Kliséji románcok

A váratlan vendég

Jusztin

Én esküszöm, szorgosan jártam edzésekre, és egyet sem hagytam ki. Már az edző is majdnem büszke volt rám, amikor...
A hétfői luxus ebédemet fogyasztottam éppen Márk társaságában – a srácok, akikkel általában kajálni szoktunk, most valami egyetemi cuccra mentek. Eközben Mary-t kerestem az ebédlő embertömegében. Rengetegen voltak, mint mindig, és reménykedtem, hogy találkozunk, nehogy megint valami más programot tervezzen be a hétvégére: tudniillik ugyanis, hogy az előző héten már kedden tudta, hogy hétvégén nem lesz szabad, ezt megelőzendő pedig próbáltam minél előbb elhívni őt valahová. A pontos programot még én sem tudtam, ez viszont nem igazán állított meg semmiben.
Nyakamat nyújtogatva próbáltam őt kiszúrni, mikor a gondolatmenetemet Márk ismerős hangja rombolta szét:
– Hiába keresed, nincs itt – mondta Mary-re célozva, miközben tányérjában turkált a villával.
Márkot nem tudtam, hogy legjobb barátomnak nevezhetem-e még, viszont a tény, hogy túlságosan jól ismer, sosem volt megcáfolható. Ezért nem volt vele célszerű összevesznem: túl sokat tudtunk a másikról. Bár azok után, hogy csak úgy szó nélkül nézné, hogy tőlem elveszik a csapatkapitányi címet, talán nem meglepő, hogy nem tudom, barátok vagyunk-e még. Hiszen én fordított esetben jeleztem volna neki, hogy gáz van a csapat körül. Vagy nem?
Szemem tágra nyílt az információ hallatán, miközben újra az embertömeget kezdtem nézegetni.
– Honnan tudod? – tettem fel a számomra legalapvetőbb kérdést, ami ekkor eszembe jutott.
– Hú, hát te nem vagy túl okos – röhögött fel Márk ironikusan. – Osztálytársak vagyunk, nem rémlik?
Megvontam a vállam. Igazából Márkból azt is kinéztem volna, hogy ennek ellenére észre sem veszi, ha Mary nem jön iskolába valami miatt.
– Az ofő' azt mondta, beteg – folytatta Márk egyszerűen, én pedig pislogás nélkül meredtem rá.
Ilyenkor mit kellene tennem? Felhívni? Vagy meglátogatni? Elvégre a barátnőm. De nem zavarnék, ha csak úgy beállítanék hozzájuk? És akkor már nyilván üres kézzel sem mehetek oda.
A gondolatok már majdnem szétrobbantották a fejemet, és olyan kis szerencsétlennek éreztem magam, hogy hirtelen kiszaladt a kérdés a számon:
– Szerinted meg kellene látogatnom? – kérdeztem a srácot, aki azonnal vad bólogatásba kezdett, beszélni viszont nem tudott, mivel a szája tele volt a menza ismeretlen eredetű szörnyűségevel, amit én valószínűleg akkor sem ettem volna meg, ha kínoztak volna.
Oh, persze, hogyne gondolná ezt, hiszen így ki is hagynám a mai edzést, ami neki még jól is jönne – gondolkodtam, majd mérlegelve, mi a fontosabb, jelentőségteljesen Márkra néztem. Ő értetlenkedve nézett vissza rám, miközben újra végiggondoltam az ötletemet.
– Ideadod a mai jegyzeteidet? – érdeklődtem a fiúra nézve, és valószínűleg látszott rajtam, hogy nem fogadok el nemleges választ.
– Most szőke herceget fogsz játszani, és átviszed neki a mai tanulnivalót? – forgatta a szemét, én pedig aprót bólintottam.
Márk szemforgatva rázta a fejét, amolyan "mit meg nem teszel egy csajért" stílusban, pedig én pontosan tudtam, hogy igazából megéri. Hiszen biztos, hogy ő is megtette volna értem fordított esetben. Vagy legalábbis én így gondoltam.
Sürgettem Márkot, hogy siessen már, hiszen edzésre is vissza kellett érnem, és mivel nem állíthatok be üres kézzel Mary-ékhez, még a boltba is el kellett szaladnom.
Persze, Márk azt hajtogatta, hogy egy edzést igazán kihagyhatok, és emiatt igazán nem kell aggódnom, én viszont nem voltam ilyen nyugodt. Mindeközben azon filóztam, vajon jó ötlet-e ez? Örül majd nekem, vagy esetleg haragudni fog, hogy minden előzetes bejelentkezés nélkül beállítok hozzájuk? Hiszen néha az, ami nekem természetes, Mary-nek zavaró, ez pedig nagyban megnehezített mindent.
Végül egy sor győzködés után beadtam a derekam. Hiszen fél óra alatt nem lehet Mary-t elintézni, főleg nem akkor, ha beteg. Persze, túl sokáig sem akartam zavarni, de azért mindenre fél óra kicsit szűk lett volna.
Szóval miután Márk végre odaadta a jegyzeteit – a füzeteivel együtt, hiszen elmondása szerint úgysem tanult volna –, végre elindulhattam. Ekkor jutott eszembe, hogy boltba is el kell mennem, ezért a bevásárló központ felé vettem az irányt.
Újabb fejtörést okozott a "mit szeret, mit nem" című játék, amikor a gyümölcsös pult előtt állva próbáltam kitalálni, vajon Mary melyiket preferálja. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szereti-e a gyümölcsöt, de a beteg  embereknek általában azt szokás vinni – vagy legalábbis szerintem. Aztán arra a döntésre kellett jutnom, hogy akármeddig állok a pult előtt, az univerzum nem fogja megválaszolni a kérdésem, ezért biztosra mentem: almát és banánt vettem, hiszen azt elméletben mindenki szereti.
Sietve lépkedtem a kassza felé, hogy minél előbb odaérhessek Mary-hez, amikor az egyik soron végigmenve megakadt a szemem a teákon. Eszembe jutott, hogy kicsiként, ha megbetegedtem, anya mindig teát főzött nekem. Kicsit megtorpantam, hogy végignézzem a kínálatot, és megkockáztatom, hogy körülbelül száz féle teát véltem felfedezni a polcokon. Nagyot sóhajtottam, és szememmel keresni kezdtem valami különlegesebbet, ami túlmutat a basic citromon és barackon.
Egyszer csak megpillantottam A Teát, amit azonnal le is kaptam a polcról, és vele együtt folytattam az utamat a kassza felé: az apró, díszes dobozban elvileg epres macaron ízű tea volt, és bár még sosem ittam ilyet, a neve annyira jól hangzott, hogy muszáj volt megvennem.
Aztán a kasszánál egy fél élet volt, mire sorra kerültem: el sem tudtam képzelni, hogy hétfő délután miért van ennyi ember az áruházban. Igaz, a kelleténél kicsit feszültebb is voltam, és még mindig nem volt biztos, hogy jó ötlet előzetes egyeztetés nélkül Mary-ékhez mennem, de reméltem a legjobbakat.
Amikor viszont végre végeztem a boltban, kocsiba pattantam, és meg sem álltam egészen Mary-ék lakásáig. Egyre idegesebb voltam, és még mindig nem tudtam, hogy hogy fogja Mary fogadni a hirtelen jött látogatást – a szüleiről nem is beszélve, akikkel még sosem találkoztam.
A gyümölcsökkel, a teával és Márk jegyzeteivel a kezemben másztam oda az épület bejáratához, és remegő kézzel nyomtam be a kaputelefont. A másodpercek óráknak tűntek, és azon gondolkodtam, jobb lenne fogni magamat, elrohanni, és a meglepi-látogatás helyett majd valamikor felhívni, hogy hogy van. Viszont időm sem volt végiggondolni ezt az egészet, mert a vonal túlsó feléről egy értetlen női hangot hallottam.
– Igen? – kérdezte. Tudtam, hogy ez Mary anyukájának a hangja, egyszer beszéltem már vele a kaputelefonon keresztül. Ennek ellenére még mindig izgultam kicsit. Most mégis mit válaszoljak?
A legegyszerűbb válasz mellett döntöttem: – Jó napot, Bíboros Jusztin vagyok, és Mary Sue-t keresem – hadartam egy levegővétellel.
– Szia, Jusztin! Gyere fel! – válaszolt Mary anyukája, amitől egy kicsit meg is nyugodtam. Mármint, még nem szedte le a fejem, hogy miért jöttem ide, igaz?
– Ömm, rendben – mondtam, a kaputelefon pedig szétkapcsolt.
Kicsit még izgulva másztam fel a második emeletre, ahol egy igazán kedvesen kinéző hölgy várt rám. Olyan volt, mint Mary egy idősebb kiadása, tényleg ijesztő volt a hasonlóság.
– Gyere be, Mary még alszik! – köszöntött az anyuka mosolyogva.
Kicsit zavarban voltam, de beléptem az ajtón. – Nem is szeretnék sokáig zavarni, csak elhoztam neki a tanulnivalót, mert hallottam, hogy beteg lett – mondtam, miközben kibújtam a cipőmből.
– Ez nagyon kedves tőled! – csukta be az ajtót a hölgy, és kicsit befelé kezdett terelgetni, gondolom azért, hogy ne az előtérben ácsorogjunk.
Hirtelen a konyhában találtam magam, és bár körülnézni még nem volt időm, azért a konyhaasztalt észrevettem.
