Kliséji románcok

Ősök útján

Jusztin

Szóval sikeres volt a randimeghívás, és annak ellenére, hogy pontosan még sem tudtam, mi a francért félek ennyire, valósággal rettegtem, mi lesz, ha elrontok bármit. Úgy értem, nekem már az is elég fejtörést okozott, hogy egy jó ötletet találjak, ezt pedig csak sokszorosította a gondolat, hogy mi van, ha valamit elrontok.

De miért féltem attól, hogy rosszul sül el? Nem mintha nem lett volna Mary-n kívül több tucat lány, akinél volt esélyem, de valahogy teljesen más volt olyasvalakire hajtani, akiért kicsit többet kellett tennem a kisujjam megmozdításánál.
Így hát egész héten tervezgettem, és szerintem nagyobb erőfeszítést tettem ebbe a találkozásba, mint más az olimpiai aranyérem megszerzésébe. Az edzéseket sorra kihagytam, és megpróbáltam minden lehetőségre felkészülni. Felvásároltam a boltok teljes üdítő- és teakínálatát, hogy mindenképp legyen otthon olyan, amilyet Mary szeretne, és az interneten az összes fellelhető, népviselettel kapcsolatos dokumentumot átnyálaztam. Még nagyit is többször felhívtam a kérdéseimmel, amit persze, hogy még ő is teljesen furának tartott, rólam meg már ne is beszéljünk.
Most talán az első találkozásunknál is izgatottabb voltam. A napjaim majdnem minden percében ez lebegett a szemem előtt, pedig ha az ember belegondol, egy randi nem olyan, mintha például megházasodnál: ezen valószínűleg nem múlik a jövőd.
Egyszer viszont azon kaptam magam, hogy már nem is a randi izgat legjobban, hanem a gondolat, hogy találkozhatok Mary-vel. Jó, néha az iskolában is összefutottam vele, de nem éreztem úgy, hogy bármi érdemlegesről is tudnánk beszélni. Tehát egyszerűen csak gondoltam rá, és vártam, hogy végre újra láthassam. Hiszen a hülye reakciói ellenére jó volt vele lenni. Nem volt agymosott pompomlány, és nem ájult el attól, hogy hozzászólok.
És a nagy várakozások után végre eljött a hétvége is. Megint tele voltam kétségekkel a ruhámat illetően, de végül egy szürke, nem túl elegáns ing és egy egyszerű fekete farmer mellett döntöttem, hiszen semmi nem indokolta a túlzott kiöltözést. Most is érte mentem, mint előzőleg, bár ez alkalommal sokkal több stresszel nyomtam meg a csengőt, és szinte lélegzet-visszafojtva vártam, hogy Mary megérkezzen, aki nem is váratott sokat magára: pár pillanat múlva feltűnt az ajtóban.
Ő is az egyszerű összeállítás mellett döntött: fekete nadrág mellé egy zöld színű blúzt vett fel, oldalán pedig most is ott lógott az elmaradhatatlan kistáska.
Tudtam, hogy valószínűleg ez nem valami célzott dolog, mégis sikerült levennie engem a lábamról a zöld blúzzal, hiszen amellett, hogy ez a kedvenc színem, Mary-nek elég jól is állt.
– Szia – mosolyodtam el, ahogy megláttam őt. Valamiért nagyon feldobott a jelenléte is, az adrenalinszintem meg valahol fenn volt az  Eiffel-torony tetején. – Szép ez a blúz – bókoltam, megkockáztatva, hogy megint bunkó parasztnak leszek titulálva amiatt, hogy miért mondok szépeket neki.
A válasz nem jött, Mary viszont kicsit pirosabb lett a szokásosnál, és így pillantott rám: – Köszönöm. In...indulhatunk? – kérdezte zavartan, mire én hirtelen feleszmélve kezdtem hevesen bólogatni, és a kocsi felé terelgetni a lányt.
Kinyitottam neki az ajtót, miközben gondolataim folyamatosan csak zakatoltak: most megkérdezzem, hogy hogy van? Vagy várta-e már a randit? Esetleg kezdjek beszélni valamiről, ami mindkettőnket érdekelhet?
Ilyen gondolatok között ültem be a kocsiba, és miután megbizonyosodtam róla, hogy bekapcsolta a biztonsági övet, el is indultam. A tenyerem is rettentően izzadt, én pedig még mindig csendben voltam.
Talán igazából ez volt a legjobb: Mary szerette a nyugalmat, és teljesen elvolt bármiféle beszélgetés nélkül, ezért inkább nem szólaltam meg, csak csendben autóztam hazafelé. 
Ahogy közeledtünk a házunk felé, egyre izgatottabb lettem. Szerettem volna, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, de mindezek ellenére is próbáltam megtartani a halálian nyugodt srác imidzsét, aki nem izgul semmiért, legfőképpen nem egy egyszerű randi miatt.
Persze, a vártnál sokkal előbb értünk haza. Most nem állt meg az idő, mint ahogy matekon is szokott, hanem pont ellenkezőleg, valami nyolcszáz kilométer per órás sebességgel száguldhatott.
Próbáltam még mindig higgadt, udvarias ember módján viselkedni, és így kinyitni az autó ajtaját Mary-nek, akinek az álla szinte a földet súrolta, amikor kilépett a járműből.
– Hű, ez gyönyörű! – ámuldozott, miközben tekintete végigszaladt a ház kinézetén.
Jó, igen. Elég nagy a házunk, szinte igazi palota, ha szabad ezt mondani. Édesanyámnak pedig mániája folyton a lakberendezési magazinokat bújni, hogy otthonunk mindig lépést tartson az aktuális trendekkel. Ő ettől érzi úgy, hogy tesz valami fontosat értünk.
– Köszi – mosolyodtam el kicsit, miközben a bejárati ajtó felé indultam Mary-vel. – Bár a mérete teljesen felesleges – vontam meg a vállam egyszerűen.
Ahogy betoppantunk az előszobába, a lány azonnal a helyet kereste, ahol kibújhat cipőiből. Bár őszintén, sosem értettem ezt a fura szokást. Mármint komolyan, utáltam, hogy ha valakihez megyünk, biztos, hogy le kell vennünk a cipőnket, mert úgy illik. Persze, ez csak az én hülyeségem, és az illem nem pont ezt diktálja.
– Ugye, van itthon valaki? – vágott arcon Mary kérdése, mire én azonnal feleszméltem a cipőlevételes mélázásomból.
Bólintottam, és már mondtam volna, hogy persze, amikor édesanyám kicsit hirtelen ugrott elő a nappaliból, és az egész fején körbeérő mosollyal üdvözölte a lányt.
– Jó napot! – köszönt illedelmesen, mire anya nem bírta tovább "titkolni", mennyire örül annak, hogy végre hazahoztam egy lányt, nem csak... nos, nem csak estére.
– Szia kedvesem! – bukott ki belőle a kelleténél több lelkesedéssel. – Bíboros Lívia, de szólíts csak Lívinek – nyújtott kezet édesanyám, és látszólag még nem fejezte be a szeretetrohamát.
– Mary Sue Smith – mutatkozott be, és kicsit bátortalanul, de elfogadta a kéznyújtást. – Örvendek a szerencsének... ömm... Lívia – mondta Mary teljes zavarban.
Persze, elég furcsa dolog lehet ez számára, édesanyám reakciója elég szokatlan elsőre. Ő szinte a szöges ellentétem: mindig mosolyog, mindenkivel nagyon kedves, és talán kicsit túlbuzgónak is tűnhet néha, ami én határozottan nem vagyok. Én édesapámra hasonlítok inkább: nyugodt, sosem túl lelkes típus vagyok, bár annyira nem érzem magam komolynak, mint apa. Ezért nem értettem sosem, hogy kettejüket hogy a fenébe hozta össze az élet, a sors, vagy akármi más.
– Úgy örülök, hogy eljöttél! Jusztin nagyon jókat mondott rólad! – mondta anyu, mire nekem hirtelen a lehető legtágabbra nyílt a szemem, és bár nem láttam, szerintem Mary-nek is hasonló lehetett a reakciója.
– Anya, ne támadd így le! – szóltam rá reflex-szerűen.
– Se...semmi baj! – szólt halkan Mary, és rá sem kellett néznem, hogy tudjam, azért kicsit mégis sok volt neki a hirtelen lelkesedés.
– Ó – biggyesztette le száját édesanyám. – Ne haragudj! – fogta fel végül. – Kérsz valamit inni? – váltott témát hirtelen, Mary pedig hevesen bólogatni kezdett.
– Esetleg egy kis gyümölcsteát – mondta a lány, mire én lélekben kicsit fellélegeztem: az pont van. Na jó, minden más is lett volna, de ez részletkérdés.
Édesanyám tudomásul véve a kérést eltűnt konyhában, én pedig a nappali felé kezdtem terelgetni Mary-t.
A szoba közepén lévő bőrkanapéra teregetve várták őt a palóc népviselet színesebbnél színesebb ruhái, amiket ő azonnal meglátott, és nem meglepő módon rögtön odaszaladt, hogy megcsodálhassa. Közben illedelmesen köszönt a nagyinak is, aki hunyorogva nézett vissza rá.
– Szervusz – köszönt mama, amikor felfogta, ki is van a szobában. Persze, előzőleg elmagyaráztam neki, ki jön, és hogy ez miért fontos nekem, de az idősek már csak ilyenek: őszinték, gyorsan felejtenek, de mégis ők a legjobb tanácsadók... Mindenben.
Amikor Mary-ről meséltem neki, azt mondta, nagyon kedves "jányka" lehet, én pedig csak bólogatni tudtam rá. Aztán azt mondta, ha önmagamat adom, akkor nem lehet baj belőle. Hiszen szerinte elég jó voltam, és bár én nem mindig gondoltam így, azért remélem, hogy a nagyinak igaza van.
– Mary Sue Smith vagyok! – mutatkozott be, és bár fogadni mertem volna, hogy mama nem jegyezte meg a nevét, elmosolyodott.
– Én meg Teréz néni – bólintott aprót a nagymamám.
– Ezek mind a Néni ruhái? – kérdezte Mary szinte teljes ámulatban. Attól féltem, hogy az izgalomtól el fog ájulni, ezért megpróbáltam szorosan mögötte maradni, vagy legalábbis közel hozzá.
Az idegességem lassan kezdett alábbhagyni, ahogy láttam, hogy a lánynak tetszenek a ruhák. Rettentő aranyos volt, ahogy örült neki, engem pedig az tett boldoggá, hogy a kedvében tudtam járni.
Elég közel álltam ahhoz, hogy érezhessem az illatát, ami egyáltalán nem volt erős, inkább kellemes, és talán valami gyümölcs illatú tusfürdő miatt lehetett. A zöld színű blúzára pillantva pedig teljesen biztos voltam benne, hogy nem az volt a célja, hogy lenyűgözzön az öltözékével, mégis sikerült.
