Jusztin
A tény, hogy az ember egy fogadás miatt mire képes, elég meglepő, főleg ha például valami Szürke-féle faszfej karmai közül mentesz meg valakit egy Sziget jegy miatt. A másik oldala a dolognak viszont az, hogy nem éreztem sem kényszernek, sem cikinek azt, hogy kedvesnek kell lennem valakivel – pedig nem szokásom. Hiába nézett ki a lány kis szerencsétlen könyvmolynak, és hiába volt tényleg az, olyan érdekesnek hatott minden szava és tette. Számomra ő volt a más világ, pont mintha az ördög felmenne a mennyországba nyaralni.
Ez az utazás pedig annyira lefoglalt, hogy egész nap meg sem hallottam Zita idegesítő hisztijét, pedig jutott belőle elég, konkrétan annyi, hogy az utolsó három órára átköltöztem a terem tőle legtávolabb eső sarkába valami másik Barbie-baba mellé, aki egész végig a szemével vetkőztetett.
Aztán eljött az ebéd, amikor véletlenül pont belefutottam a kisegérbe, aki természetesen makacs módon nem akart az asztalunkhoz ülni. Persze, megértem: úgy érzi, ő nem való közénk, a nagy átlag pedig ezzel egyet is ért. A másik oldalról nézve viszont, az iskola bármelyik tanulója azonnal igent mondana, ha azt akarnám, hogy velünk ebédeljen.
De talán a sors akarta így. Hiszen utólag végiggondolva, a kedves sors eléggé kibaszott volna Mary Sue-val, ha Zita gyilkos tekintete mellett kellett volna ebédelnie. Ehelyett csak a beszélgetésünk közepét zavarta meg a szőke Megan Fox. Na jó, igazából nem volt sok minden, amit meg lehetett zavarni, mert miután konkrétan ki lettem nézve, mert az akciófilmeket is szeretem, nem igazán volt kedvem hozzászólni a beszélgetéshez. Ahhoz meg végképp nem, hogy Zita nyávogós hangjával egybekötve akaszkodjon rám, miközben én éppen a Michelin csillagos ebédemet lapátoltam. Pedig pont ez történt: épp a nagy szótlanság közepette ültünk az asztalunknál, amit mindaddig az összes menő nagy ívből elkerült, amikor éreztem, hogy valaki hátulról átölel.
– Sziasztok! – köszönt mézes-mázos, az általam már nagyon jól ismert féltékeny hangján Zita, aki minden pillanatban erősebben szorított magához. Mellei a hátamnak nyomódtak, és abban a szituációban talán tökre nem ezen kellett volna gondolkodni, de komolyan: vajon más is tudta a suliból, hogy plasztikáztatva van a melle?
– Jusztin, miért nem hozzánk ültetek? – kérdezte, amikor észrevette, hogy igazából senki nem akar neki visszaköszönni.
Mary-t figyeltem. Egy pillanatra nézett csak fel, majd tekintete rám vándorolt. Legszívesebben dimenziót váltottam volna a helyzet miatt, de néha szembe kell nézni olyan dolgokkal is, amit igazából nem akarunk.
– Nem volt hely – válaszoltam szűkszavúan, és Mary tekintetét kerestem, de teljesen hiába: neki valószínűleg szimpatikusabb volt a tőlünk balra lévő ablak.
– Összehúzódtunk volna, hogy odaférj! – mondta lelkendezve, miközben levágta magát mellém, olyan vészesen közel hozzám, hogy minimum húsz centit csúsztam oldalra a padon.
– De nem egyedül vagyok – közöltem fejemmel Mary-re bökve.
Zita jól láthatóan elhúzta a száját, arcán pedig egy pillanatig látható volt az a tipikus utálat, amivel a saját sleppjén kívül eső lányok felé fordult. Aztán egy pillanatra elgondolkodott, és egész testével Mary felé fordult.
A morcos arc egyből nagy mosolyra változott, miközben jobb kezét az addig teljesen másra figyelő lány felé nyújtotta:
– Szia, Zita vagyok, a pompomlányok kapitánya – hangsúlyozta büszkén. Arcát teljesen körbeölelte hatalmas kamumosolya, szempilláit pedig az egészségesnél sokkal gyakrabban rebegtette.
