Fejedelem /SZÜNETEL/

6.-Bonyodalom

Az ereimben meghűl a vér. Egy alig egy éves, járni képtelen gyerek, hogy a fenébe tűnhet el?! Ránéztem a javasra aki még mindig velem szemben ült.

-Mindjárt otthon vagyok.-válaszoltam és bontottam a vonalat.

-Veled megyek.-áll fel a vénasszony. Cseppet sem bánom, hogy velem jön. Nem mondanám, hogy bízom benne, de most mégis nyugtat a tudat, hogy ott lesz. Nem tudom miért.

Az előtérbe lépve Lora kisírt, kétségbe esett arca fogadott. Ideges voltam. Az agyam megtelt dühvel, aggodalommal. Sokan ismernek, gazdag vagyok, sikeres bármi közre játszhat abban, hogy Ben eltűnt.

-Mégis, hogy tudtál elveszteni egy gyereket?-kiabáltam. Lora összerezzent miközben a könnyei folytak. -Azért vagy itt, hogy vigyázz rájuk! Ez olyan nehéz feladat? Meghaladja a képességeidet? Mégis miért fizetlek szerinted?-kiabáltam tovább.

-Sajnálom uram!-túrt a hajába könnyek között.

-Nem megyek vele semmire! Eltűnt az unokaöcsém és ez a te hibád!-rivaltam rá. Nem tudom mi üthetett belém, egyszerűen elborult az agyam, aggódtam.

-Nem hibáztam!-vág vissza. Fölemelte a hangját, de az enyémmel szembe belőlle nem a düh szólt. Aggodalom, kétségbeesés.-Minden úgy csináltam ahogy eddig! Nem én hibáztam!-kiált. Hogy jön Ő ahhoz, hogy kiabáljon velem? Szólásra nyitottam a szám, amikor a javas közbeszólt.

-Elég!-állt közénk. Pár pillanatig gyilkos pillantásokat küldött felém, majd tagadóan biccentett.

Lora

-Kedvesem.-fordult hozzám.-A nevem Rona, szeretném ha elmondanál nekem mindent.-mosolygott kedvesen és közben megtörölte az arcom.  Rona válla fölött Damienre pillantottam aki zaklatottan zilált.
Átmentünt a nappaliba ahol leültetett a kanapére és mellém kuporodott kezeimet dörzsölgetve, nyugtatásként.

-Mondd el mi történt.-mosolygott nyugtatásként.

-Igazság szerint nem tudom.-vontam vállat mire Damien irányából, aki a kanapé előtt állt gúnyos morojlás hallatszott. Rona ránézett, mire ő hallgatott.-Minden úgy történt ahogy eddig, ebéd után lefektettem Bent aludni, el is aludt biztos vagyok benne mert még többször ellenőriztem utána! Elkezdtem takarítani, pakolászni amikor hallottam, hogy sírni kezd aztán hirtelen elhallgat. Felmentem, de már nem volt a kiságyban.-szipogok.-Annyira aggódom!-temetem a tenyereimbe az arcomat.

-Kedvesem.-simogatta meg a hajamat.-Tudom, hogy ez most különösen fog hallatszódni, de nem vettél észre semmi furcsaságot?-kérdezi én pedig gondolkodni kezdek. Lefektettem a picit, visszanéztem, bezártam az ajtót, lejöttem pakoltam, felmostam az előteret és kinéztem az utcára. A nő.

-Ott volt az a nő.-mondtam hirtelen. Rona Damienre kapta a fejét aki ismét zaklatottá vált.

-Milyen nő?-kérdezte.

-Nem ismertem, csak miközben mostam felfele kipillantottam az utcára. A kapun túl állt, nézett befele, gondoltam tetszik neki az udvar. Semmi különös nem lett volna benne ha nem viseli azt a hülye jelmezt.-válaszoltam.

-Milyen jelmezt?-kérdezte Damien gyanakvóan.

-Fekete, csipke menyasszonyi ruhát viselt.-mondtam.-Nagyon fura volt és ijesztő.

-Én most felmegyek körülnézek a szobában.-állt fel Rona.-Damien hívd addig Deant.-nézett Damienre.

Ő tárcsázni kezdett, majd lefojtatta a beszélgetést. Én a kanapén ültem és a hajam végét tekergettem. Tényleg aggódom és mérhetetlenül szomorú vagyok. Annyira megszerettem a gyerekeket mintha a sajátjaim lennének.
Úgy döntöttem, hogy iszom egy teát, felálltam a kanapéról és a konyha felé indultam.