– Ó, igen – válaszolt időközben a nagyi. – Mink régen mindenhova ilyen'ket hordtunk. Ezek számítottak divatnak. Mint ma azok a csillogós vackok – mondta mama, mire én halkan fel is nevettem.
Sokmindenben elég bölcs volt, de mindig tudtam nevetni a világhoz és a modern divathoz való hozzáállásán. Amikor valami számára furcsa dolgot hordtam, mindig ráfogta arra, hogy a rohanó világ meg a mai fiatalok. Persze, nem hibáztattam érte, hiszen egy kis, szinte csak öregek lakta faluban elég furcsán nézett ki már egy farmernadrág is, nem is beszélve a mindenféle mintás pólókról, ingekről, vagy az éppen divatban lévő ilyen-olyan sportcipőkről.
– Csodálatos lehetett! – lelkendezett Mary. – És ezek mind kézzel vannak hímezve, ugye? – pillantott érdeklődve a nagyira, aki újfent bólintott.
– Persze – helyeselt. – Ezeket még é'sanyám hímezte – mutatott rá pár ruhadarabra –, ezeket meg én.
Mary csillogó szemekkel pillantott a ruhákra, kezeit pedig a szája elé kapta ámulatában. Elég különleges reakció volt. Belegondolva, talán tényleg a megfelelő lányt hívtam el egy ilyen randira: ha valamelyik csajt a pompom csapatból ilyen programra hívtam volna, másnap azt mesélte volna a barátnőinek, hogy a nagyanyám régi vackokat mutogatott neki. Mary esetében viszont teljesen más volt a helyzet: halálbiztos voltam benne, hogy ha bárkinek is mesélne a randinkról, végtelen csodálattal tenné mindezt.
– Esetleg... Megfoghatom? – kérdezte bátortalanul, mire mama csak egy apró perszét mondott.
A lány az egyik ruha felé nyúlt, és óvatosan végigsimította a hímzését. Apró, vékony ujjait jó volt nézni, ahogy teljes ámulatban futottak át a ruhákon. Sugárzott róla az érdeklődés, amit mama kicsit meg is mosolygott.
- Helyes jány vagy te – szólalt meg hunyorogva. – Viseltél-é már ilyen ruhát?
Hirtelen lépéseket hallottam magunk mögül, és hátrapillantva megláttam édesanyámat, aki három bögre teát tett le a mögöttünk lévő dohányzóasztalra, szokásához híven pedig a lehető legszebben tálalta: teasüti, karikára vágott citrom és cukor díszelgett a három csésze mellett.
Anya tekingetét sikerült elkapnom, aki bátorító mosollyal nézett vissza rám, és kisuhant a szobából.
Mary egy pillanatra a tálcára sandított, majd teljesen eltátott szájjal nézett vissza a ruhák irányába, és határozottan megrázta a fejét.
– Most látok először ilyen ruhát élőben, és nem csak fényképekről!
– Tudod, jányom – kezdte a nagyi –, a Jusztin, amikor szólt, a lelkemre kötötte, hogy ez nagyon fontos, s ezért hozzak olyant, amit fel is vehetsz – mondta mama, én pedig hirtelen a számba haraptam.
Nem tudtam, erre milyen reakciót is várhatnék, és mivel az őseim mind művészei voltak a kellemetlen helyzetek kreálásának, picit úgy éreztem, zavarba is jövök.
Mary reakciója viszont teljesen meggyőzött: nagyjából olyan arcot vágott, mint amikor a kisgyerek karácsonyra megkapja a hónapok óta áhított, szivárványszínű egyszarvút. Élőben.
– Mama! – szóltam azért rá, de látszólag egyáltalán nem érdekelte, mit mondok. Olyan volt, mintha eltökélte volna, hogy ő akkor is elmondja a mondandóját, ha ránk szakad a ház.
– És igazából csak olyat hoztam, amit felvehetel.
– Mo...most felvehetem? Melyiket? – nézett végig a népviseletes ruhákon.
Ekkor éreztem úgy, hogy feloldódtam annyira, hogy beszélni is tudjak hozzá, így kicsit még közelebb léptem hozzá, és a vállára tettem a kezemet. Igazán le akartam őt nyűgözni, és reménykedtem benne, hogy sikerülni fog.
– Amelyiket csak akarod – mosolyodtam el.
– Ezeket bárhogy lehet varriálni? – kérdezte a lány, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem ért az egészhez, amit persze teljesen megértettem: Amerikában nem élnek palócok.
– Igazából igen – folytattam, és reméltem, hogy tetszeni fog neki a tény, hogy tudok pár dolgot a népviseletről. – Bár van olyan, ami máshogy viselve mást jelent, szerintem ilyet itt most pont nem láthatsz – magyaráztam.
Mary nagyott nézett, amiben nem voltam biztos, hogy az információnak szól, vagy inkább annak tudható be, hogy nagyi helyett én válaszoltam a kérdésére.
A teára pillantott, majd vissza rám. – Ez érdekesen hangzik! – mondta, ezután pedig a teára, majd a kezeire nézett, és úgy láttam, valamin nagyon sikerült elgondolkodnia. – Azt hiszem... jobb, ha megiszom a teát, mielőtt felveszem, mert amilyen ügyes vagyok, biztos leönteném! – mondta, én pedig kicsit elmosolyodtam az önkritikán, ami valószínűleg teljesen igaz volt, én mégsem tudtam volna haragudni rá, ha ez tényleg megtörténik.