– Gyere, pakolj le! Lassan amúgy is fel akartam ébreszteni, mert be kell vennie a gyógyszert, és kész a leves is! – magyarázta Mary anyukája, én pedig elkezdtem az asztalra pakolni a gyümölcsöket, és a teát is mellé tettem.
– Nagyon rosszul van? – kérdeztem közben.
– Csak egy megfázás! Ki kell izzadnia és beszedni a gyógyszert! A hétre kiírta a doktornő, biztos, ami biztos! Ó, teát is hoztál? – csodálkozott, miközben a konyhában tevékenykedett.
Vizet töltött a vízforralóba, és odatette forrni, majd a gázt is lecsavarta a leveses lábas alatt. Azon gondolkodtam, milyen rég nem láttam már ekkora lábast. Eléggé nagynak tűnt, az otthonihoz képest mindenképp.
– Igen, gondoltam, ha beteg, jót tehet legalább a kedvének egy kis tea – mondtam kicsit zavarban, és feltűnésmentesen próbáltam körbepillantani a helyiségben több-kevesebb sikerrel.
– Ezt nagyon jól gondoltad! Ülj csak le nyugodtan, mindjárt elkészül a tea, és akkor felébresztem Maryt. Vagy... – elgondolkodva pillantott felém, mintha ezen kívül még valami más terve is lenne.
Kicsit értetlenül pillantottam vissza az anyukára. Hogy őszinte legyek, nem így képzeltem el az első találkozást Mary anyukájával. A fejemben valami olyasmi kép élt, hogy egyszer majd Mary elhoz, hogy bemutasson engem, mint barátját a szüleinek. Ehhez képest semmi ilyesmiről nem volt szó, csak arról, hogy beteg lett, én pedig meglátogattam.
– Vagy te is felébresztheted – kacsintott mosolyogva, én pedig kicsit zavarba jöttem. Mármint én? Felébreszteni őt?
– Hát... Ha meg tetszik engedni – mosolyodtam el halványan én is zavaromban.
– Szerintem nem fog haragudni! – pillantott rám sokat mondóan.
Igazából én ebben nem voltam olyan biztos, hiszen Mary-ről volt szó, az ő reakcióit pedig az esetek nagy részében nem igazán értettem, ennek ellenére bíztam abban, hogy az anyukájának igaza van.
– És... Hol találom a szobáját? – érdeklődtem.
– A folyosón az első! Az ajtóra van festve egy nyitott könyv – magyarázta, én pedig elmosolyodtam.
– Ebben az esetben meg fogom találni! – válaszoltam, és elindultam Mary szobája felé.
Magamban mosolyogtam az ajtón lévő könyvön. Annyira tipikus, de nem rossz értelemben véve. Inkább azon csodálkoztam volna, ha nincs valami olvasással kapcsolatos dolog az ajtón.
A szoba bejáratához érve halkan kopogtattam, de mivel rájöttem, hogy ez teljesen felesleges, mivel alvás közben úgysem hallja, óvatosan benyitottam.
Szemem azonnal megakadt a rengeteg könyvön, ami a szobában volt: vajon az Országos Széchenyi Könyvtárban van ennyi könyv, mint itt?
Nagyon szép szobája volt. Balra nézve egy lépcső vezetett fel a galériás ágyig, alatta pedig az íróasztala foglalt helyet. A másik oldalt könyvespolcok és szekrények helyezkedtek el. Mary-t viszont sehol nem láttam. Az ablakra tévedt a tekintetem, és közelebb lépve megláttam, hogy a párkány mintha ki lenne párnázva, és ezen alszik Ő.
Kicsit meglepődtem. Eléggé menőn nézett ki az ablakpárkányból kialakított kanapészerű hely, ami valószínűleg olvasósarokként funkcionált. El tudtam képzelni, hogy Mary ott ülve olvas, és néha kitekint az ablakon.
Nem tudtam nem észrevenni a tényt, hogy rettentő aranyosan alszik. A szemüvege természetesen nem volt rajta, így kicsit jobban is meg tudtam nézni az arcát. Valamiért nagyon tetszett, amit láttam.
Finoman leültem mellé úgy, hogy véletlenül se zavarjam őt alvás közben. Annyira nyugodt volt és aranyos, hogy elgondolkodtam: most tényleg felébresszem? Valahogy nem volt szívem megzavarni őt.
Viszont hirtelen ötlettől vezérelve az arcához nyúltam, és megérintettem. Puha volt, és abban a pillanatban nem tudtam felidézni másik olyan alkalmat, amikor megérinthettem volna az arcát.
Finoman simogatni kezdtem. Ujjaimat végigfuttattam az arcán, és a homlokát is megsimítottam.
