Kliséji románcok

Hatalmas kérdőjel

Krisztián

A lemenő nap fényei színezték az ég alját, miközben a rádióból a „Nothing breaks like a heart" szólt. Magam sem tudom miért, de miközben hazafelé autóztam, végig ott bujkált egy rejtélyes mosoly az arcomon. Bár ez hülyeség. Pontosan tudom mi... vagyis inkább ki az oka. Természetesen Mary. Hogy igazán őszinte legyek, álmodni sem mertem róla, hogy ilyen jól alakul majd ez a nap. Oké. Ez a zivatar nem volt éppen a terv része, de arra mindenképpen jó volt, hogy jobban megismerjük egymást. Bízom benne, hogy ezek után már tényleg és végleg elfelejthetjük a megismerkedésünk napját. Így visszagondolva, nem is tudom, miért voltam akkora gyökér.

A lényeg, hogy annak már vége. Szerencsére nem hagyott cserben a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. Ha nem teszem, akkor még most is nagy ívben elkerülne és biztosan térden állva könyörgött volna az osztályfőnöknek, hogy inkább ül bármelyik picsa mellé, vagy egyenesen ki a tanáriasztalhoz, minthogy mellettem legyen. A mély nosztalgiázásomat egy hatalmas tüsszentéssel szakítottam félbe, majd gyorsan még eggyel. Nocsak! Lehet, hogy a végén még megfázom?

Hétfő reggel kicsit nehezen sikerült az ébredés, ezért loholva és kapkodva indult a nap. Gyors zuhany, válogatás nélkül felcibált ruhák és egy jó feketekávé után, már rohantam is ki az előtérbe. Beugrottam a nike csukámba, feldobtam a vállamra a táskát és más léptem is ki a bejárati ajtón. Azaz csak léptem volna, ha nem csövekelek le a döbbenettől a küszöbön.

– Ööö...Szia! – esett ki a számból kissé nehézkesen, ahogy realizáltam, hogy Mary áll velem szemben.

– Szia! – köszönt vissza széles mosollyal. – Mehetünk? – kérdezte nagyon üde hangon. Normál esetben talán meglepődtem volna azon, hogy hogy van olyan ember, aki ennyire friss ilyen korán, de most csak egy dolog foglalkoztatott: Mégis mit keres itt?

– Ööö... persze – vakkantottam, de totál esetlenül hangzott. Ma reggel valahogy a kelleténél is többet sikerült ö-zni, de mentségemre szóljon, hogy totál nem vágtam, hogy most mi történik. – Hogy-hogy jöttél? – bukott ki belőlem végül, mert jobb ötletem tényleg nem volt, hogy kiderítsem, mit is keres itt.

– Hát ez meg miféle kérdés? – forgatta meg a szemeit hitetlenkedve. – Mintha nem tudnád magadtól is a választ! – tette hozzá én meg továbbra is úgy álltam ott, mint egy hülye. Tényleg annyira idióta vagyok, hogy nem emlékszem arra, hogy megbeszéltünk valamit? De... nem. Kizárt dolog, hogy elfelejtenék egy ilyet.

Aztán hirtelen leesett a húszfillér.

– Hát persze! Ígértem egy utat a Teslával! – emlékeztem vissza a legutóbbi búcsúzásunkra. Csak erre gondolhatott! Bár... az őszintén meglep, hogy ennyire fontos volt neki ez a kocsikázás. Álmomban sem hittem volna, hogy ilyen hamar szeretné.

– Hát persze! A Teslával... – felelte továbbra is mosolyogva, bár mintha most nem lett volna olyan széles a mosolya, mint az imént. Lehet, hogy rosszul esett neki, hogy ilyen balfékül reagáltam?

– Emlékeztem rá, hogy még szeretnél ülni benne – magyaráztam, csakhogy oldjam ezt a minimális feszültséget, ami kialakult. Közben persze ajtót is zártam, meg el is indultunk a lift felé. – Mondjuk, nem lesz hosszú út. Elég közel a suli – gondolkodtam el rajta. Aha! Talán ez lehet az oka, hogy ennyire letaglózott a hirtelen felbukkanása. Én meg voltam győződve arról, hogy valami hosszabb utat nézünk ki magunknak.

– Még szép, hogy szeretnék ülni benne! – jelentette ki határozottan. – Kényelmes, környezetbarát, és még a társaság is jó benne! – Utóbbin meglepődtem. Ha nem tudnám, hogy nem, még azt hinném, szándékosan bókol nekem. Ennek ellenére elvigyorodtam, mert attól még jól esett.