Láthatóan igyekezett nagyon óvatosan a lehető legtávolabb helyezkedni a ruháktól az asztal túloldalán, majd a teáért nyúlt, és a népviseletet messziről nézegetve gondolkodott.
– Igazából mindegyik gyönyörű, szóval bármelyikben boldog lennék! – mondta nagy őszinteséggel, és tényleg elhittem neki, hogy bármelyikben jól érezné magát.
– Jusztin ruhájához mind illeni fog – tette hozzá a nagyi, ezzel viszont kicsit sem segítettünk Mary-nek, így inkább megszólaltam.
– Szerintem ez illene leginkább hozzád – mutattam egy együttesre, amin leginkább a rózsaszín dominált. Az ingváll és a mellény hímzése is rózsaszín volt, és még a szoknya is ebben a színben pompázott.
Mary-nek persze még rengeteg kérdése volt, amire én már nem tudtam válaszolni, nagyi viszont élő gyakorikérdésekként funkcionált, és mindent elmagyarázott neki, aztán pedig a kezembe nyomta saját népviseletes ruhámat, és közölte, hogy menjek átöltözni, ami igazából nem igazán volt a kedvemre abból a szempontból, hogy kiskorom óta nem volt rajtam ilyen ruha. Másfelől viszont biztos voltam benne, hogy Mary értékelni fogja, még akkor is, ha végtelenül szerencsétlennek fogok kinézni palóc népviseletben.
A szobám felé igyekeztem a csizmát, a kalapot és a ruhákat a kezemben tartva, ami igazából elég furán festhetett, de végérvényben is, nem látott senki. Csak a konyhán keresztülmenve futottam össze anyával, aki még most is nagy mosollyal fogadott.
– Nagyon aranyos ez a lány! – kezdte, én pedig bólintottam. Teljesen igaza volt, tényleg aranyos, de pontosan tudtam, hogy nem ezt akarja kihozni a sztoriból. – Hogy megy a randi? – kérdezte hirtelen.
– Témánál vagyunk – sóhajtottam, miközben kicsit a konyhapultnak dőltem. – Jól, vagyis remélem. Nagyon tetszik neki eddig, de félek, hogy elrontom.
Anya hirtelen felnevetett, és közelebb lépve hozzám megsimította a vállam. – Jusztin, drágám. Ha tényleg annyira elrontanád, biztos vagyok benne, hogy legalább a próbálkozást értékelné.
– Ez nem ugyanaz a szöveg, amit múltkor a házidolgozat leadása előtt mondtál nekem? – szaladt fel a szemöldököm az egekig, mire édesanyám megadóan bólintott.
– Ezt a mondatot minden élethelyzetre rá lehet húzni – vonta meg anyukám a vállát, és ezzel lezártnak is tekintette az ügyet.
Összevontam a szemöldököm, mégis felnevettem, ahogy ellöktem magam a konyhapulttól, és a szobám felé indultam, hogy átöltözhessek.
Miközben beléptem a mélyzöld szobába, és az ágymra dobtam a ruhákat, a tükörbe nézve elgondolkodtam. Meglepően jól alakult eddig a randi, Mary pedig valósággal ragyogott. Boldoggá tett, hogy ennyire örült a népviseletes ruhának, és reméltem, hogy meg tudom lepni őt a saját ruhámmal.
Persze, nem tudtam, nagyi hogy is gondolta, hogy egyedül szenvedem magam bele a ruhába. Csak nagyon nehezen sikerült felelevenítenem, mit hogyan kell felvennem, egy idő után viszont igazán jól ment már. Nem is sok idő telt bele, mire elkészültem, és a tükörbe nézve büszke voltam a végeredményre. A fejemre tettem a kalapot, és mosolyogva, izgatottan léptem ki a szobámból. A nappali felé vettem az irányt, ahol a kanapéra leülve vártam Mary-t.
Elképzeltem, hogy fog kinézni, mit fog mondani. Reméltem, hogy én is tetszeni fogok neki, amitől valószínűleg nem volt félnivalóm.
Aztán hirtelen kinyílt a vendégszoba ajtaja, és kilépett rajta Mary, mögötte pedig ott totyogott mama, akinek az arcáról valami piszoknagy büszkeséget lehetett leolvasni. Már éreztem, hogy ezután folyamatosan a "népviseletes lánnyal" leszek cseszegetve – lévén, hogy a nevét nemigen jegyezte meg –, de nem érdekelt.
Csak Mary ragogyó, boldogságtól túlfűtött arcát figyeltem. Felálltam, és felé indultam, a fejemben pedig egy amerikai romantikus film valami palóc változata játszódott le, amiben a lány a fiú nyakába ugrik, és csókolóznak.
Csak pár méterre tőle álltam meg, és mosolyogva néztem rá, ő pedig válaszképp csak széttárta a karját, amolyan "tessék, itt vagyok" formában. Valahogy rá kellett jönnöm, hogy ez a ragyogó mosoly mindennél többet ért, és örültem neki, hogy ez – még ha csak közvetetten is – nekem szólt.
Poénból megemelve a kalapomat köszöntöttem őt, majd hozzátettem: – Milyen szép szál jányka maga!
Mary egy pillanatig csak nézett, majd olyan nevetés tört ki belőle, amilyet még sosem hallottam tőle. Próbált elnézni mellettem, és sikerült is abbahagynia, de amint újra rám pillantott, megint újra kezdődött.
Egy kis idő után szemeit törölgetve, kezét szája elé kapva próbált csendben maradni, de látszólag még mindig nehezére esett, én pedig úgy éreztem, elértem a célom.
– Ne..neked is jól áll – mondta, még mindig akadozva a nevetéstől.
Kicsit közelebb léptem hozzá, és a mosolygó arcát fürkésztem.
– Olyan nosztalgikus érzés – mondtam hirtelen.
– Gondolom, régen sokat hordtatok ilyeneket – válaszolt, és most már teljesen uralta a nevethetnékét.
– Amikor kicsi voltam, a nagyi mindig felöltöztetett ilyenbe. De körülbelül tíz éve már egyáltalán nem volt rajtam – meséltem, és hol Mary szemébe néztem, hol végig a ruháján.
– Tíz éve? Én meg azt kívánom, bár örökké hordhatnám! – nézett végig ő is a ruhán.  Szoknyája szélét kicsit megemelve nézegette a mintát. Olyan volt, mintha sosem akarná elfelejteni ezt a pillanatot. Kicsit még úgy is éreztem, mintha én magam teljesen feleslegesen húztam volna népviseletet. Bár az enyém nyilván nem volt annyira díszes, mint az övé, és az is igaz, hogy nem lehettem én mindig a figyelem középpontjában.
– Akkor majd gyakran csinálunk ilyen programot – mondtam, és fejben lejátszottam a jelenetet, hogy palóc népviseletben megyünk moziba.
De Mary látszólag komolyan vette az apró viccelődésemet, és csillogó szemmel pillantott rám: – Tényleg? Az nagyon jó lenne!
– Szeretnéd? – kérdeztem még mindig nagy mosollyal. Valamiért a jelenléte is mosolygásra késztetett, és a belőle sugárzó öröm szinte rám ragadt.
– Igen! – bólogatott lelkesen. – Annyira gyönyörűek ezek a ruhák, meg minden, a falvak, a régi parasztházak, a tornácok, a faragott dolgok, mint a kerítések és a székelykapuk is, meg a kastélyok is nagyon szépek, meg a díszmagyar ruhák, meg a huszároké, meg az összes régi népviselet! És ez a rengeteg munka benne...! Egy ilyen ruha örök emlék lehetne a dédnagymamámtól, ha ő is hímzett volna ilyeneket! – lelkendezett, én pedig bólintottam.
– Akkor majd igyekszem megmutatni minél többet ezekből – jegyeztem meg, inkább magamnak, mintsem neki.
Mary láthatóan zavarba jött, és kicsit le is sütve a szemét ennyit motyogott: – Az jó lenne.
Ekkor vettem észre, hogy a nagymamám végig azt hallgatta, amit beszéltünk, ezért a kertbe invitáltam Mary-t. Késő szeptemberi idő volt, nem túl meleg, és nem túl hideg, ezért nem kellett attól félnünk, hogy bármelyikünk megfázik.
A nappaliból nyíló nagy üvegajtón át a kertbe mentünk, ahol Mary azonnal kiszúrta édesanyám a szívárvány összes színében egyszerre tündöklő virágágyását, és gondolom, a beépített medencét is, amitől igyekezett távol maradni.
– Ez nagyon szép! – pillantott a virágokra, én pedig bólintottam.
– Anyukám szeret kertészkedni – mosolyodtam el.
– Nekem régen volt egy kaktuszom, de... – húzta el a száját, én pedig egyből tudtam, hogy szegénynél még a kaktusz sem maradt meg. Teljesen meg tudtam érteni, nálam talán még a művirágok is kiszáradnának.
– Nyugi, én sem vagyok valami nagy kertész. Csak ő ilyen ügyes a családból – nevettem fel halkan.
– Akkor ez közös bennünk! – örült meg hirtelen Mary. – Gondolom, azért úszni jól tudsz – pillantott a medencére, én pedig követtem a tekintetét.
Vállat vontam. Nem voltam valami nagy úszóbajnok, de semmiképp nem fulladtam meg a vízben, ez pedig szerintem elfogadható szintnek számított.
– Mondhatjuk – válaszoltam.
– Persze, hisz neked jól mennek a sportok – tűnődött hangosan, miközben kezeit maga mögött összekulcsolta.
– Nekem ez, másnak meg a matek – húztam el a számat. – De nem lehet mindenki egyforma – mondtam, és ezzel valahogy lezártnak tekintettem a témát.
– Persze, hogy nem! – nevetett Mary, és felém fordult. – De azért jó tudni, hogy vannak dolgok, amiben Bíboros Jusztin nem tökéletes! – vigyorgott, mintha legalábbis azt akarná ezzel üzenni: "Most megvagy!".
Természetesen senki nem tökéletes, és nem tudom, miért én lettem volna ez alól a kivétel.
Akaratlanul is nevetnem kellett a megszólaláson. – Ki mondta, hogy az? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.
– Hogy szokták itt mondani? Kismadarak csiripelték!
– Butaságot csiripeltek – mondtam halkan, tekintetemet az övébe fúrtam.
Újra előjött az a bizonyos érzés, ami az előző randin. Szívesen megcsókoltam volna, de tudtam, még mindig nem vagyunk azon a szinten, hogy ezt meg is engedje. De olyan jó érzés volt körülötte lenni, hogy szinte alig bírtam visszafogni magam.
