Élvezd (C.D) |BEFEJEZVE|

31.rész | Ennél már nem lehet rosszabb!

Remegve, sokkos állapotban ültem a váróterembe, ahol rajtam kívül a srácok, és Cameron családja tartózkodott. Síri csendben, gondolatainkba merülve néztük a fehér színű ajtót, mely mögött Cameron feküdt. Eszméletlen állapota megrémített mindenkit, aki körülöttem volt. A barátaiban, és a családjában az ijedtség játszott nagy szeperet, de bennem volt más valami is. Bűntudat.
Rettentően szégyelltem magam, és bocsánatot akartam kérni tőle, amiért ezt tettem vele.
Különböző fertőtlenítők és a betegek illata keveredett a levegőben ami, a már jól ismert kórházi szagot eredményezte.
A csempe szürke és narancs színben tündökölt, míg a plafon a fehéret viselte.
Már szinte teljesen kiborultan üldögéltem a kopott bőrkötéses széken, amikor is végre kilépett az orvos a kórteremből.
Egy emberként ugrott fel mindenki, amin csak halványan elmosolyodott.

- Mi a baja? - aggodalmaskodott édesanyja, miközben Sierra kezét szorongatta.
- A feje hátul szétnyílt, így össze kellett varrni. Az eszméletét valószínűleg az italába kevert drog okozta, nem pedig a sérülés. Nem lesz baja. - közölte szelíden, így megnyugtatva mindenkit.

Nagy kő esett le a szívünkről. Senki sem tudta visszatartani a srácokat, akik egyszerre rontottak az ajtónak.
Mosolyogva figyeltem, ahogy benyomulnak a szűk résen, miközben hatalmas hangzavar keletkezett.
A szívem kezdett megnyugodni, bár egy valami igazán érdekelt.

- Milyen drog lehetett, doktor út? - érdeklődtem.

A még fiatalos férfi rámpillantott, majd a kezében tartott mappába nézett.

- A nevét pontosan nem tudjuk, de olyan dolgot akarnak megtenni a hatására az emberek, amit egyébként nem mernének, vagy nem tennének meg.

Összeszorult a torkom, így nehezen áramlott be az oxigén.
Csak mereven bámultam üveges tekintettel az orvos kék szemeibe, miközben az imént hallottakat emésztettem.

nem tennének meg.

Cameron egyáltalán nem akart tőlem semmit, ami egyszerűen fájt.

Visszafelé Ruby próbált szóra bírni, ami nem igazán sikerült. Cloe tapintatosan közölte hogy haza fog menni, ami csak rontott a helyzetemen.

- ÁLLJ MEG! - ordított fel hirtelen húgom, mire Ruby a fékre taposott.

Ijedten ugrottunk ki, majd megnéztük hogy elütöttük-e a kutyust.
A hangos nyüszítés a kocsi alól semmi jót sem sejtett, így teljesen lefagyva hallgattuk az éjszaka csendjébe belezavaró fájdalmas hangot.
Könnyes szemekkel hajoltam le, majd lassan benyúltam érte. Puha és koszos bundája volt, hatalmas barna gombszemekkel.
A két tenyeremben elfért, olyan aprócska volt.
Zakatoló szívemhez fektettem, majd óvatosan felálltam.

- Van valahol állat orvos? - kérdeztem kétségbeesve.
- Én nem tudom... - suttogta Cloe, és úgy láttam Ruby sem volt erre felé nagyon jártas.
- Most mit csináljunk? - kérdeztem, miközben végigsimítottam puha hátán.

Légzése nehézkes volt, és már a nyüszítése sem volt olyan hangos. Aprócska testében aprócska szíve, egyre kevesebbet dobbant.
Ruby félreállt az autóval, hogy a hátunk mögött közlekedő emberek, el tudjanak menni.
Cloe fürgén pötyögött valamit telefonján, majd elmerült benne.
Lassan leültem a járda szélére, és a már szuszogó kiskutyát simogattam.

- É-én nem akartam! - dadogta Ruby. - Én tényleg nem! - csuklott el a hangja, mire ijedten rákaptam tekintetem. - Ugye túléli? - ült le mellém, miközben kibuggyanó könnyeit törölgette.

Síri csend telepedett ránk. Egyedül a nehézkesen szuszogó kiskutya, és Cloe hangos pötyögése volt hallható. Nem sokkal később egy hatalmas mosoly ült ki arcára, majd izgatottan ránk nézett.

- Matt tud egy állatorvost, ami nyitva van! - vigyorgott, majd hozzátette. - El kell menni érte!

Villám sebességgel ültünk be a kocsiba, jól vigyázva a fehér jószágra.
Ruby még a biztonsági övet sem csatolta be, ugyanis azonnal rátaposott a gázra. Türelmetlenül tekintettem kifelé az anyósülésről, miközben a pamacs bundájú kutyust simogattam.
Megkönnyebbültem, mikor megpillantottam a kórház előtt Mattet, aki azonnal beugrott a hátsó ülésre.

- Hogy tudtad elütni?! - kérdezte dühösen. - Ez egy kiskutya!
- Matt! - szólt rá nyugtatásképp Cloe. - Baleset volt! - tisztázta.

A kórházhoz igen csak közel volt a rendelő, ami meglepő módon még nyitva állt előttünk. Remegve hajoltam közelebb a megszeretett állathoz, aki nem lélegzett. Kétségbeesve siettem be, majd könnyes szemekkel helyeztem a nő kezébe, aki az apró fehér textillel bevont ágyra helyezte.

Minden olyan gyorsan történt. A rengeteg fehér köpenyes ember helyett, csak kettő küzdött a kutyus életéért. A szívem őrülten vert, és a bűntudat egyszerűen felemésztett, amikor az ártatlan édes teremtésre néztem. Szemei csukva voltak, így csak egy fekete vonal volt látható. Oldalán feküdt, előrenyújtva mind a négy lábát, melyek közül az egyik véresen virított. Gömbölyű hasa, és az egyik szemét eltakaró füle csak még aranyosabbá tették a képet, és még jobban görcsbe rándították a gyomrom.
Az ágy mellett álltam és csak néztem a gépet, melyen lassan megjelent a hosszú egyenes vonal, és a még nyugodtan szaladgáló boldog kiskutya, örök álomba merült.