Kliséji románcok

Hullámvasút

Mary Sue

Csütörtök reggelre bonyolult érzések kezdtek bennem kavarogni. Azon csodálkoztam, hogy nem álmodtam megint valami idióta dolgot, ahogy egyébként ilyenkor szoktam. Mindenesetre talán életemben először történt meg, hogy nem igazán vártam az irodalom órát, a szombatot viszont annál inkább. Az egyetlen, ami el tudta terelni gondolataimat a kiselőadás és az osztály előtti beszéd rettegett pillanatáról, az a gondolat, hogy Jusztin egy régi-régi álmomat fogja végre teljesíteni! Igazából teljesen meglepett vele, hogy ilyesmivel állt elő, ám ez azt mutatja, hogy most komolyan gondolkozott azon, mivel lephetne meg, mi az, aminek tényleg örülnék. Persze, a kilátó is csodálatos hely volt, de lássuk be, a kürtős kalács egy eléggé "jaj, nemár" helyzetből húzott ki minket, és azon kívül, hogy nézzük a várost – ami tényleg gyönyörűséges volt – nem sok programmal készült, és ez azért elgondolkodtató volt részemről. Igen, szívesen vagyok a közelében, igen, örülök, ha mellettem van, mert valahogy jó érzés, de ez nem elég. Nekem olyan fiúra van szükségem, akivel van közös témánk, tudunk beszélgetni valamiről, ami mindkettőnket érdekel, és olyan programokat tudunk szervezni, ami mindkettőnknek jó. És ha az a program annyiból áll, hogy annál a kilátónál leterítünk egy pokrócot a földre és olvasunk egymás mellett, hát akkor annyi, de legalább mindketten boldogok vagyunk közben, mert együtt csináljuk, a másik közelében.

Ám akármennyire vágytam arra a szombatra, a csütörtöki irodalom óra vészesen közelgett, a szívem pedig minden egyes eltelt perccel erősebben dobogott a torkomban. Próbáltam Krisztián korábbi szavaira koncentrálni, és magam elé képzeltem a gyilkos pillantását, ahogy az osztályra néz, ők pedig elmosolyodni sem mernek a nyelvbotlásaimra, ám ez csak eleinte volt hatásos.

Aztán eljött a pillanat.

Felálltam, s úgy indultam el a táblához, mint aki egy másik dimenzióban jár. Krisztián, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy bemutat egy prezentációt, előkészítette a munkánkat a kivetítéshez. Ahogy egy pillanatra az osztályra néztem, megszédültem, így alaposan belekapaszkodtam a papírjaimba, és szinte elbújtam a lapok mögött, hogy senkit ne lássak. Próbáltam átfutni a tervezetet, de a betűk lassan összemosódtak a szemeim előtt, és mintha kínaiul lettek volna írva. Úgy éreztem, a világ lassan eltűnik körülöttem, nem maradt más, csak én, és a rettegett képek arról, miféle szörnyűségek fognak történni, ha kinyitom a számat, és megszólalok. Aztán Krisztián hangja váratlanul betört ebbe a személyes pokolba, s olyan magabiztosan, határozottan csengett, hogy a démonaim hirtelen megrettentek tőle. Kicsit lejjebb engedtem a lapokat, és ránéztem. Az osztályt figyelte, és magyarázott nekik valamit olyan határozottsággal, hogy némely tanárunk megirigyelhette volna. Fogalmam sem volt, mit is mondott, amíg a kép ki nem tisztult lassan. Akkor már egyértelművé vált, hogy az előadást vezeti be pontosan úgy, ahogy megbeszéltük az indítást. Egy dologban tért el: a megbeszéléskor úgy volt, hogy felváltva mondunk el bizonyos mondatokat, ám az én részeimet is átvette, mintha látta volna rajtam, hogy nem jönne ki hang a torkomon, ha nekem kellene előadnom azokat a mondatokat. Néha felém pillantott, akkor elmosolyodott, néha ránézett a monitorra, ahol a program már előre jelezte neki, mi is lesz a következő pont. Visszanéztem a lapokra, s megkerestem a következő diát, amely az én témám volt: a szerelem. Megvártam, míg Krisztián odaér, s amikor lapozott a prezentációban, majd rámnézett egy pillanatra, már úgy éreztem, van erőm folytatni az előadást, és bár kissé remegő lábakkal és sokkal inkább remegő hangon, de megszólaltam, a papírokat pedig lejjebb engedtem.

Először nem az osztályra néztem, ahogy beszélni kezdtem, hanem Ági nénire. Ahogy még óra előtt Krisztián javasolta, az ő szemeibe néztem, mivel egyértelmű volt, hogy bármi történik, ő lesz az egyetlen hallgatója az előadásunknak, akitől mindenképpen bátorító és érdeklődő pillantásokat fogok kapni. Ez további erőt adott a folytatásra, s kezdett az egész olyanná válni számomra, mintha csak Krisztiánnal beszélgetnénk, amit Ági néni érdeklődve hallgat. Az osztályra viszont csak az előadás felénél pillantottam, s engem is meglepett, hogy mennyi érdeklődő pillantást kaptunk tőlük. Mint akiket tényleg érdekel Petőfi élete és munkássága.