Fejedelem /SZÜNETEL/

4.-Báj

Damien

-Lora fejében káosz van. Tud a balesetekről is, furcsál pár dolgot és szerintem ha kellően feloldódik majd nem lesz rest kutakodni sem!-avat be Rose.

-És most ezzel mit akarsz mondani?-vontam vállat.-Én semmit nem mondok neki, a könyvtárba pedig nem tud lemenni mert mindig kulcsra zárom, úgy tudja ott az otthoni irodám.-mondom.

-Úgy tudtam a királyi család tagjainak nem szokás hazudozni.-kötöszködik. Ez így van, sosem hazudok.

-Nézőpont kérdése.-vonok vállat.-Igazság szerint az is az irodám, csak teljesen másra hivatott mint ez.-nézek körbe.-Egyébként volt már dolgom hozzá hasonlóval, vele is elbírtam.-nézek célzóan a testvéremre.

-Igen.-biccent.-De gondolj csak bele mibe került.-áll fel a székből.-Mennem kell, 3 óra múlva indul a gépem. Vigyázz a gyerekeimre!-adja parancsba.

-Jó utat Rose!-köszönök el tőle.

Láttam a szemében a szomorúságot, Rose magát okolja szüleink haláláért. Többször próbáltam már beszélni a fejével, a férje is mindent megtett, sőt még pszichológus is kezelte, de nem tudtunk változtatni a véleményén. Apámmal és anyámmal a Heissler-család kopói végeztek. Amikor tudomást szereztek arról, hogy a birtokunkban van egy rózsal-lelkű őrűlt raziába kezdtek. Először csak levélben üzentek, hogy hajlandóak megvásárolni tőlünk az árat természetesen mi szabjuk meg. Anyámék természetesen elutasították, mert bár vérszerint nem, de a lelkükben Rose is a saját gyermekük volt. Szerették és óvták mindentől. A levél után úgy tűnt Heisslerék feladták vagy legalább megértették a dolgot és éveken keresztül nem zaklattak minket. De amikor Rose betöltötte a tizenhetet és el akart menni valami buliba a barátaival anyáék persze nem engedték biztonsági okokból, akkor az én hiperaktív nővérem fogta magát és elszökött. A szüleink erre rájöttek és azonnal megkerestették Roset, hogy érte menjenek. Akkor este láttam őket utoljára.
A haza úton ütöttek rajtuk a kopók, apám mindig figyelmes ember volt, minden rezzenésre felkapta a fejét ám most a düh és az aggodalom elvakította és nem vette észre, hogy követik őket. A kopóknak sikerült mozgásképtelenné tenni az autót viszont pechükre pont a város szélén járőröző rendőrök értek a baleset helyszínére a leggyorsabban így Roset nem tudták magukkal vinni.
Ekkor voltam 14 éves. Egy napon vesztettem el a szüleimet és léptem apám helyébe. Hatalmas felelősség volt, olyan felelősség melyet inkább nem szerettem volna érezni. Ekkor mondtam le az érzéseimről. Úgy vagyok vele, ha nem érzek nem is fájhat. Senki sem tud megbántani, fájdalmat okozni.
Ez viszont azzal jár, hogy néha-egészen gyakran-én okozom tudatlanul is bánatot és fájdalmat a körülöttem élőknek.
Nem sok ember képes elviselni engem, az a pár ember akik mellettem állnak és a barátaimnak mondhatom őket, de rajtuk kívül tényleg senki.
A szüleink halála után Mary nénikénk lett a gyámunk és onnantól ő nevelt minket. Igazán védelmező típus, bármire képes azokért akiket szeret. Tényleg bármire.
Mivel én kiskorú voltam mikor apám meghalt, Mary néni lépett a helyébe, ő intézett minden fontos tárgyalást, egyeztett minden fontos időpontot és a többi ilyen "izgalmas" politikai katyvaszt. Amikor betöltöttem a huszonegyet kérvényezhettem volna, hogy jogosult legyek, de még nem álltam készen rá, mi több nem is voltam házas. Nos igen. Kötelező megházasodni az uralkodóknak, hogy törvényes utódok születhessenek. A futó kapcsolataimból azonban nem igazán szerettem volna feleséget, mert hát jobbára a felére nem is igazán emlékszem, a másik fele pedig csak is arra az egy dologra használható. Kicsit hímsoviniszta duma, de igaz. Buta nőt nem szeretnék magam mellé. A családoknál szigorú protokoll van aminek bizony nem könnyű megfelelni. De ha valamilyen csoda folytán az egyik lepattanóm mégis átmegy az első vizsgán, még mindig ott vagyok Én. Nem szeretnék olyan társat aki nem áll mellettem száz százalékosan. Nem vagyok irányítható, befolyásolható típus, de uralkodóként fontos döntéseket kell meghoznom és ha nem lennék biztos egy-egy döntésemben-ami igen csak ritkán fordul elő-akkor szeretném ha egy olyan Nő állna mellettem aki segít majd. Egy szó mint száz, az én elvárásaimnak nagyon nehéz megfelelni, talán nem is él olyan nő aki nekem jó lenne.....vagy lehet csak én vagyok túl vak.