Mary először elég hülyén nézett a felé nyújtott kézre, nagy valószínűséggel neki is feltűnt Zita túlságos kedvessége. Én viszont nem is szóltam közbe, hiszen sose volt még baj abból, ha valaki kedves. A barna hajú lány csak pár másodperc múlva eszmélt fel. Arcán látszott, hogy zavarban van, ennek ellenére kezet nyújtott, és illedelmesen bemutatkozott.
– Te most jöttél ide? – méregette Zita a lányt.
Mary bólintott. – A nyáron költöztünk ide a szüleimmel – pontosított.
– Honnan? – folytatta Zita a kihallgatást, érdeklődés helyett viszont rosszindulattal volt tele. Szerettem volna leállítani, de őszintén érdekelt az eszmecseréjük végkimenetele, szóval csak vártam, miközben a még mindig evő Mary-t bámultam.
Kár lett volna azt mondani, hogy tetszik, mert nem volt igaz. Ebből a szempontból tényleg Zita volt a jobb, mégis elbűvölőnek tartottam a törékeny lányt a maga összes furcsaságával. Bevallom, én sosem voltam valami nagy zseni – ezt a nagy nyilvánosság előtt azért nem akartam beismerni –, és nem vágytam arra, hogy nálam okosabb barátnőm legyen, de sokkal érdekesebb volt olyan lánnyal beszélni, aki nem agyilag zokni.
– Seattle-ből – válaszolta szűkszavúan, ami nem lepett meg: a vak is láthatta, hogy Zita nem azért kedves, mert épp akkor szállta meg a Szentlélek.
– Az jó – jött az értelmes válasz a szőkétől. – És tetszik itt?
Mary látszólag elgondolkodott, miközben lenyelte a szájában lévő falatot.
– Még nem tudom. Azt hittem, sokkal másabb lesz...
Zitát igazából nem érdekelte, hogy Mary mit mond. Abban sem voltam biztos, hogy tényleg figyel rá, mert miközben beszélt, bal keze a combomra csúszott.
– Egyszer úgy szeretnék Amerikában élni! Valami nagy városban a férjemmel – nyomta meg az utolsó szót, majd jelentőségteljesen pillantott rám.
Itt kezdett bennem érni a hányinger és a dühkitörés egyszerre. Értetlenül meredtem egy kicsit magam elé, miközben végiggondoltam az előzőleg hallottakat: ez a csaj kajak azt hiszi, hogy attól, hogy néha kettyintünk, egyből össze is házasodunk? Ugyan, még csak gimisek vagyunk. Ilyenkor nem szövődnek életre szóló szerelmek.
Csendben dühöngtem, miközben a combomon fekvő kezet néztem.
– Los Angeles-t ajánlom! – hallottam Mary vékonyka hangját, és ez egy apró mosolyt is kihúzott belőlem.
– Jártál már ott? – csevegett Zita, miközben kezét levette combomról, inkább a vállamat karolta át, így közelebb húzva magához.
Mary-re pillantottam, aki a már majdnem üres tányérját bámulta.
– Egyszer kirándultunk ott a szüleimmel – mesélte fel sem nézve.
– Bárcsak ott lakhatnánk! Ott minden olyan menő! – olvadozott, nekem pedig itt szakadt el a cérna.
– Zita, azért ültünk ketten, mert ketten szeretnénk ebédelni! – csattantam fel, miközben kibújtam az ölelésből.
Próbáltam nem túl hangosan vagy erőszakosan beszélni, de akkorra már kurvára elegem volt a nyávogásából. Nem hagyna egyszer az életben nyugodtan?
A lány picit behúzta a nyakát, zavarában pedig elmosolyodott, mielőtt valami szar kifogást kitalálva elsietett volna, én pedig végre nyugiban be tudtam fejezni az evést.
Mary-vel nem igazán beszélgettünk többet, csak csendben ültünk, és ettünk. Próbáltam másra figyelni, de a szemem folyamatosan visszavándorolt az arcára, miközben gondolatok ezrei kavarogtak bennem.
Normál esetben nem zavart volna Zita nyávogása és képzelgései arról, hogy mi egyszer összeházasodunk, és valahol a világ végén, Amerikában éljük le az életüket. Már csak arra a kérdésre kerestem a választ: miért más ez nekem, mint egy normál eset?
YOU ARE READING
Kliséji románcok
RomanceMary Sue Smith egy átlagos lány egy átlagos amerikai iskolában. Egészen addig, míg édesapját el nem küldik kiemelt fizetéssel Magyarországra, azon belül is Budapestre dolgozni, a frissen megalapított új leányvállalat igazgatójaként. Édesanyja termés...