Fejedelem /SZÜNETEL/

11.-Igazság

Lora.

Csak ültem Damien ágya mellett. Úgy néz ki mint aki alszik, de sápadtsága és egyenetlen,lassú légzése miatt, olyan mintha haldokolna.
Hirtelen elöntenek a múlt rettenetes rémképei. Ugyan így éreztem magam amikor az öcsém elment. Üresnek. Bár Damien nem áll olyan közel hozzám, mint az öcsém, de mégis félek a tudattól, hogy elmegy. Nem igazán tudom elmagyarázni, mégis úgy érzem az érkezésem pillanatától egy láthatatlan szál tart minket össze.
Szótlansága ellenére is tudom mit akar vagy mit gondol, bár még nem mindent tudok az életéről és a csaladjáról, de úgy érzem már nagyon régóta ismerem. Vajon ő is ennyire kiismert már engem? Őt vajon foglalkoztatja az én múltam? Valóban érdekli?

-Tizenkettő voltam.-kezdem halkan a mesélést.-Szörnyű dolgot tettem és vezeklek érte azóta is minden egyes nap.-könnyezek be, ahogy szép fokozatosan emlkézeni kezdek.-Megöltem az öcsémet!-szipogok.-Éppen a suliból lógtunk, rávettem a lógásra.Mindig olyan sok dolga volt, úgy éreztem lazítania kell, hisz gyerek volt.-mosolyodom el.-Bele botlottunk egy csapat fiúba, úgy tizennyolc körüliek lehettek. Ittak, cigiztek és füveztek az egyik sikátorba, mikor megláttak elkezdtek fogdosni és mocskos dolgokat mondani.-könnyezek mégjobban.-Akkor, ahogy most sem, tudtam magam megvédeni és őt sem. Megragadtam a kezét és futni kezdtem. Ők utánunk szaladtak és előbb az öcsémet kezdték ütni és rugdosni. Előttem verték halálra.-csuklik el a hangom.-Nyílván nem így tervezték, mert mikor meglátták, hogy nem mozog és lélegzik elszaladtak....elszaladtak ott hagyva engem teljesen meg semmisülve.-törlöm le könnyeimet.-Egy éppen szolgálatban lévő rendőr talált ránk ahogy éppen az öcsém véres holttestét ölelem sírva.-sóhajtok.-Évekig jártam pszichológushoz, évekig voltak rémálmaim. Talán ha felelősségteljesebb lettem volna és nem veszem rá a lógásra, vagy egyből hívtam volna anyát...vagy ha hagytam volna, hogy megtegyék amit akarnak...-gondolkodom el.-Talán még most is velem lenne.-mosolygok vágyakozóan.-Ez az érzés ami azóta kísér engem ezidáig rejtve volt, de tegnap előjbújt ismét és megint marcangol belűlről. Te nem halhatsz meg!-rivalok rá.-Kérlek ne hagyj magad után ürességet.-simogatom meg a kezét.

***

A zuhany alatt állva nyugszom meg. Nem is gondoltam, hogy egy ember tud ennyit sírni.
Vizes hajamat fésülve ültem le az ágyamra. A történések óta most van igazán időm összegezni az eddig történteket.
Tehát Damien egy átlag ember szerinti kitalált világban él, megkockáztatom ha nem lettem volna szemtanúja annak a bizonyos "boszorkány égetésnek" magam sem hittem volna el.
Persze kiváncsi voltam mit titkol, de ilyesmire soha nem gondoltam volna. Ha azt mondja, hogy sorozat gyilkos és a csukott ajtó mögött hullák vannak talán azt is jobban elhittem volna.
Így nem csodálkozom és nem is hibáztatom azért amiért titkolózott. Igazából soha nem tartoztam ahhoz a réteghez aki sokáig rágódik valamin. Persze hihetetlen számomra is még mindig, de ha egyszer így történt nem tudok rajta változtatni. Az öcsém halála az egyetlen olyan dolog, ami életem végéig kísérni fog, de megfogadtam, hogy soha többé nem fogom magam emészteni megrázó dolgokon, hanem megpróbálok tovább lépni.
Damiennek ígéretet tettem, hogy soha senkinek nem mondom el a titkát és ehhez tartom is magam.
Ha ő felébred és én haza megyek, megpróbálom elfelejteni az egészet...és Őt is.

-Megérkezett Mrs.Kent.-kopog be az ajtómon Rona.-Minden rendben?-néz rám szomorúan.

-Persze.-biccentek sután.-Hogy állsz a főzettel?-állok fel és megigazítom a fehér szoknyámat.

-Még kell pár alapanyag, azokért haza mennék ha nem haragszol.-nem értem Rona viselkedését. Úgy tesz és úgy beszél hozzám mintha az én engedélyem kéne ahhoz, hogy haza mehessen.

-Már miért haragudnék?-vonom fel a szemöldököm.-Mire ez a viselkedés Rona?-mosolygok.

Ő csak visszamosolyog rám, megfogja a kezem és így szól: