Kliséji románcok

Az ősrobbanás óta először

Jusztin

A tény, hogy az ember egy fogadás miatt mire képes, elég meglepő, főleg ha például valami Szürke-féle faszfej karmai közül mentesz meg valakit egy Sziget jegy miatt. A másik oldala a dolognak viszont az, hogy nem éreztem sem kényszernek, sem cikinek azt, hogy kedvesnek kell lennem valakivel – pedig nem szokásom. Hiába nézett ki a lány kis szerencsétlen könyvmolynak, és hiába volt tényleg az, olyan érdekesnek hatott minden szava és tette. Számomra ő volt a más világ, pont mintha az ördög felmenne a mennyországba nyaralni.
Ez az utazás pedig annyira lefoglalt, hogy egész nap meg sem hallottam Zita idegesítő hisztijét, pedig jutott belőle elég, konkrétan annyi, hogy az utolsó három órára átköltöztem a terem tőle legtávolabb eső sarkába valami másik Barbie-baba mellé, aki egész végig a szemével vetkőztetett.
Aztán eljött az ebéd, amikor véletlenül pont belefutottam a kisegérbe, aki természetesen makacs módon nem akart az asztalunkhoz ülni. Persze, megértem: úgy érzi, ő nem való közénk, a nagy átlag pedig ezzel egyet is ért. A másik oldalról nézve viszont, az iskola bármelyik tanulója azonnal igent mondana, ha azt akarnám, hogy velünk ebédeljen.
De talán a sors akarta így. Hiszen utólag végiggondolva, a kedves sors eléggé kibaszott volna Mary Sue-val, ha Zita gyilkos tekintete mellett kellett volna ebédelnie. Ehelyett csak a beszélgetésünk közepét zavarta meg a szőke Megan Fox. Na jó, igazából nem volt sok minden, amit meg lehetett zavarni, mert miután konkrétan ki lettem nézve, mert az akciófilmeket is szeretem, nem igazán volt kedvem hozzászólni a beszélgetéshez. Ahhoz meg végképp nem, hogy Zita nyávogós hangjával egybekötve akaszkodjon rám, miközben én éppen a Michelin csillagos ebédemet lapátoltam. Pedig pont ez történt: épp a nagy szótlanság közepette ültünk az asztalunknál, amit mindaddig az összes menő nagy ívből elkerült, amikor éreztem, hogy valaki hátulról átölel.
– Sziasztok! – köszönt mézes-mázos, az általam már nagyon jól ismert féltékeny hangján Zita, aki minden pillanatban erősebben szorított magához. Mellei a hátamnak nyomódtak, és abban a szituációban talán tökre nem ezen kellett volna gondolkodni, de komolyan: vajon más is tudta a suliból, hogy plasztikáztatva van a melle?
– Jusztin, miért nem hozzánk ültetek? – kérdezte, amikor észrevette, hogy igazából senki nem akar neki visszaköszönni.
Mary-t figyeltem. Egy pillanatra nézett csak fel, majd tekintete rám vándorolt. Legszívesebben dimenziót váltottam volna a helyzet miatt, de néha szembe kell nézni olyan dolgokkal is, amit igazából nem akarunk.
– Nem volt hely – válaszoltam szűkszavúan, és Mary tekintetét kerestem, de teljesen hiába: neki valószínűleg szimpatikusabb volt a tőlünk balra lévő ablak.
– Összehúzódtunk volna, hogy odaférj! – mondta lelkendezve, miközben levágta magát mellém, olyan vészesen közel hozzám, hogy minimum húsz centit csúsztam oldalra a padon.
– De nem egyedül vagyok – közöltem fejemmel Mary-re bökve.
Zita jól láthatóan elhúzta a száját, arcán pedig egy pillanatig látható volt az a tipikus utálat, amivel a saját sleppjén kívül eső lányok felé fordult. Aztán egy pillanatra elgondolkodott, és egész testével Mary felé fordult.
A morcos arc egyből nagy mosolyra változott, miközben jobb kezét az addig teljesen másra figyelő lány felé nyújtotta:
– Szia, Zita vagyok, a pompomlányok kapitánya – hangsúlyozta büszkén. Arcát teljesen körbeölelte hatalmas kamumosolya, szempilláit pedig az egészségesnél sokkal gyakrabban rebegtette.