Ekkor Mary szeme álmosan kinyílt, és nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. Kezemet óvatosan elhúztam az arcától, és kicsit elmosolyodtam.
– Szia – köszöntem neki halkan.
Kicsit értetlenül pillantott rám. – Jusztin? – kérdezte.
Talán kicsit össze volt zavarodva. Gondolom, amikor elaludt, nem hitte, hogy mikor felébred, én várom majd az ágy mellett.
– Igen? – mosolyodtam el. Ez amolyan megnyugtató mosoly lett volna, amibe bele akartam sűríteni az "aggódtam érted" mellett azt is, hogy "nyugi, nem törtem be a lakásotokba".
Kicsit feljebb tápászkodott, és még mindig hitetlenkedve dörzsölgette a szemét. – Te vagy az?
Erre majdnem elnevettem magam, de inkább csak tovább mosolyogtam. – Igen, én vagyok – bólintottam aprót.
Még mindig értetlenül pislogott felém, mintha ennél sokkal több magyarázatot várna. – De... Hogy kerülsz ide? – kérdezte.
– Márk mondta, hogy beteg vagy, ezért elhoztam neked a tanulnivalót. Anyukád engedett be – magyaráztam kicsit hadarva. Ennél többet nem igazán tudtam mondani. Persze, hozzátehettem volna, hogy aggódtam érte, de igazából ha nem aggódtam volna, akkor nem is látogatom meg, tehát feleslegesnek éreztem ezt külön kiemelni.
– Ó! Ez kedves tőled – mondta még mindig meglepetten, és az állapotához képest elengedett egy mosolyt.
Újra bólintottam, majd témát váltottam, mert úgy gondoltam, ennyi elég abból, hogy éppen miért is vagyok itt.
– Nagyon rosszul érzed magad? – fürkésztem az arcát.
Persze, igazából ez kérdés sem volt. Elég rosszul nézett ki, szipogott, és teljesen le volt izzadva. Összeráncolta a szemöldökét, és nem hiszem, hogy elhitte, hogy ez egy komoly kérdés volt, de azért válaszolt:
– Eléggé.
– Hol fáztál meg ennyire? – érdeklődtem, mert el sem tudtam képzelni, hol betegedhetett meg ennyire.
– Hát... emlékszel, hogy szombaton hirtelen jött egy sötét felhő? – kezdte lassan.
– Ó, igen – helyeseltem azonnal. – Aznap nagyon esett – emlékeztem vissza. Nem is mentem sehova a nagy eső miatt, pedig nem terveztem egész hétvégén otthon ülni.
Nagyot sóhajtott. – Egy kicsit eláztam.
– Szegény – szaladt ki a számon.
Bágyadt mosoly követte a megjegyzésemet. Kicsit erőtlennek tűnt, bár feltételezem, tényleg nem csattant ki az energiától.
– Majd meggyógyulok! Csak tudod, mindig könnyen megfázok – magyarázta.
– Remélem, azért hamar jobban leszel – mosolyogtam picit, majd eszembe jutott egy lényeges dolog. – Erről jut eszembe, anyukád azt mondta, be kell venned a gyógyszered, és levest is főzött, én meg hoztam neked teát és gyümölcsöt... – hadartam egy levegővel.
Most ő mosolyodott el. Ekkorra már annyiszor mosolygott, hogy úgy gondoltam, már csak ezért is megérte meglátogatni.
– Az jó! Esetleg... Hozol nekem? Még eléggé vizes vagyok, nem biztos, hogy jó ötlet lenne kibújni a takaró alól.
- Persze. - Teljesen megértettem, és mivel nem akartam, hogy ennél is rosszabbul legyen, felpattantam, és a konyha felé vettem az irányt.
Az asztalon már két előkészített tálca várt, rajtuk levessel és egy-egy bögre teával. Az egyiken pár szem gyógyszer is helyet foglalt.
– Felébredt? – érdeklődött az anyuka.
– Igen, és megkért, hogy vigyek neki levest és teát – magyaráztam a tálcákra pillantva.
– Tessék, viheted is! És egyél te is egy tányérral! – mondta, ez pedig kicsit meglepett.
Persze, semmi esetre sem mertem visszautasítani az ajánlatot, és nem is akartam ezzel rossz pontot szerezni Mary anyukájánál.
– Ó! – szaladt ki a számon meglepetten. – Köszönöm.
– Szívesen – mondta, miközben én próbáltam óvatosan megfogni a két tálcát, figyelve arra, hogy lehetőleg egyiket se borítsam ki.
Amikor beléptem a szobába, Mary felült annyira, hogy rendesen tudjon enni, és helyet csinált maga mellett a tálcájának. Csak lábai és kezei lógtak ki, a testének többi része még mindig a takaró alatt volt.
