Kliséji románcok

Száznyolcvan fokos fordulat

Krisztián 

Ez a Bíborbaszó egy címeres balfasz. Persze ezt mindig is tudtam. Amikor osztálytársak voltunk, már akkor is okádnom kellett, valahányszor megláttam a pofáját. Veri a nyálát, holott az anyja meg az apja tolt mindent a segge alá. 

– Talán süket vagy, Szürke?! – hallottam ki a nevemet egy flegma kérdés végén. Felvont szemöldökkel fordultam a hang felé, ahol hamar kiszúrtam Juszticia kis talpnyalóját, Márkot.

– Hogy mondtad? – kérdeztem vissza, miközben olyan csend telepedett az imént még hangos terembe, mintha Böhler jött volna órát tartani.

– Jusztin azt mondta, keress új helyet! – emlékeztetett a szőkeciklon fenyegető hangvételű tanácsára.

– És ki a faszom az a Jusztin, hogy nekem ugranom kellene az első szavára?

– Szerintem nem kellene így beszélned róla! – vágta hozzám, ám most már kicsit visszavett magából. Alig ér a vállamig a kis köcsög, aztán azt hiszi, hogy mekkora király!

– Szerintem meg fogd be a pofádat, mert odamegyek és letolom az öklömet a torkodon! – A kijelentésemre látszólag megijedt, amit nagyon jól tett. Persze, biztos vagyok benne, hogy legszívesebben felpattanna és nekem esne, de egyikünk se akarna megkockáztatni egy igazgatóit a tanév második napján. Ami engem illet, én általában csak a krav maga edzéseken verekszem, de ha ez a kis csíra kihozza belőlem az állatot, csúnyán elkenem a száját. Persze, a mester mindig mondja, hogy aki birtokol egy fekete övet, annak illene önkontrollt gyakorolnia, de az nem minden esetben az erősségem.

Talán a sors fintora volt, hogy amikor Őzike visszaért a terembe, a fülemben az „in the name of love" szólt. Először elmosolyodtam a dolgon, de amint megláttam, hogy relatíve egy mozgó, undorítóan rózsaszín pára lengi körbe, inkább gyorsan elkaptam a tekintetem. Tuti, hogy Bíborbaszó tette neki a szépet, aztán most oda meg vissza van tőle. Még most is ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, mit lökött le nekem itt az imént. Úgy adta elő, mintha ő sosem használta volna a farkát ütvefúrónak. Pedig a nyakamba a bökőt, hogy megvolt már neki a komplett szurkolócsapat a pomponjaikkal együtt! Nem fér a fejembe, hogy az a nyálas képű mégis mit akar egy olyan lánytól, mint amilyen Őzike. Valami nagyon gyanús itt nekem...

Hirtelen aztán kizökkentem, mert megéreztem, hogy nagyon távolságtartóan, de Őzike helyet foglalt mellettem. Nem tudtam megállni, hogy ne mondjam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.

– Sajnálom, hogy csalódást okozott a jelenlétem – mondtam, arra célozva, hogy nem mozdultam el egy centimétert sem. Ám megvető válasz helyett, úgy nézett rám, mintha eddig észre sem vett volna. Erre nem tudtam nem felhorkanni. – Ó, bocs. Észrevehetettem volna a rózsaszín felhőket! – Gúnyolódásom hallatán félrebillentette a fejét, mint egy cuki kölyökkutya, aki próbálja megérteni a világot.

– Hogy miket? – kérdezte, miközben ráncok szaladtak a homlokára. Nem akartam, de kényszeresen feltört belőlem egy kisebb röhögés. Szegénykém még csak nem is tudja, hogy az a mocsok már az ujja köré csavarta.

– Csak egy kósza megjegyzés – feleltem, mire ő megrázta a fejét és elfordult tőlem vissza a tábla felé. Csak ekkor vettem észre, hogy osztályfőnökünk időközben befutott a terembe. Ezek szerint becsöngettek? Nem is hallottam.

Ági néni csak szövegelt és szövegelt valami teljesen jelentéktelen dologról, aztán elénk nyomott valami kérdőívet a maga harminc oldalával, hogy töltsük ki szépen az iskolának. Mekkora pocsékolás már ez? Simán fel lehetne dobni a netre is... de nem. Pocsékoljuk csak a papírokat, haljanak a fák! Őzike egyből nekiugrott a kitöltésnek, de volt egy olyan érzésem, hogy a lelkesedése nem a kérdéseknek, sokkal inkább annak szólt, hogy eddig sem kellett engem hallgatnia. Valójában nem akartam beleszólni az életébe, hiszen a tegnappal már egy életre elástam magam. Azonban nem akartam, hogy az a szemétláda Bíborbaszó csak úgy kihasználja. Én már bántottam úgy, ahogy nem kellett volna. Nincs szüksége még több traumára.