Kliséji románcok

Egy kosárnyi meglepetés

Mary Sue

Ahogy hazaértem, már reflexből vettem is le a kabátomat, ám ahogy fel akartam akasztani a fogasra, valami szokatlan dologra lettem figyelmes.

– Ez nem az enyém! – szaladt ki a számon azonnal hangosan is. A fenébe, hogy nem vettem észre, hogy nem adtam vissza Krisztiánnak a kabátját? Sóhajtottam egyet, s ott, a folyosón, a kabáttal a kezemben elgondolkodtam.

Túl sok rossz tapasztalatom volt korábbról. Valószínűleg ezért értettem ennyire félre a dolgot. Persze, az is igaz, hogy Krisztián sem volt épp a figyelem csúcspontján az ebédlőben csütörtökön, de legalábbis fel sem merült benne, hogy egy kicsit hátba veregessen, ahogy köhögök. Vagy talán...

Tény és való, hogy még mindig nem tudtam továbblépni az első találkozásunkon, és valahol a tudatalattimban mintha még mindig attól tartottam volna, hogy egyszer majd hirtelen megragad, lefog, és... nem akartam belegondolni, mi mást tehetne. Pedig ahogy egyre jobban megismerem, egyre inkább érzem, hogy ez nem ő lenne, és akkor, ott sem ő volt az, és a mai megjegyzése alapján ha tehetné, visszacsinálná azt a napot, de ezt valahogy mégsem sikerült még kellően határozottan megértetnem a tudatalattimmal. Semmi baj, Mary Sue, majd szépen, fokozatosan, ahogy a Róka és a Kis Herceg csinálta! Viszont felmerült bennem a gondolat, hogy talán azért nem is próbált meg hátba veregetni, mert észrevette, hogyan reagálok az érintésére, és nem akarta erőltetni, ahogy ma sem. Ami tulajdonképpen kedves tőle, sőt, elég fontos. Sosem szerettem, ha úgy érnek hozzám, hogy nem én akartam, nem én kezdeményeztem. Elég kicsi korom óta piszkáltak, volt, hogy megragadtak, rángattak, lefogtak, hogy ne mehessek el, és ez elég erősen belém is égett. Néha még Jusztin is feszélyez, amikor a vállamra teszi a kezét, pedig ő a könyvesbolt óta valahogy a biztonságérzetet adta nekem. És jó az illata is.

Azt vettem észre, hogy magamhoz ölelem Krisz kabátját, ezzel pedig egy teljesen más illat töltötte meg az orromat. Furcsa érzések keveredtek bennem, de az első emlékem, ami eszembe jutott erről, nem a könyvtár volt, hanem ahogy egy könnyed mozdulattal leszerelte ma azt a férfit, majd átölelt. Annyira meg voltam rémülve a gyors történések miatt, hogy akkor, tőle először, jól esett ez az ölelés, védve éreztem magam, és nem féltem, hogy esetleg... bántani fog. Akkor és ott kifejezetten emlékeztetett arra a srácra régről, akihez átjártunk néha vendégségbe Apuval, és amíg ő elvolt a fiú apukájával, addig mi egy kicsit játszottunk. Ő volt az első és egyetlen Seattle-ben, aki valaha megvédett másoktól, és korombeli volt. Elképesztő, hogy tulajdonképpen csak néhány éve történt, mégis, alig emlékszem rá. Pedig ez igen sokat jelentett nekem, és úgy éreztem, barátok vagyunk, csak épp... nagyon hamar elköltöztek, és többet nem is hallottam róla.

Megráztam magam, és gyorsan felakasztottam a kabátot. Gyanítottam, hogy nem fázott, ha nem kérte el, különben biztos eszébe jutott volna szólni. Hacsak direkt nem kérte el, hogy én ne fázzak hazafelé, de akkor bizonyára van terve, és elég lesz, ha reggel visszaadom neki! Gyorsan be is siettem a szobámba, és mielőtt nekikezdtem volna a tanulásnak, megfogtam Mackótestvért, és az ágyra fekve megölelgettem kissé.

Még Jusztintól kaptam, a randi vége felé, egy ideje már a szobájában lehetett, mert neki is olyan jó illata volt. Úgy sejtettem, Jusztin már biztos hazaért az edzésről. Tudom, hogy hétfőnként biztosan van edzésük, hiszen a könyvesboltból is azért siettünk vissza a suliba, mert majdnem elkésett miattam, én pedig nem szeretném, ha miattam hanyagolná a dolgot. Még ha én nem is vagyok nagy sportrajongó, ő ezt szereti, ez neki fontos, és akkor támogatnom kell benne! Nem tudtam, mit csinál, de nem akartam felhívni telefonon, vagy ráírni. Féltem, hogy ha elkezdek "tapadós barátnő" lenni, az zavaró lesz a számára, én pedig semmiképp sem akarok olyat tenni, ami neki rossz lehet. Akkor sem, ha szinte folyton csak a szombatra gondolok, és arra a csókra, ami...