– Köszönöm! – vette el tőlem a tálcát. Gyorsan bevette a gyógyszereket, majd enni kezdett. Nagyon aranyos volt, bár egyidejűleg sajnáltam is azért, amilyen állapotban van.
– Igyekszem hétvégére meggyógyulni, jó? – mondta hirtelen, én pedig kicsit meglepődtem.
Persze, ennek tényleg örültem volna, de az sem az ő hibája lett volna, ha ezt nem sikerül megvalósítani.
– Remélem, sikerül – bólintottam én is. Azért tényleg örültem volna neki, ha hétvégén már csinálhatunk valami programot. – De ha esetleg még úgy érzed, pihenned kell, akkor kitalálhatunk valami mást is – tettem hozzá a biztonság kedvéért.
– Mindenképp! – bólogatott, miközben levesét kanalazta be a szájába. – Csak tudod, miután most szombatra is elhívtál, én meg már elígérkeztem máshová, úgy gondoltam, hogy a következő hétvégét együtt fogjuk tölteni, ha már egy pár vagyunk – magyarázta, én pedig nem tudtam nem mosolyogni a mondat azon részén, amiben azt mondta, hogy egy pár vagyunk.
Mert tényleg egy pár voltunk. És ő tényleg a barátnőm volt, ami mindig nagyon nagy boldogsággal töltött el, amikor rágondoltam – de én sem tudtam pontosan, miért.
Az agyam folyamatosan zakatolt, és valami megoldást próbált keresni arra az esetre, ha Mary mégsem lenne jobban hétvégéig.
– Ha mégsem gyógyulnál meg, akkor átjövök, és csinálunk valamit itt – mondtam hirtelen, majd elgondolkodtam azon, hogy ez a mondat helytálló-e. – Persze, csak ha téged meg a szüleidet nem zavar – tettem hozzá gyorsan.
Mary rám pillantott. – Az jól hangzik! Viszont én szeretnék elmenni veled valahová, még nem sokat láttam a városból, és mindent meg akarok nézni!
Nevetnem kellett a buzgóságán. Egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt, hogy ilyenkor mennyire aranyos az érdeklődése az új dolgok iránt. Kedvem lett volna átölelni, és megígérni neki, hogy minden lehetséges helyet megmutatok majd neki a városból, de ez túlságosan gyors lett volna, egyenként meg hirtelen azt sem tudtam, mivel kezdjem el.
– Persze, természetesen! Csak sajnos nem tudom, mit mutassak meg neked először – mosolyogtam rá kedvesen.
Mary szeme felcsillant, és éreztem, hogy most egy lelkes monológ következik valamiről, csak abban nem voltam biztos, miről.
– Hát... kezdjük a könyvtárakkal? – kérdezte vigyorogva. Persze, gondolhattam volna! – Az itteniek biztos szebbek és díszesebbek. Na meg a középkori épületek is érdekelnek, olyanok ugye nem nagyon vannak az Államokban. Szóval minden, ami Kolombusz előttről van, az csak érdekes lehet! – mondta elragadtatva.
Közben én is enni kezdtem, de nem tudtam megállni a mosolygást. – A nagy tervek előtt inkább gyógyulj meg! – mondtam kicsit apáskodóan.
Persze, ez furcsán hangozhat, de nagyon fontosnak tartottam, hogy jobban legyen. Rossz volt őt betegen látni, és talán bennem volt a félsz is, hogy nagyobb baja lesz – pedig ez csak egy megfázás, amiből az ember jobb esetben pár nap alatt kilábal.
Abban viszont biztos voltam, hogy ha nem gyógyulna meg teljesen, akkor nem szívesen vinném őt el a városba.
– Úgy lesz! – bólintott.
Rettentő gyorsan be is termelte a levest, és  szerintem reménykedett, hogy ettől majd varázsütésre meg is gyógyul.  Ez sajnos a valóságban nem így működik, tehát evés után sem lett azonnal jobban. Ezután kezébe vette a még mindig gőzölgő bögrét, szorosan ujjai közé fogta, és belekortyolt a teájába.
– Úristen, ez nagyon finom! – mondta hirtelen. – Milyen ízű tea ez? – kérdezte csodálkozva.
– Epres macaron ízű – mosolyogtam, mire Mary még meglepettebb lett, mint eddig.
– Nem is tudtam, hogy ilyen létezik – mondta, mire elnevettem magam.
– Hidd el, egy órával ezelőttig én sem – válaszoltam, amolyan nyugtatásképpen. Hiszen ez azt jelentette, hogy ő sem volt semmiről lemaradva.
– Tényleg? És hol sikerült ilyet találni? – érdeklődött. – Ha majd elfogyott, hozhatsz még – mosolygott.
