Kliséji románcok

Scherlock Krisz

Krisztián

Magam sem tudom, mi vezérelhetett, amikor kibervadász módjára Őzike nyomába eredtem a világháló hatalmas rengetegében... de megtettem. Egy doboz cigi és egy hell társaságában kerestem rá mindenféle platformon Mary Sue Smith nevére. A suli adatbázisában csak a szokásos szarok voltak. A neve, a szüleié, születési dátum, volt iskolai eredmények, de utóbbit rákeresés nélkül is megtippeltem volna.

– Őzike, te hatalmas stréber vagy! – röhögtem fel, miközben végigfutott a szemem a négyes fölötti átlagokon, azonban amint megakadt a szemem a meglepően rossz testnevelés jegyein, ördögi mosoly jelent meg az arcomon. – Kell, hogy legyen róla valami bénázos videó!

A kezem gyakorlott mozdulattal nyitotta meg a youtube oldalát, mert biztos voltam benne, hogy voltak olyan suttyó osztálytásai, akik videóra rögzítették, ahogy az életért küzdött a tornaórákon. Nem is tévedtem sokat. A megfelelő szavak kombinációjára már ott is virított az első helyen a „legjobb Mary Sue pillanatok" című alkotás. Már a felvezetőtől rángatózni kezdett a szám széle, amikor pedig felcsendült a „Loser like me" című szám, konkrétan a tenyerembe temettem az arcomat, és úgy nevettem. Ez a lány tényleg félelmetesen ügyetlen. Kész csoda, hogy egyáltalán eltalált azzal a könyvvel! A jelek szerint meg is halhattam volna!

Miután kellőképpen kivihogtam magam a parádés videókon, a közösségi oldalakon folytattam az információgyűjtést. Az instagrammal gyorsan megvoltam, mivel privát fiókként regisztrálta a sajátját. Még csak egy igazolvány képet sem volt képes feltölteni.

– Milyen unalmas... – motyogtam szánakozva, miközben elnyomtam a cigimet a hamutálon. Az előzmények tükrében a facebookon sem számítottam sokra. – Szopatsz, baszd meg! – szökött ki a számon ez a nem túl kedves felkiáltás, amikor megláttam a profilképét azon az oldalon. Egy tetves iskolai fotózás képét használta! Mekkora szánalom már ez! Komolyan nem volt ott Amerikában egy barátja sem, aki lekattintott volna róla egy normális képet? Bár... már az is meglepő, hogy nem egy könyv az. Ja, bocs. Azt már kilőtte a borítóképén.

Meglepett, hogy az instagrammal ellentétben a facebookon meglepően sok dolgot hagyott nyilvánosan. Így nem voltam rest, és nézegetni kezdtem a névjegyzékének adatait.

– Szóval Seattle-i a kicsike – állapítottam meg hangosan is. Kíváncsi vagyok, hogy élte meg ezt a nagy változást az életében. Kisebb koromban én is jártam az Államokban, amikor apám elvitt magával egy üzleti útra, mondván „lássak egy kis világot". Kiskölyökként bejött Seattle lüktetése. – Még az is lehet, hogy abban az egy hónapban láttam is valahol – mondtam csak úgy magam elé, de aztán rájöttem, hogy mit is mondtam és megbotránkozva ráztam meg a fejem. – Na persze! Én sosem jártam lúzer helyekre! Meg amúgy is! Ez a csaj könyvvel az arcán született! Akkor sem vettem volna észre, ha mellettem ül a buszon!

Nem csoda tehát, hogy hamar meguntam a névjegy böngészését, és nézelődtem tovább. Meglepően kevés ismerőse volt.

– Te jó ég... ez a csaj tényleg szánalmasabb, mint egy fél éve odaszáradt póktetem a falon – gúnyolódtam, látván, hogy alig száz ismerőst sikerült összekaparnia a világ legnagyobb közösségépítő oldalán. Ehhez képest én a négyezerhétszáz ismerősömmel meg a huszonegyezer követőmmel olyan vagyok, mint valami filmsztár. Már majdnem tovább is kattintottam, amikor megláttam, hogy Bíborbaszó szőke pofája ott virít Őzike ismerősei között. "Trendinek tartott" profilképe láttán kedvem lett volna lehányni a monitoromat, de nem tettem, mert drága volt. 

– Mi a tököm? – ráncoltam össze a homlokomat. – Már az is fura volt, hogy egyáltalán egymással beszéltek, erre már itt is öribarik? Jusztinka felhagyott volna a pompomlányok döngetésével? – felhorkantam a saját szavaim hallatán. – Tuti, hogy nem. Talán valami tervei lehetnek a kicsikével? – merült fel bennem a gondolat, de aztán inkább befejeztem a kombinálást, mert ez kurvára nem az én dolgom