Mary először elég hülyén nézett a felé nyújtott kézre, nagy valószínűséggel neki is feltűnt Zita túlságos kedvessége. Én viszont nem is szóltam közbe, hiszen sose volt még baj abból, ha valaki kedves. A barna hajú lány csak pár másodperc múlva eszmélt fel. Arcán látszott, hogy zavarban van, ennek ellenére kezet nyújtott, és illedelmesen bemutatkozott.
– Te most jöttél ide? – méregette Zita a lányt.
Mary bólintott. – A nyáron költöztünk ide a szüleimmel – pontosított.
– Honnan? – folytatta Zita a kihallgatást, érdeklődés helyett viszont rosszindulattal volt tele. Szerettem volna leállítani, de őszintén érdekelt az eszmecseréjük végkimenetele, szóval csak vártam, miközben a még mindig evő Mary-t bámultam.
Kár lett volna azt mondani, hogy tetszik, mert nem volt igaz. Ebből a szempontból tényleg Zita volt a jobb, mégis elbűvölőnek tartottam a törékeny lányt a maga összes furcsaságával. Bevallom, én sosem voltam valami nagy zseni – ezt a nagy nyilvánosság előtt azért nem akartam beismerni –, és nem vágytam arra, hogy nálam okosabb barátnőm legyen, de sokkal érdekesebb volt olyan lánnyal beszélni, aki nem agyilag zokni.
– Seattle-ből – válaszolta szűkszavúan, ami nem lepett meg: a vak is láthatta, hogy Zita nem azért kedves, mert épp akkor szállta meg a Szentlélek.
– Az jó – jött az értelmes válasz a szőkétől. – És tetszik itt?
Mary látszólag elgondolkodott, miközben lenyelte a szájában lévő falatot.
– Még nem tudom. Azt hittem, sokkal másabb lesz...
Zitát igazából nem érdekelte, hogy Mary mit mond. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg figyel rá, mert miközben beszélt, bal keze a combomra csúszott.
– Egyszer úgy szeretnék Amerikában élni! Valami nagy városban a férjemmel – nyomta meg az utolsó szót, majd jelentőségteljesen pillantott rám.
Itt kezdett bennem érni a hányinger és a dühkitörés egyszerre. Értetlenül meredtem egy kicsit magam elé, miközben végiggondoltam az előzőleg hallottakat: ez a csaj kajak azt hiszi, hogy attól, hogy néha kettyintünk, egyből össze is házasodunk? Ugyan, még csak gimisek vagyunk. Ilyenkor nem szövődnek életre szóló szerelmek.
Csendben dühöngtem, miközben a combomon fekvő kezet néztem.
– Los Angeles-t ajánlom! – hallottam Mary vékonyka hangját, és ez egy apró mosolyt is kihúzott belőlem.
– Jártál már ott? – csevegett Zita, miközben kezét levette combomról, inkább a vállamat karolta át, így közelebb húzva magához.
Mary-re pillantottam, aki a már majdnem üres tányérját bámulta.
– Egyszer kirándultunk ott a szüleimmel – mesélte fel sem nézve.
– Bárcsak ott lakhatnánk! Ott minden olyan menő! – olvadozott, nekem pedig itt szakadt el a cérna.
– Zita, azért ültünk ketten, mert ketten szeretnénk ebédelni! – csattantam fel, miközben kibújtam az ölelésből.
Próbáltam nem túl hangosan vagy erőszakosan beszélni, de akkorra már kurvára elegem volt a nyávogásából. Nem hagyna egyszer az életben nyugodtan?
A lány picit behúzta a nyakát, zavarában pedig elmosolyodott, mielőtt valami szar kifogást kitalálva elsietett volna, én pedig végre nyugiban be tudtam fejezni az evést.
Mary-vel nem igazán beszélgettünk többet, csak csendben ültünk, és ettünk. Próbáltam másra figyelni, de a szemem folyamatosan visszavándorolt az arcára, miközben gondolatok ezrei kavarogtak bennem.
Normál esetben nem zavart volna Zita nyávogása és képzelgései arról, hogy mi egyszer összeházasodunk, és valahol a világ végén, Amerikában éljük le az életüket. Már csak arra a kérdésre kerestem a választ: miért más ez nekem, mint egy normál eset?