Mary viszont oldalra nézett. – Tudod... eddig én is azt hittem... – mondta kicsit zavarban.
– És most? – kérdeztem vissza.
– Sokat nőttél a szememben ezzel a húzásoddal – magyarázta, de a szavak teljesen feleslegesek voltak. Nem tudtam rájuk odafigyelni, csak az apró, mozgó szájra, amit mindennél jobban szerettem volna megcsókolni.
A valóságba viszont csak Mary halk kérdése rángatott vissza.
– Mi az? – kérdezte furcsán, és azon gondolkodtam, őszintén elmondok neki mindent. Azt, hogy mennyire meg akarom csókolni az első randink óta, és hogy nem tudom, miért, de ilyen érzelmeket vált ki belőlem.
De csak egy határozott fejrázással feleltem a kérdésre, és valami hatásos mentést próbáltam összedobni, amikor Mary ruháján végigpillantva eszembe jutott a lehető legelfogadhatóbb kérdés ebben a helyzetben, és ezért kibaszott büszke voltam magamra.
– Szeretnéd, hogy lefotózzalak ebben a ruhában? – tettem fel a kérdést hirtelen, mire Mary szeme Hold méretűre nyílt.
– Ez nagyon jó ötlet! És akkor elküldhetem a barátaimnak is a fotót! – lelkendezett, én pedig belül nagyot sóhajtottam, hogy legalább most nem mondtam hülyeséget.
– Hol szeretnéd? – kérdeztem, mire kicsit furcsán pillantott vissza rám, mintha nem értené a kérdés létjogosultságát, pedig ez igenis fontos.
– Hát... akárhol?! – válaszolta, de inkább kérdésnek hangzott.
– Mondjuk a virágok előtt? – gondolkodtam hangosan, ahogy elképzeltem az összeállítást. A fejemben a ruhán lévő minta és a virágágyás színei kiegészítették egymást, és gyönyörű eredményt kreáltak.
– Itt miért nem jó? – érdeklődött, és hangjában csengett a zéró szakértelem. Persze, én sem voltam valami profi fotós, de meg tudtam mondani, ha valami jól nézett ki. 
– Nem te mondtad, hogy a virágok szépek? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva, és úgy tűnt, ezzel megfogtam, így beleegyezően bólintott.
Odavezettem őt a virágágyás elé, és mivel elég kis szerencsétlenül állt be, ezért kicsit rásegítettem a tartásán: kezeit csípőre tettem, vállát pedig kicsit hátrébb toltam, hogy büszke hatást keltsen.
Óvatosan hátráltam és guggoltam le, majd gondosan beállítva lőttem pár képet Mary-ről, aki végig büszkén nézett a kamerába.
Látszólag örült neki, hogy végre elmozdulhat a szokatlan pózból. Odasétált hozzám, és valósággal rámparancsolt, hogy mutassam meg neki a képeket. Magamban végig azon imádkoztam, hogy tetsszenek neki a fotók, de végül fellélegezhettem: jónak találta őket, és megkért, hogy majd küldjem át őket. A mosolyt látszólag semmi nem tudta volna letörölni az arcáról, ennek pedig nagyon örültem.
Ezután már nem tudtam mit kitalálni, és nem akartam, hogy a kínos csend végül ránk telepedjen, így a kertben lévő hintaágy felé böktem:
– Nem ülünk le? – érdeklődtem.
Mary egyszerűen csak vállat vont. – De, lehet – ezzel pedig a hintaágy felé indult.
Megvártam, hogy leüljön, csak akkor ültem le mellé. Nem ültem hozzá túl közel, sem túl távol: igyekeztem pont megfelelő távolságot belőni.
Csak a földet néztem, mintha nagyon érdekes lenne a talpunk alatt lévő fű. – Én jól éreztem eddig magam. Sok jó emléket elevenített fel – magyaráztam apró mosolyra húzva a számat.
– Mesélsz róla kicsit? – kérdezte a lány, akire még mindig nem néztem rá.
Valahogy az agyam egy része még mindig a csókon kattogott, miközben a másik fele már a válaszon gondolkodott.
– Hát, én még vidéken születtem, bár még egy éves sem voltam, mikor ideköltöztünk. De körülbelül hat éves koromig minden nyáron a nagyiéknál voltam, és nagyon szerettem az ilyesmit – mondtam a népviseletre célozva.
Visszagondoltam azokra a tipikus vidéki nyarakra, amiket annyira szerettem, és igazából okát sem tudtam, hogy végül miért maradtak abba ezek a látogatások.
– De jó lehetett! – jegyezte meg a lány. Bár én valahogy már éreztem, hogy ez lesz a reakciója, hiszen minden régi dolog vonzotta őt, na meg Amerikában nem valószínű, hogy találkozott ilyen falvakkal. – Milyen volt ott? – kérdezett újra.
– Falusi – nevettem fel kicsit, mert ezt máshogy nem lehetett jellemezni. – Nem volt tévé meg ilyesmik. Egész nap játszottam. Volt egy barátom is, aki a faluban lakott – kezdtem, de elharaptam a mondat végét, mert rájöttem, hogy egy információ hiányzik: a srác neve.
Emlékeztem, hogy mielőtt "városi ficsúrrá" váltam volna, gyakran rohangáltunk a falu melleti réten, de a neve sehogy nem akart eszembe jutni.
