztosítanom kell róla, hogy én nem gondolom így.
– Ha ez számít, szerintem nagyon menő – mondtam halkan.
Aprót bólintott. – Igen, nagyon sokat számít! – hallani lehetett a hangján a boldogságot, és azt, hogy most talán ő is mindent tökéletesnek érez. – Jé! Az a felhő úgy néz ki, mint egy könyv! – mutatott fel hirtelen az égre, én pedig próbáltam tényleg ugyanazt látni, amit ő, de őszintén, én csak egy felhőt láttam.
– És tényleg – mosolyodtam el.
– Az meg ott egy nyuszi! – folytatta a keresést, de én még mindig nem láttam semmit.
– Az meg egy hajó – mondtam hirtelen az egyikre pillantva.
– Jé, tényleg! – helyeselt ő is. – Szereted a hajókat? Vagy tengeri beteg típus vagy? – érdeklődött kedvesen, én pedig kifejezetten örültem, hogy megkérdezte: hajóval utazni a világ legeslegmenőbb dolga, de komolyan.
– Szeretem őket, és szerencsére nem vagyok rosszul tőle. A hajókázás nagyon jó móka – meséltem, és igazából próbáltam egyre inkább az ő szavaival beszélni, és nem csak annyit kinyögni, hogy a hajók menők.
– A tenger tényleg szép! De Magyarországnak nincs tengere, ugye? – kérdezte, mire majdnem rávágtam, hogy a Balaton a magyar tenger, ami viszont nem lenne igaz.
– Nincsen, pedig gyönyörű lenne – válaszoltam, és elképzeltem, ahogy Mary és én romantikusan hajózunk a tengeren, és hátulról átölelem őt, mint ahogy Titanicban volt. És fújná a haját a szél, és minden olyan nyugodt lenne. Zita, Márk, a pompomcsapat, és minden hülyeség nélkül.
– Elmehettünk volna megnézni egyszer! – ébresztett fel Mary a gondolataimból. - De végül is... a Dunán is vannak hajók – gondolkodott hangosan.
– Vagy Horvátországba is kiugorhatunk – viccelődtem, bár úgy látszott, Mary nem túlságosan találta viccesnek a megjegyzésem, mert egy ideig feltűnően hallgatott, majd ő is kicsit felkuncogott.
– Hát, akár azt is... – válaszolt.
Erre viszont már nem tudtam mit mondani. Csak néztem az eget, miközben próbáltam minél jobban magamhoz ölelni Mary-t. Furcsa, de nem éreztem úgy, hogy beszélnem kellene. Szavakkal úgysem tudtam volna kifejezni mindent, ami éppen akkor a fejemben volt.
A hozzám bújó Mary-re pillantottam, amikor... A lány szemei csukva voltak, és halkan szuszogott mellettem. Tulajdonképpen nagyon édes volt így, alvás közben. Egyszerre még több gondolatom támadt, miközben finoman megsimítottam a karját.
Olyan furcsa a kettőnk sztorija. Először tönkretette az ingemet, és sírva elrohant, most pedig, pár héttel később itt fekszünk egy parkban, ketten, és azt kell mondjam, nagyon boldog vagyok.
Persze, van az a hülye fogadás is, ami ha kitudódna, kétszáz százalékig összeveszéshez vezetne. Valahogy már nem is igazán akartam az egészet. Tudtam, hogy ha tudná, csak megbántanám vele, hiszen tulajdonképpen hazudtam neki. Talán enélkül tényleg nem vettem volna őt észre, és nem kezdtem volna el randizni vele, hiszen őszintén meg kell mondani, tényleg nem olyan lány, mint a Victoria's Secret modellek, de ha elég időt tölt vele az ember, könnyen rájöhet: nagyon különleges személyisége van.
Igazából akkor én magam sem tudtam, mit érzek. Nem akartam őt elveszíteni, mert fontosnak tartottam. Jól el lehetett vele beszélgetni, és neki meg mertem nyílni. Alig egy hónap alatt több dolgot tudott a múltamról, mint néhány olyan ember, akit a barátomnak neveztem. És amikor megcsókoltam, úgy éreztem, benne megvan az, ami eddig minden lányból hiányzott.
Vajon ez az, amit szerelemnek neveznek?
Ezt a kérdést még véletlenül sem tudtam megválaszolni: nem csak összezavarodottságom miatt, hanem abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy még sosem éreztem ilyesmit senki iránt. Igazából ő volt az első lány, aki a hálószobán túl is érdekelt.
– Szörnyű ember vagyok – sóhajtottam átgondolva az egész helyzetet. – De nem akarlak bántani – mondtam Mary-nek, mintha legalábbis hallaná, és tovább figyeltem az eget.