Kliséji románcok

Az első lépés a legnehezebb

Jusztin

Akármennyire is rohantam az edzésre, még volt időm arra, hogy kutyafuttában bejelöljem Mary Sue-t, aki a fejemben még mindig Zsuzsiként élt leginkább. Akkor már teljesen mindegynek tartottam, hogy az edzőnk húsz vagy huszonöt perc késésért teremt majd le. A gondolataim csak zakatoltak, ahogy zihálva ültem az öltözőben, telefonom kijelzőjén pedig a Mary Sue Smith nevű lány adatlapja világított. Egy iskolai fotózás képe volt profilnak beállítva, ami valljuk be, rémes, és az emberek kilencvenkilenc százalékáról az ilyen fényképezéseken szar kép készül, mégis teljesen ráillett az imidzsére.

Ezután rekordgyorsasággal öltöztem át és zúgtam be a tornaterembe, ahol természetesen emberfeletti módon lettem lecseszve a késésért, és még büntetőköröket is futhattam. 

Szóval a délutánom fénypontja tényleg az Egérkével való könyvesbolttúra volt, az estém pedig hasonlóképp telt: anyám azért ordított, mert kidobtam az ingem, apám pedig azért, hogy nem fizettettem ki a kis szerencsétlennel. Nem mintha nagyon érdekelt volna az "egy hónapig nem kapsz zsebpénzt" fenyegetés, miután a kártyámon több volt, mint néhány ember félévi keresete.
Szóval így végződött életem legrosszabb szeptember elsejei napja, ami után a másodika már igazi megváltás volt: a puccos ünneplőket felváltotta az átlagos ruha, én pedig visszatérhettem a póló-farmer-tornacipő hármashoz. 

Reggel természetesen elaludtam – hisz enélkül nem is én lennék én –, így rekordgyorsasággal készültem el és hajtottam az iskola felé a kocsimmal, miközben próbáltam felidézni, milyen órára is kell mennem. Ezt követte egy sor idegeskedés amiatt, hogy megint beállt valaki a parkolóhelyemre, ezután pedig a dühtől valószínűleg ki is hagyott egyet az agyam, mert azonnal a tanteremben találtam magam Zita mellett ülve, aki éppen azt ecsetelte nekem, hogy milyen jó álma volt, én pedig unottan támasztottam meg kezemmel fejemet a padon. 

– Hallottam, hogy tegnap elkéstél edzésről – váltott témát hirtelen, mire felkaptam a fejem.
Az első gondolatom az volt, hogy honnan tud róla, a második, hogy mi köze hozzá? Hiszen igazából nem is járunk, csak dugunk, ez pedig az én olvasatomban nem ugyanaz. 

– És? – reagáltam le egy egyszerű vállvonással, és a lány felé fordítottam a fejem. Egy pillanatra beleharapott alsó ajkába, de amint feleszmélt, megrázta a fejét, és reménykedett abban, hogy még mindig fel tudja venni a magabiztos arcot – de nem sikerült neki. 

– És miért?

– Egyáltalán honnan tudod? – kontráztam, de akkor már biztos voltam benne, hogy Márk fecsegett megint, mint általában. 

– Az miért lényeg? – kérdezett vissza, én pedig ekkor már elég ideges voltam. Nem feltétlenül Zitára, hanem az egész helyzetre, amiben voltunk. – Valami lánnyal voltál? – hisztizett tovább nyávogó hangon.

– És ha igen? Nem vagy sem az anyám, sem a barátnőm – keltem ki magamból, és láttam, ahogy a lány szemébe könny szökött. Összefonta maga előtt a karját, és kicsit elfordult tőlem.
Láttam rajta, hogy még szívesen mondana valamit, de nem tudott, mert a tanárnő bejött, lecsapta nagy köteg könyvét az asztalra, és belekezdett a világ legunalmasabb dolgába, a matekórába, én pedig csendben forrtam tovább a dühtől. Ekkor döntöttem el, hogy következő szünetben meglátogatom a kisegeret, hátha ő nincs ilyen hisztis kedvében.

*

Amint kicsöngettek, felpattantam a helyemről, és az ajtó felé vettem az irányt, Zita pedig durcásan, ugyanakkor hűséges pincsiként követett, és karomat elkapva próbált megállítani.