Kliséji románcok

Mi van veled nap?!

Krisztián 

Ha valaki egy hete azt mondta volna, hogy „Figyelj, Krisztián. Fogadunk, hogy egy halott csávó fog kibékíteni Őzikével?" – Na, azt biztosan teli pofával röhögtem volna arcon. Akkor még biztos voltam abban, hogy a The walking dead összes zombija sem lett volna elég hozzá. Erre jött Petőfi, és kijavította a hibáimat.

Általában nem szerettem az ehhez hasonló közös feladatokat, mert nem szeretek mással dolgozni. Pont ezért nem érdekelnek a csapatsportok sem, mert én nem vagyok kompatibilis arra, hogy nálam rosszabb képességű egyénekhez alkalmazkodjam. Úgy vagyok vele, hogy aki nem képes az én szintemen teljesíteni, az takarodjon. Sem másra rádolgozni, sem helyette dolgozni nem fogok. Talán valahol Ági néni is tisztában volt ezzel, és talán nem csak Mary érdekeire gondolt, amikor kiosztotta nekünk ezt a csapatmunkát.

Nem lepődtem meg rajta, hogy Őzikével mennyire könnyű volt együtt dolgozni. Gyorsak voltunk, precízek és egyikünk a másikra licitált a jobbnál jobb elképzelésekkel. Alig kellett hozzá pár nap és már készen is volt a valaha készült legjobb prezi Sándor úr életéről és munkásságáról. Egyáltalán nem volt okunk az aggodalomra, vagyis én ezt hittem.

- Hé, minden oké? – kérdeztem Őzikét, mert láttam rajta, hogy ha tovább kevergeti a kis tejeskávéját, a benne lévő örvény még a poharat is beszippantja. Ötletem sem volt, hogy mi baja lehetett, de amióta teljesen befejeztük a prezentációt, minta összezuhant volna. Kérdésemre óvatosan felpillantott és szorosan a hasa köré fonta a kezeit.

- Persze, csak egy kicsit izgulok – vallotta be néhány hatalmas levegővétel után.

- De hát miért? – bukott ki belőlem a csodálkozás. - Hiszen tökéletesre csináltuk az előadást. Csak a diavetítésre oklevél járna! – mutattam rá, mert ez tényleg így is volt. Mary alapos gyűjtőmunkája és az én power point-om pont olyan jó kombónak bizonyult, mint a kávéja egy kis tejjel.

- Ühüm! – bólintott. - Az hibátlan, de... én nem... – magyarázta, miközben egyik kezével hadonászni kezdett, mintha ettől érthetőbb lenne, hogy mit is akar mondani. Persze nem így volt. Kellett pár másodperc mire eljutott az agyamig, hogy mi is a probléma forrása.

- Ó! Nem szeretsz emberek előtt beszélni? – esett le a húsz fillér. Hát persze, hogy ez a gond! Hogy lehetek ennyire hülye, hogy nem esett le azonnal?!

- Én... félek tőle – bökte ki, miután már nem rázta olyan határozottan a fejét, mint egy ideges kiscsikó. Hiszen Mary csak a könyvek között érzi igazán jól magát. Alapjáraton is nagyon csendes és szeptember elseje óta sem lett nagyobb közösségi ember, mint amilyen az első napon volt.

- Pedig nincs okod rá. Okosabb vagy mindegyiknél – világítottam rá és reméltem, hogy ez a kis biztatás elég lesz ahhoz, hogy jobb kedvre derüljön.

- Persze... de ha összeakad a nyelvem, és rosszul mondok ki egy szót, kiröhögnek... – Ó, tehát ez a valódi baj. Nem a szereplés az, amitől igazán fél, hanem attól, hogy a suttyó osztálytársaink esetleg kigúnyolják.

- Bárki, aki ki mer röhögni, azt ott helyben pofán csapom – mondtam ki gondolkodás nélkül és komolyan is gondoltam. Őzike ezt hallva elnevette magát.

- Hát, ha rájuk is így nézel, lehet, hogy csendben maradnak! – jegyezte meg és még mindig ott bujkált egy kis mosoly a szája sarkában. Erre nekem is mosolyognom kellett. Tényleg azt akartam, hogy egy jó élmények élje meg ezt a kiselőadás dolgot.