Ekkor éreztem úgy, hogy tényleg a megfelelő lány után érdeklődök: nem tartottam valószínűnek, hogy méregdrága ajándékokat fog kérni tőlem, inkább csak azt, hogy ha elfogyna a teája, hozzak még neki, ami igazán nem nagy dolog.
– A plázában lévő szupermarketben – mondtam ki, mire ő jóízűen felnevetett, amitől egy kisebb köhögési roham is rátört.
– Hát persze, hogy a plázában! – mondta még mindig kicsit köhécselve, miközben megcsóválta a fejét.
Elgondolkodtam. – Azt hiszem, erre mondják, hogy a vér kötelez – mondtam ki hangosan, és ez talán hülyébben hangzott a kelleténél, de határozottan igaz volt: máshol szinte nem is vásároltam soha, csak a plázában.
– Ez teljesen igaz! Na meg egyébként logikus is, kitalálhattam volna, ha nem lennék ilyen beteg! – vigyorgott bágyadtan, majd teáját is gyorsan betermelte.
– Igen, ebben én is biztos vagyok – mosolyogtam.
Mary tálcáját az asztal felé nyújtotta, mintha legalábbis azt kérte volna: "tedd le". Természetesen nem is késlekedtem, felpattanva mindkét tálcát az asztalra helyeztem.
Újra az ablak felé fordultam, és Mary-re pillantottam.
– Na, jó, most már mars vissza pihenni! Emlékszel, hétvégére meg kell gyógyulnod – apáskodtam megint. Bár nem éreztem úgy, hogy megmondhatom neki, mit csináljon, azért biztos voltam benne, hogy a gyógyulás gondolata neki sincs ellenére.
– Jól van, jól van! Iszok, aztán visszafekszem! – nyúlt az olvasósarok mellett helyet foglaló ásványvizes üvegért. Erőtlenül csavarta le a kupakját, és jó sokat ivott, majd visszatette a helyére, és takaróját kezdte igazgatni.
Ekkor mellé léptem, és kivéve a kezéből a takarót, megigazítottam úgy, hogy biztosan mindenhol takarja őt. Nem ellenkezett, csak hagyta, hogy megigazítsam, majd amikor végeztem, bociszemekkel pillantott fel rám.
– Azért maradsz még? – kérdezte ártatlanul, és őszintén: erre ki tudja azt mondani, hogy nem?
Muszáj volt elmosolyodnom, és fölé hajolva még egy puszit is nyomnom az arcára, mielőtt válaszoltam volna: – Maradok.
Bágyadtan vigyorgott rám, majd még mindig ugyanezzel a vigyorral kérdezte meg: – És olvasol nekem valamit?
– Mit olvassak neked? – kérdeztem vissza, miközben leültem mellé.
– Olvastad már a Herceg jósnőjét? – kérdezte, én pedig csak egy fejrázással feleltem neki. – Akkor most elkezdheted! – motyogta.
Körbepillantottam, de igazából fogalmam sem volt, hogy a millió könyv között hol találhatnám meg pont ezt. – És azt hol találom meg ebben a hatalmas könyvtárban? – kérdeztem.
– Itt, az ablak szélén! – intett a fejével az ominózus hely felé. – A frissen elolvasott magyar kortárs regényeket oda teszem – magyarázta, és rájöttem, hogy talán durvább rendszer működik nála, mint egy könyvtárban.
Odanyúltam, és finoman elvettem a könyvet, majd Mary-re pillantottam.
– Remélem, tetszeni fog! – mondta lelkesen.
– Biztos vagyok benne – erősítettem meg mosolyogva. – De tudod, mi tetszene még jobban? – kérdeztem, és próbáltam komolynak tűnni.
A lány érdeklődve nézett vissza rám, így folytattam: – Ha átölelhetnélek, miközben olvasom. Benne vagy? – húztam féloldalas mosolyra a számat.
Válaszul először lesújtó pillantást kaptam, emiatt pedig úgy éreztem, hogy inkább futnom kellene, ha kedves az életem. Kellemes meglepetésként ért, hogy igazából nem kivégezni akart:
– Azt hittem, az "együtt járunk" része az, hogy ehhez nem kell külön engedélyt adnom! – nyújtotta ki a nyelvét játékosan, én pedig úgy éreztem, én is be akarok szállni ebbe a játékba.
Közel hajoltam hozzá, fejemet pedig a homlokának döntöttem, és mélyen belenéztem a szemébe.
– Ezek szerint máshoz sem kell engedély? – vigyorogtam, mire Mary arcának a színe falfehérből rekordgyorsasággal csapott át paradicsomszínűbe.
– Hát... Máshoz sem kértél – motyogta halkan válaszul.
– És kérjek? – suttogtam.
– Miért? – kérdezett vissza, zavartan.
