Kliséji románcok

Az ébredő sárkány

Krisztián

Álmomban egy barna hajú lányt láttam. Furcsa. Sosincsenek álmaim. Olyan meg pláne nincs, amiben lányok lennének. Minek álmodozzam róluk, amikor a valóságban bármelyiket megkaphatom. Talán a szerelmes melódia megihlette az agyamat és lekarcolt magának egy ilyen átlagos kinézetű nőalakot. Aztán a semmiből egy éles fájdalom nyilallt a fejembe egy időben azzal, hogy Robin Schulz és James Blunt kettőse megpróbálta elhitetni velem, hogy "minden rendben lesz". Hogy a kibebaszott életbe lenne már minden rendben úgy, mikor majd szétszakad a fejem?!

– Au! – szisszentem fel, miközben felemeltem a fejem és masszírozni kezdtem a homlokom ott, ahol a legerősebb fájdalmat éreztem. Mi a franc? Mintha legalább megfejeltem volna az asztalt! Másik kezemmel kihúztam a fülhallgatómat és az asztalra hajítottam. – Picsába, de fáj – morogtam, miközben hátra dőltem és körbepillantottam. Talán valami életét megunó kis köcsög azt képzelte, hogy de vicces lesz meghúzgálni az oroszlán bajszát. Hát...ha még itt van, garantálom, hogy én be is töröm a koponyáját. Elsőre csak a kis öreget szúrtam ki, de aztán megpillantottam egy földön ücsörgő lányt, aki úgy bámult rám, minta valami baltás gyilkos lennék.

– Na, mi van dioptria, gyenge a lencséd? – kérdeztem, mire úgy összerezzent, mintha az életével fenyegettem volna. Csodálkozva vontam fel egyik szemöldököm. Ennek meg mi baja van? Vártam, hogy kinyögjön valamit, de csak nem akaródzott megszólalnia. – A hallásoddal is baj van, nem csak a szemeddel? Hozzád beszélek, ha nem tűnne fel! – Nem ma lesz a napja, hogy a kedvességemért díjat kapok, de a még mindig sajgó homlokom blokkolja, hogy jóarc legyek. Azonban a másodszori kérésemre sem érkezett azonnali válasz, helyette egy fiatal őzgidát meghazudtoló suta mozdulatsorral feltápászkodott és a méltósságteljesség teljes hiányában igazítani kezdte szörnyű fazonú szoknyáját.

– Bo...bocsánat, nem akartalak felébreszteni – makogta lesütött szemekkel. Jé! Hát mégis tud beszélni! Pedig már majdnem lemondtam róla. Igazából hagytam volna ennyiben ezt a szánalmas beszélgetést, de átsuhant valami az agyamon.

– Állj! Mégis hogy érted azt, hogy nem akartál felébreszteni? – tudakoltam, miközben teljes testtel felé fordultam. Annyira kifehéredet, akár az általa viselt blúz, ami gondolkodóba ejtett. Szóval ez a kis gidácska ilyen merészségre is képes? Ez nagyon érdekes! Kifürkészhetetlen arccal keltem fel a székről, majd határozott lépésekkel elindultam felé. Ő persze azonnal hátrálni kezdett, ami csak még jobban felbátorított.

– Izé... hát én... én csak... – magyarázta, de nem kifejezetten találta a szavait. Hátráló menetelése egészen a mögötte lévő szekrénysorig tartott. Ijedten pillantott, hátra, de még rémültebb lett, ahogy meglátta, hogy én már ott álltam közvetlenül előtte. Flegmán megtámaszkodtam jóval a feje fölött a könyvespolcon és úgy pillantottan le rá, aki körülbelül csak a mellkasomig ért.

– Mi a baj? Talán elvitte a cica a nyelvedet?

– Nem vitte! – vágta rá határozottan, amin őszintén meglepődtem. Nem olyannak tűnt, aki képes kiállni magáért.

– Nahát! Van hangod! – állapítottam meg kamucsodálattal. – Most, hogy ezt tisztáztuk, folytathatod azzal, hogy miért vágtad bele a fejemet az asztalba!

– Az... véletlen volt! – válaszára majdnem felröhögtem. Talán legközelebb nekem is ezt kellene mondanom, ha megverek valakit. "Igazgatónő, véletlen volt! Az a hülye beleszaladt az öklömbe...négyszer.

– Szóval véletlen... – ismételtem utána teljesen hiteltelenül.

– Ez mind nem történik meg, ha nem csinálsz salátát abból a szerencsétlen könyvből! – vetette a szememre vádlón, miközben a könyvre mutatott. Mi a f... ez most komoly?