– Milyen játékokat játszottál? – jött a következő kérdés, én pedig Mary-re pillantva  megláttam a csillogó szemű, tényleg érdeklődő lányt. Nem ismertem senki mást, aki ilyen érdeklődéssel tudott volna egy faluról kérdezni, vagy akiben esetleg ilyesmik felmerültek volna.
– Fogócska, bújócska. Bár ketten annyira nem izgalmas, többen nem igazán voltunk. Csak én meg... – itt egy pillanatra megakadt a szavam, hiszen logikusan a barátom nevével kellett volna folytatnom, de ez nehéz, ha nem tudod a nevét. – Meg a fiú – zártam rövidre.
– Értem – gondolkodott el. – És állatok is voltak?
– Igen, a mai napig vannak nagyiéknál. Kacsák, nyulak, bocik... – mondtam, de azonnal rájöttem, hogy ez igazából úgy hangzott, mintha egy  négy éves mondta volna. – Izé, tehenek – javítottam ki.
– Ó! Nekem még kutyám vagy cicám sem lehetett, mert nem lehet állatot tartani, ha a Landlord nem engedi – biggyesztette le a száját szomorúan.
Ekkor értettem meg, hogy neki ebben az egészben mennyi újdonság van. Minden, amit lát, új, és minden, amit érez, új.
– Igazából kertes házat sem nagyon láttam eddig. Volt néhány ismerősünk talán, akikhez nagyon ritkán elmentünk látogatóba, és persze, az apai nagymamám, de ő is lakásban élt – mesélte, én pedig bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Jó, igazából nem értettem meg teljesen, mert sosem éltem még lakásban, de gyanítottam, hogy nem bírnám ki, ezt pedig Mary tudtára is adtam.
– Furcsa lenne, ha nem kertes házban élnénk. Ide csak pár éve költöztünk, azelőtt egy kisebb házban laktunk, de az sem lakás volt – magyaráztam.
Úgy éreztem, Mary lassan kinyílik nekem. Elmesélte, hogy nekik is az a tervük, hogy kertes házban élhessenek, és persze, azt is mondta, hogy nincs jobb dolog annál, ha a nyugodt kertben olvashat. Igazából szívem szerint felajánlottam volna neki, hogy bármikor olvashat a kertünkben, de nem tudtam, nem veszi-e majd tolakodásnak.
Abban viszont mindketten egyetértettünk: üldögélni egy nyugodt helyen nem a világ legrosszabb dolga, sőt.
Egyszer Mary kicsit hátradőlt a hintaágyban, és a ruháján lévő mintát kezdte csodálni. – Bárcsak én is tudnék így hímezni!
– Miért nem próbálod meg? – kérdeztem reflex-szerűen. – Ha gondolod, egyszer megkérhetem a nagyit, hogy mutassa meg, hogy kell – mosolyogtam rá.
Válaszul viszont nem azt kaptam, akire számítottam. Az öröm helyett Mary szemöldöke felszaladt, és hitetlenül nézett rám.
Őszintén szólva, kicsit meg is ijesztett a nézése. Mintha minden addigi tettem semmissé vált volna, és ez elrontotta volna az egész randit. Szerencsére ekkora baj nem történt, a furcsa pillantásoktól viszont nem lettem megkímélve.
– Ha még egyszer feltételezni mered rólam, hogy képes vagyok befűzni egy óriási tűbe egy vékonyka cérnát, Spagettiszörnynek foglak szólítani! – szólt rám, mire felnevettem. Ő elég szigorúnak akart látszani, arcán viszont ott bújkált a mosolya.
– Tetszik ez a becenév – közöltem egyszerűen, miközben még mindig nevettem.
– Attól még elhiheted, hogy a tű befűzése sem menne, hát még az, hogy előbb szúrjam bele azt az anyagba, mint a saját ujjamba – mesélte.
– Jó, elhiszem – ráztam meg a fejem nevetve, amolyan "te győztél" módon, hiszen akármennyire is aranyos volt, ezekkel az érvekkel nem lehetett vitatkozni: nem volt a világ legügyesebb embere, ezt pedig ő is pontosan tudta magáról.
– Köszönöm – hajtott fejet elegánsan, mintha bóknak venné a dolgot.
Tekintetem valahogy újra az arcára vándorolt, ami a szokásosnak szöges ellentéte volt: ragyogott, folyamatosan mosolyogva nézett rám, ez pedig nagyon tetszett.
Nem tudtam mit mondani, a csend pedig lassan beállt közénk. Néha az arcát néztem, néha pedig egészen máshova pillantgattam. Egyikünk sem beszélt, ez pedig azt eredményezte, hogy a gondolataim ide-oda cikáztak, végül megállapodtak az érzéseimnél.
Mit is éreztem? Nem tudnám megmondani. Az, hogy folyamatosan csak meg akartam csókolni Mary-t, biztosított arról, hogy nem csak a fogadás miatt csinálom ezt az egészet.
Ó, az a kibaszott fogadás! Abban a pillanatban a leglogikusabbnak az tűnt volna, hogy felhívom Márkot, és elmondok neki mindent arról, ami történt. Persze, valószínűleg egy jó nagy arconröhögést kaptam volna, ez viszont abban a pillanatban nem tudott volna megállítani.
Helyette az érzéseim teljesen átvették felettem az irányítást, és csak akkor vettem  észre, hogy megfogtam Mary kezét, mikor ujjaink már össze voltak fonódva.
Most, vagy soha – megint ez a gondolat járt a fejemben, ennek hatására pedig kicsit a lány felé fordultam, hogy folyamatosan rá tudjak nézni.
Nagyot nyeltem, és erőt véve magamon belenéztem a mélybarna szempárba. A szívem a torkomban dobogott, amikor végre kinyögtem az első pár szót:
– Figyelj. El szeretnék mondani valamit – mondtam. Teljesen zavarban voltam, és azt sem tudtam, egyáltalán meg tudom-e majd fogalmazni a mondanivalóm.
– Igen? – hallottam Mary válaszát.
Most, vagy soha!
A torkomat megköszörültem, hogy ezzel is időt nyerjek a gondolataim összeszedésére, de igazából nem volt rá szükség. A szavak gondolkodás nélkül hagyták el a számat, pont úgy, ahogy azt a tudatalattim akkor jónak látta.
– Történt pár dolog, mióta először találkoztunk – kezdtem a mesélést egy apró felvezetővel. – Persze, nem volt a legszebb első találkozás az ebédlős sztori, de... de utána a könyvesboltban nagyon szimpatikus lettél, és... az első... hát, randink óta tényleg sokat gondoltam rád, és... – mondtam akadozva, a lány viszont nem szólt semmit. Csak türelmesen hallgatta, amit mondok.
Ekkor valami eszembe jutott: Mary nem fog engem kinevetni. Maximum bunkó parasztnak, vagy egy tolakodó seggfejnek titulál majd, de biztosan nem nevet ki.
Ez kicsit megnyugtatott, és egy pár másodperc múlva már magam is tudtam, mit akarok elmondani neki. Sóhajtottam.
– Tetszel nekem, Mary – mondtam ki a szemébe nézve, és egy pillanatra még a szívem is megállhatott izgalmában.
A lány arca egy pillanat alatt váltott vörösre, majd ezután elég sok ideig nem szólt egy szót sem. Persze, ennyi információt nem lehetett egy másodperc alatt feldolgozni.
– Tényleg? – kérdezett vissza, én pedig már biztos voltam benne: igen, tényleg.
Valamiért az ajkamba haraptam, és így bólintottam, bár magam sem tudtam, miért. Igazából az események nagy részét egyáltalán nem is sikerült felfogni. Olyan volt, mintha egy varázsütésre jutottunk volna el a népviselettől az érzelmeim leírásáig, ez pedig picit megrémisztett.
Mary lesütötte a szemeit, és a még mindig összekulcsolt kezeinket bámulta.
– Azt hiszem, te is nekem. Csak... félek.
– Mitől? – kérdeztem.
Nem nézett fel rám. Talán túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy rám nézzen, vagy esetleg még mindig nem volt biztos ebben az egészben.
– Hát... egyszer, amikor kisebb voltam, az egyik évfolyamtársam, aki kicsit tetszett is, és a legmenőbb srác volt az évfolyamon, küldött nekem egy hamis szerelmes levelet – sóhajtott, és már itt tudtam: nem könnyű neki erről beszélni. – Azt hittem, tényleg tetszem neki, ezért Valentin-napra készítettem neki csokit – mondta lemondóan, én pedig, annak ellenére, hogy nem vagyok egy iq-harcos, magamtól is kitaláltam a sztori végét.
– Ez nagyon aranyos! – szólaltam meg hirtelen, nem csak azért, hogy meggyőzzem Mary-t. De a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ezt már ferdefogú Jusztin is megtapasztalta.
– Ők inkább nevetségesnek gondolták – nyelt nagyot. – A srác mindenki előtt kinevetett, és közölte, hogy soha nem lesz egy fiú sem, akinek tetszeni fogok, mert... – itt megakadt egy kicsit, mintha fájna neki kimondani a következő szavakat. – Mert lúzer vagyok.
– Nem értékeltek téged eléggé! – szólaltam meg, de úgy látszott, ez a mondat magyarázatra szorul, mert Mary kérdőjellel a feje felett pillantott vissza rám. – Úgy értem, ha valaki ilyet tesz, inkább örülni kellene neki – magyaráztam kicsit esetlenül.
Mary szeme felcsillant, szája mosolyra húzódott, és ekkor olyan történt, ami eddig még nem: a lány, kicsit bátortalanul ugyan, de átölelt.
Valami ismeretlen melegség áradt szét bennem, ahogy kicsit szorosabban öleltem magamhoz Mary-t. Lassan megnyugodtam én is, pedig az előző történet hallatán kedvem támadt szétverni a kissrác fejét egy lapáttal. Erre viszont gondolni sem akartam, miközben Őt szorítottam magamhoz.
A gyümölcsös tusfürdő és a ruhák tipikus nagyi-szaga keveredett, de akkor ez sem tudott zavarni, mint ahogy semmi más sem.
Nem tudnám megmondani, meddig lehettünk így összeölelkezve. Azt viszont meg tudom, hogy melyikünk húzódott el előbb: Mary.
Ekkor éreztem úgy, hogy megvan az a bizonyos szikra. Nagy levegőt vettem, és tekintetem az övébe fúrtam. Felváltva néztem a szájára és a szemébe, miközben kicsit közelebb hajoltam, ezzel letesztelve, hogy ő elhajol-e.
De nem tette.
Szemei lecsukódtak, az én kezem pedig reflexből megsimította az arcát, majd megállapodott az állánál, és finoman megtámasztotta azt. Szinte minden megszűnt létezni, amikor végül teljesen bezártam a köztünk lévő távolságot azzal, hogy ajkaimat az övére tapasztottam.