Néha nagyon élvezem, hogy ennyire zavarba tudom hozni. Ilyenkor nagyon aranyosnak és rettentő ártatlannak látom őt, ami természetesen igaz is. És nekem nagyon tetszik.
– Ezért – mondtam, és apró puszit nyomtam a szájára.
Mary apró fejrázással válaszolt. – Az ilyenekért nem kell – mondta halkan, mire én ezen felbátorodva újabb puszit nyomtam a szájára.
A pusziból viszont lassan csók lett, amit Mary nem utasított el, sokkal inkább viszonozta. Abban a pillanatban az sem érdekelt, ha esetleg elkapom tőle a betegséget.
Talán bennem ekkor tudatosult igazán, hogy mi amúgy egy pár vagyunk. Nem túl sok ideje, de Mary a barátnőm, és emiatt hirtelen rettentő nagy mértékű boldogság öntött el.
Végül elhúzódtam, tőle, és egyik karommal átöleltem a vállát. Hagytam, hogy teljesen belesimuljon az ölelésembe, és ahogy kényelmesen elhelyezkedett, olvasni kezdtem neki a könyvet. Csendben, a mellkasomra dőlve hallgatta, ahogy olvasok, és szerintem semmi pénzért nem zavart volna meg ebben a tevékenységemben.
A történet egy lányról szólt, aki valamiért számomra kiköpött olyan volt, mint Mary. Talán csak én kötöttem őket össze gondolatban, de úgy éreztem, róla mintázták volna az egész karaktert.
Végül a harmincadik oldalon járva összecsuktam a könyvet.
– Legközelebb folytatjuk – mondtam, miközben megsimogattam Mary fejét.
Mary hangja kicsit álmoskás volt. Megkockáztatom, ha még egy kicsit folytattam volna, simán elaludt volna a "mesére".
– Rendben – válaszolta halkan.
Alig hallhatóan sóhajtottam. – Lassan mennem kell.
A lány egyetértően bólogatni kezdett, és kicsit felkelt, pont csak annyira, hogy könnyen ki tudjak szabadulni mellőle. Amint kicsit  elhúzódtam, Mary összeráncolt szemöldökkel pillantott rám.
– Na, várj! Hétfő van, ugye?
Kérdőn pillantottam vissza Mary-re.
– Igen. Miért?
– Neked nem edzésen kellene most lenned? – kérdezte. Hangja nem volt számonkérő, én viszont kicsit megijedtem.
Nagyot nyeltem.
– Tulajdonképpen de – válaszoltam.
Mary arcára egyszerre rengeteg érzelem ült ki. Nem voltam biztos benne, hogy most mit gondol, de igazából nem számítottam semmi jóra.
– És te kihagytad miattam? – csodálkozott.
– Hát... Igen – válaszoltam, de nem voltam benne biztos, hogy erre mi lesz a reakció.
A vártnál viszont nyugodtabb választ kaptam, de a hangjában azért érződött az, hogy nem is tudja, hogy érintse az eset. – Dehát az fontos!
Megvontam a vállam. Persze, mondhattam volna, hogy nem olyan fontos, mint ő, de az ilyesmi miatt egyszer már összevesztünk, és nem akartam még egyszer.
– Főleg mostanában – mondtam végül. – De egy kihagyott edzéstől nem dől össze a világ – tettem hozzá még nyugtatásképpen.
– Főleg mostanában? – szűrte le azonnal a lényeget. Abban a pillanatban gyűlöltem, hogy mennyire figyel a részletekre. – Akkor meg pláne menned kellene! Jusztin, az a dolgom a barátnődként, hogy támogassalak, és nem az, hogy tönkretegyem azt, amit szeretsz! – korholt, de valahol tudtam, hogy igaza van.
Megint nem tudtam elmenni a mellett a tény mellett, hogy milyen jó az ő szájából azt hallani, hogy a barátnőm, és ez megint leírhatatlan boldogsággal töltött el.
Ekkor kicsit közelebb hajoltam hozzá, és próbáltam a szemébe nézni.
– Nekem meg az a dolgom a barátodként, hogy mindig melletted legyek, főleg ha valami történne veled – válaszoltam a szerintem legmegfelelőbb dolgot. Vagy egy párkapcsolat nem erről szól?
– Csak megfáztam! – hangsúlyozta ki. – Nem fogok belehalni, amíg edzel! Utána is átjöhetsz nyugodtan! – oldotta meg a problémát, amire én már végképp nem tudtam mit reagálni. Amit mondott, teljesen helytállónak tűnt, én viszont nem bántam, hogy edzés helyett őt jöttem meglátogatni.
– Jó, anyuci! Legközelebb majd edzés után jövök! Csak aggódtam – magyaráztam meg végül.
Erre a mondatomra Mary keze az enyém után nyúlt, és finoman megfogta azt.
