Élvezd (C.D) |BEFEJEZVE|

28.rész | Ismét összetörve...

Lihegve és csapzottan ültem, miközben az imént történteken gondolkoztam.
A fiú mosolyogva vett elő egy üveg Teát.
Csillogó szemekkel néztem, ahogy tölt belőle egy rózsaszín bögrébe, amit aztán a kezembe nyomott.

- Hogy aludtál? - kérdezte, miután felvette a tegnapi ingjét.

Vállatvonva kortyoltam bele a szokásos reggeli italomba, majd hümmögve jeleztem, hogy ez nagyon finom.
Vigyorogva nézte minden egyes mozdulatom, amivel csak újra zavarba hozott.

- Aranyos vagy, mikor elpirulsz babygirl...

A becenév hallatán még vörösebb lettem. Az ő szájából ez a szó olyan mennyeien hangzott, hogyha lehetséges, mégjobban beleszerettem.
Miután észrevette kislányos zavarom, aranyosan elnevette magát.

- Szemét vagy! - vágtam hozzá durcisan egy párnát.

Még mindig ott volt arcán az a fránya mosoly, mely megdobogtatta végre lenyugvó szívem.
Akaratlanul is elvigyorodtam.
Fogalmam sem volt, hogy alakult át az a tipikus fan féle szeretetem, valós igaz szerelemmé.
Csupán csak megöleltem őt a lánymosdó ajtajában, és hirtelen minden megváltozott, bár az is lehet, már előtte is éreztem valami mást.
Mosolyogva helyetfoglalt mellettem, majd a kezében tartott poharat kezdte el tanulmányozni, melyben szintén tea volt.

- Hogy jutottunk el idáig? - bukott ki belőlem a kérdés.

Noha még egyikünk sem mondta ki, hogy szeretlek, mind a ketten éreztük. Legalábbis reméltem, hogy ő is.
Felém kapta tekintetét, majd elmosolyodott.
Valóban nem értettem, hisz én is csak egy voltam a sok közül. Ugyan olyan lány aki él és hal érte, mint a többi fan.
Nem kaptam az élettől különleges adottságokat...
Nincs szőke hajam és kék szemem, helyettük barna és zöld színnel áldott meg.

- Amikor megöleltél a mosdóban, olyat éreztem, mint még soha. - szólalt meg.

Érdekesnek találtam, hogy nem jött elő a fangörcsöm. Nem sikongattam, és nem bőgtem el magam, mikor találkoztunk.
Mégis többet kaptam, puszta ölelésnél, és egy közös képnél.

- Olyan más voltál. Nem őrültél meg a közelemben, csupán csak megöleltél... - folytatta. - Igazából, már a lépcsős incidensnél felkeltetted az érdeklődésem! - nevette el magát.

Elvörösödve néztem rá, mikor eszembe jutott a felettébb kínos szitu.
Mosolyogva pillantott zöld szemeimbe, majd egy puszit nyomott arcomra.

- Csak ennyi emléked lenne rólam, ha te is olyan lettél volna. - magyarázta. - Egy kép, és egy puszi.

Némán emésztettem azt, amit az előbb mondott. Szerencsésnek éreztem magam, és egyszerűen könnybe lábadt a szemem, a boldogságtól. Itt volt mellettem!
Senki más nem élhette át azt, amit én.
Senkit nem vitt fel a hatalmas világítótoronyra, hogy aztán ott Titanicosat játszva csókolja meg.

- Mert én már akkor is szerettelek... - az utolsó szó hallatán felkapta a fejét, majd csillogó szemekkel nézett az enyémbe. - És, talán nem úgy mint a többi. Lehet, én már akkor is szerelemmel szerettelek... - motyogtam halkan.

1 órával később...

Sóhajtva dőltem le, a kényelmes kanapéra. Ruby valószínűleg meghallhatta bentről az érkezésem, ugyanis azonnal kivágta a szoba ajtót.
Dühösen csörtetett felém, miközben figyelmen kívül hagyta kérdő pillantásaim.
Egy tabletet nyomott elém, majd hangosan megkérdezte.

- Ez mi?!

Értetlenül néztem bele az interjúba, melyet azzal a lánnyal csináltak, akivel a könyvtárban összefutottam.
Remegve nyomtam rá a képernyő közepén elhelyezett háromszögre, így már el is indult életem megkeserítője.

- És mi van Cameronnal köztetek? - kérdezte Ellie , aki meginterjúvolta.

Ajkamat rágcsálva imádkoztam, hogy semmi rosszat ne mondjon. Legbelül már felkészültem arra, hogy ismét összetörök, de úgy igazán, erre nem lehet. Az ilyenre lehetetlen!
Ruby e-közben helyet foglalt mellettem, és támogatón simogatni kezdte a hátamat.

- Merem állítani, ez több mint puszta barátság... - felelte vigyorogva a szőke lány, akit Sophia Blake - nek hívnak.