Kliséji románcok

Randi egy lovaggal

Mary Sue

Könnyeimmel küszködve szaladtam ki a könyvtárból, egyik kezemet  az arcom elé tartva, míg a másikkal az ajtót nyitottam ki idegesen, hogy mihamarabb kijussak rajta. Fogalmam sem volt, hová mehetnék, egyetlen hely volt, ahol úgy éreztem, teljesen biztonságban lehetek: az otthonom. Nem, a női mosdó sem az. Volt már rá példa, hogy valamelyik gúnyolódó srác oda is utánam pofátlankodott, hamar megtanultam, hogy az egyetlen menekülési útvonal az iskolából az, amelyik haza vezet, mert ha egyszer bezárkózok a mosdóba, akkor már csak türelemjáték kérdése, hogy ki unja meg hamarabb a várakozást: én odabent, vagy a többiek odakint. Márpedig én fogom, mert a mosdóban semmi nincs, ami enyhítheti a korgó gyomor fájdalmát.

Hogy tehette ezt? Hogy volt képes rá? Miféle egoista, aljas, mocsok disznó az ilyen? Mit képzelhet magáról? Ez az én testem, én akarom eldönteni, hogy mi történhet vele! És mindezt a könyvtárban! A DRÁGA KÖNYVTÁRAMBAN! Hát már ott sem lehetek biztonságban? Hát már a könyveim sem óvnak meg?

De igen, megóvtak, bár fogalmam sem volt, hogy sikerült kihalásznom a Bűn és Bűnhődést a polcról, és hogy tudtam ennek a parasztnak a képébe nyomni, de a lényeg, hogy sikerült! Eldöntöttem, hogy másnaptól lexikonokkal fogok iskolába járni. Ez szükséges, ha meg akarom védeni magam, vagy szerzek egy erős és bátor testőrt, aki majd távol tartja tőlem azt az aljas férget! És reméltem, hogy soha többé nem látom! Soha!

Abban a pillanatban, hogy ezt eldöntöttem, pont kiléptem az iskola kapuján, ahol ismerős arcot láttam meg, s ettől megtorpantam. Már csak ez hiányzott! A spagettis srác! Kezében pedig... A KÖNYVEM!

– Szia! Pont téged kereslek! – szólított meg, ezúttal sokkal kedvesebben, mint amilyennek az ebédlőben láttam. A fenébe is, pont előle menekültem a könyvtárba, erre itt van! Tényleg otthon a legbiztonságosabb, és nincs akkora szerencsém, hogy sikerüljön addig minden bajt elkerülnöm.

– Én... én... sa... sajnálom, nem akartam összekenni az inged, ígérem, kifizetem... valahogy... – kezdtem magyarázkodásba, mindkét kezemet megemelve, ám nem várt reakcióval találkoztam.

– Nyugi, csak a könyvedet akartam visszaadni!

Tessék? Mármint nem akarta kifizettetni velem az inget, meg leszúrni érte, pedig egyértelműen az én hibám volt, és még csak ki sem gúnyolt a kétballábamért, meg amiért szeretek olvasni? Ki a fene ez a fiú???

– Igazából... totál káros lett... – nyújtotta felém, a tekintetem pedig a könyvemre vándorolt. Érte nyúltam, azért a szerencsétlenül járt kincsért, amely az utóbbi napokban védőbástyámmá vált mindenféle rosszal szemben, s nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim és kitört belőlem a sírás. Na, nem azért, mert a könyv tönkrement. Azért is, hiszen ki az az érzéketlen hülye, akit ne rázna meg egy kincs halála? Pláne egy ilyen nagyszerű kincsé! Ám a pár perce történtek nem illantak el. A biztonságérzetem a béka popója alá bújt el, s hiába próbáltam meg törölgetni ajkaimat a könyvtárból kifelé, úgy éreztem, szappannal vagy mosószerrel sem tudtam volna eltávolítani azt az emléket róluk.

– Nahát! Ennyire fontos az a könyv? – lépett hozzám közelebb, s egyik kezét a vállamra tette.

Nem akartam hazudni. Nem akartam, hogy félreértse a könnyeimet, de nem tudtam beszélni a történtekről sem. Ez a srác magas és erős is, ráadásul ellenére annak, hogy tulajdonképpen én nem figyeltem, én mentem neki, és én koszoltam össze az ingét, mégis olyan kedves, és barátságos! És olyan magabiztos!