Kliséji románcok

Isten nem ver bottal

Mary Sue

A kocsiban ülve, ahogy ránk telepedett a csend, sokat gondolkoztam. Bár láttam a srácon, hogy ideges az edzés miatt, de valójában félreértette a remegésemet.

Igazából milliónyi más gondolat játszódott le a fejemben. Velük egyedül maradva ismét a könyvtári események jártak a fejemben. Reméltem, hogy mire visszaérünk az iskolához, ő már nem lesz ott, és hogy soha többé nem fogom látni, sem holnap, sem az év többi napján. De mit fogok kezdeni a suliban magammal, ha nem merek majd a könyvtár közelébe se menni?

És persze, itt volt ez a szőkeség, a szép szemeivel, akivel kiszúrtam – bár akaratom ellenére – és hatalmas anyagi károkat okoztam neki, mégis vett nekem könyvet, ráadásul nem is egyet. Igazából nem szeretem, ha csak úgy ajándékot vesz nekem egy kvázi ismeretlen ember, pláne, ha fiú az, de igazából nem is voltam ehhez túlzottan hozzászokva. Nem akartam újabb szívességet, vagy ajándékot kapni, nem akartam még többel tartozni valakinek a nagy semmire, hiszen nem érdemeltem meg mindezt. Egyáltalán nem örültem neki, hogy elfogadtam ezeket a könyveket, belülről sikítottam, de valahogy sosem tudtam nemet mondani. Ő pedig olyan határozottan mondta, hogy tegyem be azt is a kosárba, és olyan magabiztosan vette meg nekem őket, egyszerűen... hogy tudtam volna erre azt mondani: "Nem, nem kérem, majd megveszem magamnak"?

Sóhajtottam egyet. Kicsit megnyugtatott, ahogy megfogta a kezem, még akkor is, ha jól tudtam, hogy félreérti, de nem voltam képes elmondani neki az igazat, hogy mi az, ami valójában ennyire kikészített. Nem kértem, nem is kérhettem, hogy még vigyen is haza, hiszen... halálomig nem tudnám visszafizetni neki, amit értem tett ebben a pár órában!

A suli elől egyedül mentem haza, s bár elővettem a vadi új könyvemet, inkább nem olvastam séta közben, csak amikor már ültem az aktuális tömegközlekedési eszközön. Otthon csak az ebédlői balesetről meséltem a szüleimnek, a könyvtárról inkább mélyen hallgattam, nem tudtam, miért, csak nem mertem elmondani a dolgot. Pedig tényleg jó velük a kapcsolatom, tudom, hogy bármit elmondhatok nekik, és segítenének, de valahogy nem tudtam a szemükbe nézni és bevallani mindent. Mintha... mintha az én hibám lenne az egész, és végül is... az is. Persze, az eseményeket felidézve eszembe jutott, hogy a hős lovagom bejelölt Facebookon, így végül elővettem a közösségi médiát.

– Bíboros Jusztin? – vontam össze szemöldökeimet, de a kép alapján ő volt az. És pont úgy nézett ki, mint valami szupersztár. Egyértelmű volt a fotójáról, hogy profi munka, és pózolt is, hiszen egy átlagos ember egy spontán fotón nem néz ki ennyire jól, hacsak nem ő a világ legfotogénebb embere – szemben velem, aki mindig úgy néz ki, mint egy cuki krumpli –, de mégis, olyan természetesnek tűnt az egész!

– Jó sok ismerőse van... – görgettem végig az adatlapját a visszajelölést követően, s feltűnt, mennyire sok csinos lány van köztük. Megráztam a fejem.

– Ugyan már, Mary Sue! Minden ujjára jutna tíz csinosabb lány is, miért pont tőled akarna bármit? – korholtam magam, hogy visszarángassam elkalandozó gondolataimat a valóságba. Pedig tényleg pont úgy nézett ki ez a fiú, mint aki hófehér paripán – vagyis inkább valami menő, modern kocsin – érkezne el az általa kiszemelt lányért, vagyis a bajba jutott hölgyért, és lássuk be, a bajt inkább rólam kellett volna elnevezni, annyira vonzom.

–Nos... ilyesmi csak a mesében van! – vontam vállat, s inkább be is zártam a böngészőt, mielőtt belemerülnék a fotói tanulmányozásába. Amúgy sem jó dolog beleszeretni egy olyan srácba, akiért minden más lány is rajong. Biztos, hogy csak megüthetem a bokám vele. Hiszen vagy a többi lány utál ki, vagy még az is lehet, hogy a srác csak azért kezd ki velem, hogy aztán jól kiröhöghessen. Pont, mint Daniel. Ő is csak azért hívott el engem, a kis szürke gólyát a végzős bálra, hogy amikor igent mondok, jól kiröhöghessen mindenki előtt, hogy én hülye, tényleg elhittem ezt.