Fejedelem /SZÜNETEL/

17.-Igazság II

Lora.

Csak álltam előtte teljesen összetörve. Miért bánik így velem? Mivel érdemeltem ezt ki? Hogy ennyire ellenszenves lettem neki, hogy ennyire megvet?

-Menj ki!-biccent az ajtó felé a fejével. Dühös. Látom rajta, de még vissza fogja magát. Most nem ijedek meg tőle! Nem hagyom el úgy a birtokot, hogy nem kapok válaszokat.

-Miért utálsz ennyire?-sóhajtok nagyot.
Meglepődik a kérdésemen, nagyot nyel viszont nem válaszol.
Szólásra nyitja száját, azonban megtorpan. Vissza nyeli a ki nem mondott szavakat, majd újakat választ helyettük.

-Szánalmasnak tartom a viselkedésed.-ingatja a fejét.-Bele akarsz tartozni egy olyan világba, ahol semmi keresnivalód sincs. Álltatod magad, hogy az eddig látottak bár hihetetlenek mégsem torzak és groteszkek. Ezt most túlélted, de elárulok valamit..-sétál közelebb. Karjait háta mögött tartja, testtartása egyenes, királyi.-Ez még semmi nem volt. -néz le rám szigorúan.-Te pedig nézz magadra,  egy merő szánalom vagy. A kis törékeny tested és lelked alkalmatlan ehhez a világhoz, te pedig alkalmatlan vagy Hozzám!-sziszegi. Lecsukom szemeimet, lassan lélegzek, próbálok nem elájulni. Ez valóban megtörténik? De ezzel még nincs vége.-Azt hiszed nem látom a próbálkozásaidat? Kedves vagy amikor leszóllak, itt maradsz mikor senki nem kért meg rá, kiöltözöl mint egy előkelőség? Szerinted ez mind mire elég? Ugyan olyan vagy mint a többi szajha, nem kell a körités! Egyszerűbb dolgod lett volna ha egyből meztelenül veted magad az ágyamba, és akkor lehet el is értél volna valamit..-ebből elég!
Az arcomat sós könnyeim áztatják, jobban fáj ez a sírás mint eddig bármelyik.

-Hallgass!-szipogom, de már nem tudok gondolkodni. Kezem az arcán csattan, Damien feje pedig oldalra billen. Megszégyenülve érzem magam. Gyűlölöm magamat, mert még ezek után is azt érzem, hogy Szeretem. Megállíthatatlanul szerelmes vagyok belé és érzem valami köt hozzá. Ezt a láthatatlan köteléket érzem első perctől, amit az iránta érzett szerelem csak még erősebbé tesz. Hiába akarok, nem tudok ettől az érzéstől megszabadulni. Számtalan módon próbáltam már magamban helyre tenni a dolgokat, de nem sikerült.

Még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd amilyen gyorsan csak lehetett átrohantam a saját szobámba és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.
Az ajtónak dőlve csúsztam le a padlóra és csak zokogtam. Nem tudtam abba hagyni. Fájt a lelki teher amit éreztem. Nem akartam érezni...többé már semmit.
A fürdőbe mentem ahol megengedtem a poharamat vízzel és azzal sétáltam ki a félhomályba ami a szobámban uralkodott.
A nagy üvegablakon át sütött be a Hold fénye, az világította át a helyiséget. Leültem a fésülködős asztalom elé, letettem a poharam és a tükörbe néztem.
Szemeim karikásak és duzzadtak, az orrom piros a sírástól. Egy szomorú lány nézett vissza rám a tükörből, ahogy az utóbbi időkben oly sokszor.
Az asztal fiókjához nyúltam és elővettem a legerősebb nyugtatót. Letekertem a kis fehér doboz tetejét és szemügyre vettem a tartalmát. Ránézésre úgy tíz bogyó lehetett az alján, de nem igazán érdekelt.
Egyesével kezdtem el beszedni addig amíg vegül már semmi sem maradt benne. 
Az izmaim teljesen elrenyedtek, gyengének éreztem magam, mintha bármelyik percben elájulhattam volna.
Lassan felegyenesedtem az asztaltól, de addigra már minden összemosódott. Megfordultam, hogy eltudjak jutni az ágyamig, de a második vagy harmadik lépésnél minden elsötétült.

!!Exluzív!!
Rona szemszöge:

A bál után én, Dean és Emily a könyvtárba mentünk. Dean elmondta, hogy elbeszélgetett Damiennel, elmondta, hogy tud az álomról is.

-Damien tényleg álmodott miközben a méreg a testében volt?-képed el Emily.

-Igen kedvesem.-válaszolok.-Ez az oka, hogy olyan csúnyán bánik Loraval és ezért is akarja haza küldeni.-sorolom.