Kliséji románcok

Ördögi fogadás

Jusztin

A takarítónővel a nyomomban szedtem a lábaimat vissza, az ebédlő közepe felé, hogy megmutassam a rendkívül absztrakt módon elhelyezkedő ebédemet a földön. Gondolataim ide-oda cikáztak, egyik pillanatban azon gondolkodtam, hogy a kis szerencsétlen nem esett-e össze valamelyik sarkon félelmében, a másikban meg már azon, hogy mi a jó büdös francért ver engem az Isten ezen a napon? Miközben hevesen magyaráztam Helga néninek azt, mégis hogy került a földre a kaja, fülemet megütötte a hangos vihogás. 

– Jó a dizájner inged, Jusztin! – hallottam az egyik asztaltól egy nagyszájú tizedikes srác hangját. Ingerülten abba az irányba fordultam. Szemeim szikrákat szórtak, miközben tekintetemmel a beszólás gazdáját kerestem. A srác kihúzta magát, és hatalmas mosollyal fogadta a beszólásért érkező gratulációkat, ezért úgy gondoltam, kicsit elrontom az örömét. 

– Pofád lapos, öcsi, vagy a felmosó helyett, te fogod tisztára nyalni a padlót! – vetettem oda haragosan, majd újra Helga néni felé fordultam. Hangom nagyon ijesztőnek hallatszódhatott, hiszen a srác azonnal lesütötte szemét, hogy folytassa az ebédjét. Az ebédlőben filmes jelenetnek is beillő huhogás hallatszott, majd mindenki visszatért addigi tevékenységéhez, csak én álltam ott a takarító mellett, és egy másodperc alatt minimum háromszor kértem elnézést a felfordulásért. Ő viszont szerencsére gyorsan túl akart esni a formalitáson, szóval negyedik bocsánatkérésem után megnyugtatott, hogy nem lesz semmi gond, nyugodtan menjek csak enni. Persze, tudtam, hogy ezt csak azért mondja, hogy mielőbb halló távolságon kívülre kerüljek, ő pedig nyugodtan szidhassa a szüleimet azért, mert egyáltalán megcsináltak. 

Egy hosszas könyörgés és magyarázat, illetve kétezer forint plusz után meg is kaptam a második adag ebédemet a konyhásnénitől, aki még egy megnyerő, fogatlan mosolyt is villantott rám hálája jeléül, én pedig ennek hatására elméláztam azon, hogy szerintem korán van még boszorkánynak öltözni. Halloween csak két hónap múlva lesz. Ez alkalommal minden lépésemre figyelve tettem meg a pult és szokott asztalunk között lévő távolságot. Az ott ülő srácok vihogva üdvözöltek, és az ingem miatt bókoltak. Én csak idegesen rájuk mordultam, és megkértem őket – vagy inkább rájuk parancsoltam –, hogy a kis szerencsétlent legalább ők ne szivassák szét azért, mert nem tud a lába elé nézni. 

– Meg sem próbáltad kimosni? – kérdezte a társaság egyetlen lány tagja, Zita, aki felém fordulva egy vékony szalvétával próbálta felitatni az ingembe már fényévekkel ezelőtt beszívódott gyümölcslé és paradicsomszósz párost. Megráztam a fejem, miközben a villámmal újabb adagot dugtam a számba a már jól megérdemelt spagettiből.

Az egyetlen dolog, amire akkor gondolni tudtam, hogy engem személy szerint rettentően zavart Zita jelenléte, a tény pedig, hogy levegőt sem tudok venni anélkül, hogy ő ne tudna róla, kezdett egyenesen megőrjíteni. 

– Cica – hajoltam közel hozzá két villa spagetti között. – Neked nem most van edzésed? – kérdeztem, természetesen minden hátsó szándék nélkül. A lány arckifejezése döbbent lett, ez pedig feszültbe csapott át, amint rájött, hogy tényleg igazam van, majd felpattant, és el sem köszönt, mielőtt az öltözők felé rohant volna. 

– Ezt sem az eszéért szeretjük – röhögött fel Márk, aki egy évvel volt fiatalabb nálunk, bár minden másban fej-fej mellett haladtunk: foci- és csajügyben is. Unottan megvontam a vállam, és örülve annak, hogy végre nyugodt környezetben élvezhetem a menza ötcsillagos menüjét, szám önálló életre kelt: 

– Igazából semmi miatt nem szeretjük – mondtam egyszerűen. Az asztal tagjai annak ellenére is felröhögtek, hogy én ezt egyáltalán nem viccnek szántam. Csak Márk tekintete vándorolt a pecsétes ingemre. 

– Az új csaj jól kicseszett veled – fintorodott el. – Valami könyvmoly, alig szólal meg, és még tuti szűz – mutatta be a lányt sajátos stílusában. – És jó ideig az is marad – tette hozzá. 

– Az osztálytársad? – kérdeztem vissza talán túl feltűnően. Szerencsémre viszont az asztal nagy része nem volt azon az értelmi szinten, hogy felfogjon a beszélgetésünkből bármit is, ők minduntalanul az előző, Zitáról szóló poénomon vihogtak. Márk bólintott, miközben villájával beleturkált előtte lévő, már majdnem üres tányérjába. Ezernyi gondolat áramlott egyszerre a fejembe. Megpróbáltam felidézni, pontosan hogy nézett ki az ominózus lány, de nagy, barna íriszén és kerek szemüvegén kívül semmi nem ragadt meg az emlékezetemben. 

– Szóval egy darabig még tuti szűz marad? – röhögtem, felidézve, hogy egy évvel azelőtt Zitára is pont ugyanezt mondta, nekem pedig két hét után megvolt. 

– Tudom, neked úgyis meglesz! – forgatta a szemét a srác, miközben beletúrt sötétbarna, kissé kócos hajtömegébe, én pedig elégedett mosolyt villantottam rá, amolyan "persze, hogy meg"-stílusban. Időközben az asztal tagjai abbahagyták a röhögcsélést, és mindenki a tányérjában turkált, esetleg elővette telefonját, és azt nyomkodta. Csak én lapátoltam még mindig befelé az ebédet.

Márk hirtelen furcsa mosollyal nézett rám. Úgy tűnt, mintha felmérné, mivel is van dolga, én pedig tartottam ettől a nézéstől. Hiszen ez volt az a nézés, amivel Zolit egyszer rávette arra, hogy rózsaszínre festesse a haját; ez volt az, amivel elérte, hogy Zita vele is lefeküdjön; ez volt az, amiből rögtön tudtam: életem legnagyobb hülyeségére vesz majd rá. 

– Három hónap – nyújtotta felém a kezét, én pedig kérdőn meredtem a csontos végtagra. 

– Mi? – kérdeztem idegesen. Éreztem, hogy tenyerem izzadni kezd, és valahol, legbelül teljes zavarba jövök. 

– Három hónapod van megfektetni – mondta ki még egyszer, én pedig nagyot nyeltem. Szerencsétlenségemre az asztal többi tagja vadul bólogatott az ötletre, hogy valamelyikünk fogadásból fekszik le az újdönsült kisegérrel. Ha nem rám akarták volna hárítani ezt a folyamatot, akkor biztos vagyok benne, hogy én is ugyanilyen izgalomtól túlfűtött állapotban vártam volna a végkifejletet. Szinte reflexből megráztam a fejem, hiszen még én sem lehettem olyan tapló, hogy ezt teszem szerencsétlennel. Ez már csak ráadás lett volna ahhoz, hogy valószínűleg örökre ő marad majd a lány, aki az első napján képes volt ráborítani egy tál spagettit Bíboros Jusztin Armani ingjére. De hogy az égiek aznap ellenem voltak, ahhoz kétség sem fér. Hiszen Márk válla felett eltekintve láttam, ahogy Helga néni tipeg az asztalunk felé lassú, csoszogós léptekkel, kezében meg valami félig piros, félig fehér dolgot szorongat. Az asztalunk mellé érve szótlanul felém nyújtotta a kezében tartott tárgyat, ami közelről nézve egy paradicsomszósztól ázott könyv volt. 

– Ezt találtam az ételkupac alatt – közölte rekedtes hangon, érzelmektől mentesen, majd sarkon fordult, és ugyanazon az útvonalon távozott, ahogy jött. 

– Ez nem a Zsuzsié? – röhögött Márk, ahogy a kezembe fogtam az ázott könyvet.

– Az meg ki? – vontam fel a szemöldököm, miközben belelapoztam a regénybe. A lapok nagy részén lévő írás olvasható volt, csak néhány teljesen ázott, használhatatlan oldalt véltem benne felfedezni. 

– Hát a Zsuzsi! – mondta még mindig nevetve. – Aki rád borította a kajádat – magyarázta jókedvűen, én pedig egy percig sem értettem, minek szól a felhőtlen boldogság. Csendben lapozgattam a könyvet, amely bűzlött a paradicsomtól. 

– Ez egy jel, hogy fogadnunk kell – vigyorgott Márk. – Egy Sziget bérletbe, hogy megfekteted! – nyújtotta vékony kezét. Oh, a fene! A kezemben szorongatott könyvre pillantottam, és végiggondoltam, mennyire lenne ez kedves dolog az ismeretlen könyvlakóval szemben. De számomra a Sziget bérlet volt az adu ász, hiszen hiába van valakinek pénze, a fesztivál bérlet igenis akkor a legjobb, ha más veszi. Így minden gondolkodás nélkül belecsaptam kezemet Márkéba, és alaposan megszorongattam őt. Hiszen nem nagy dolog levenni egy lúzert a lábáról, igaz?