– Eddig is meggyógyultam a megfázásokból! De nem akarom, hogy miattam bajba kerülj, mert kihagyod az edzést! Majd ha meggyógyultam, elmegyek megnézni, jó? – ígérte meg, én pedig elképzeltem, hogy a kispadon ül könyvvel a kezében, és azt nézi, ahogy mi megpróbálunk nem belehalni Gyuri bá' spártai típusú edzésformájába.
– Nem lesz neked az unalmas? – szaladt fel a szemöldököm, a szám pedig mosolyra húzódott.
– Legfeljebb viszek egy könyvet, és ha épp nem történik semmi izgalmas, akkor olvasok! – vonta meg a vállát.
Nos, ha a tippmixen is ilyen találataim lennének, azzal teljesen meg lennék elégedve. Igazából nem vártam semmi mást Mary-től.
– Tudtam – ingattam a fejem mosolyogva, miközben reflexből megszorítottam Mary kezét.
– Legalább majd nem aggódsz, hogy belehalok az unalomba, amikor épp megbeszélést tartotok! – magyarázta, és teljesen egyet kellett értenem vele.
– Az biztos – mosolyogtam, és újabb puszit nyomtam Mary szájára. – De most már tényleg indulnom kell! – mondtam halkan, a lány pedig bólintva egyezett bele a dologba.
– Rendben! Nem kísérlek ki... – mutatott rá a takaróra. – Gondolom, anyu engedett be, úgyhogy majd ő!
Bólintottam, és mielőtt még elhagytam volna Mary szobáját felvettem a tálcákat, és az ajtó felé indultam.
– Pihenj sokat! – szóltam még utoljára kicsit szigorúbb, apáskodó stílusban, majd elköszönve kiléptem a szobából.
A konyhában Mary anyukája vette át tőlem a tálcákat. – Meg is ettétek mind? Kérsz esetleg még valamit? – kérdezte.
– Nem, köszönöm szépen! Nagyon finom volt a leves – dícsértem meg annak ellenére, hogy én igazából nem túlzottan szeretem a leveseket. Ez viszont tényleg ízlett. – Úgy gondoltam, hogy nem is zavarnék tovább – kezdtem a búcsúzkodást, mire az anyuka csak bólintott.
– Rendben, biztos sok a dolgod még neked is! Köszönöm, hogy eljöttél! Mary biztos nagyon örült neked! – törölgette a kezét, és velem együtt indult el  az ajtó irányába.
Elköszönés után elindultam lefelé a lépcsőn, és fél percen belül már a kocsiban is voltam – de nem indultam el azonnal. Csak a kormányra hajtottam a fejemet, és csak gondolkodtam.
Nem örültem neki, hogy Mary beteg, annak viszont igen, hogy kicsit fel tudtam dobni a napját. Annyi érzés kavargott bennem egyszerre: el sem hittem, hogy ő tényleg a barátnőm.
Persze, még én sem tudtam pontosan, miért nem. Hiszen ezer másik lány is lehetne, de mégis Ő az. És ez boldoggá tett. Olyat éreztem, amit még soha, őszintén, az érzés nevét sem tudtam volna megmondani.
Mondjuk sosem hittem volna, hogy valaki ennyire fontos lehet nekem, nem csak szex, de más szempontjából is: hiszen vele elsődlegesen nem azért beszéltem, mert meg akartam fektetni, hanem azért, mert szerettem vele beszélgetni. Érdekes volt az ő álláspontjából hallani a dolgokat, és valahogy minden tudott érdekelni, amit ő mondott.
Viszont talán mégsem az váltott ki belőlem ilyen érzéseket, hogy ő "más, mint a többi lány", hanem az, hogy ő volt az egyetlen, akiért tényleg küzdenem kellett.

*

A hét többi napján sem volt más a helyzet, kivéve azt, hogy több edzést nem hagytam ki Mary miatt: edzések után az első utam mindig hozzájuk vezetett.
Minden nap egyre jobban lett, ennek pedig nagyon örültem. Mindennek ellenére még pénteken is igényelte, hogy összebújva folytassam a Herceg jósnője című könyv felolvasását, amit lassan én már jobban is vártam, mint ő: a történet annyira magával ragadott, hogy alig vártam, hogy megint az olvasásra kerüljön a sor. 
Egyébként a hétvégére Mary-nek majdnem teljesen sikerült kilábalnia a megfázásból, de még mindig nem volt teljesen jól, ezért a szombati randit offoltuk, és inkább Mary-éknél töltöttük a délutánt hasonlóan a hétköznapokhoz, említésre méltó dolog viszont nem igazán történt.
Ezek alatt a napok alatt viszont a hétfői érzések egyre jobban felerősödtek bennem, és minden nappal egyre jobban éreztem azt, hogy Mary mennyire fontossá vált számomra.