Királynő 《S.M.》

14. Falazás a ténynek

Shawn🙈❤: Bébi... írj vissza. Órák óta megkaptad az üzenetem.

Ó, a francba! Homlokomra csapva kaptam fel a telefont, és jelszavamat beírva tartottam kezemet Shawn üzenete felett. Nincs kedvem beszélni vele... De azért mégis órák óta tojtam a fejére.

Mabel😏❤: Ne haragudj kérlek! Nagyon sajnálom, de fontos dolgom volt😭

Shawn🙈❤: Egy kórházban?

Hogy az a...! Ezt meg hogy? Ahh, tényleg, hülye sajtó! Ebben a pillanatban legszívesebben sikítottam volna, tomboltam volna, zokogtam volna. Ehelyett azonban csak nagyra nyílt szemekkel, levegőmet visszatartva pislogtam a kijelzőre. Ezt meg mégis hogy magyarázom ki?

Mabel😏❤: Igen. Haileyvel véradáson voltunk.😊

Shawn🙈❤: Fura...

Mabel😏❤: Mi?

Shawn🙈❤: Nem is tudtam, hogy a nőgyógyászaton veszik a vért...

A picsába, a picsába, A PICSÁBA!

Mabel😏❤: Nőgyógyászat? Nem is voltunk ott!

Shawn🙈❤: A fotók mást mutatnak... Miért voltatok ott? És miért látszol olyan gondterheltnek?

Mabel😏❤: Shawn... Ezt nem telefonon kéne megbeszélnünk.

Shawn🙈❤: Tipikus...😒😒

Nem mertem folytatni ezt a beszélgetést, és úgy tűnik, Shawn sem merte erőltetni, vagy csak nem akarta. Állapota elérhetőről váltott, nem volt már online, mert bizonyára "fontos dolga akadt". Sóhajtva hunytam le a szemem, és a telefonomat a párnák közé dobva hátradőltem az ágyon. Kezem akaratlanul is a hasamra vándorolt, nyirkos, hideg tenyerem bevándorolt a pólóm alá, nem törődve a kellemetlen, hűs érzéssel.

Hogy fogom én ezt eltitkolni előle?

Másik kezemmel megdörzsöltem a halántékom, és óvatosan letöröltem az egyetlen, árva kis könnycseppet, ami kikívánkozott szememből. Légzésem kétszeresére gyorsult, ahogy szememet vízesés szerűen rohamozni kezdték az újabb könnyek. A sós cseppek patakokat megszégyenítően ömlöttek ki a szememből, egy átázott lapra emlékeztetve az arcomon hagyott csíkokat. Ahogy eltöröltem a könnyeim, apró vízfolt módjára folyt szét kipirosodott arcomon, mintha csak a festő elkente volna, és új színekkel folyatta volna össze.

Idilli pillanat lehet egy tizenkilenc évest tini, terhesen, az ágyán fekve, zokogva fuldokolni látni. Patak helyett kész folyó csörgedezett már arcomon, csukló hangjaim a habok siránkozó imájává váltak az elmém festővásznán. Bemutattam saját magamnak jó pár természeti szépséget, a tenger moraját, a patak és folyó csörgedezését, folyását.

Mitévő legyek?

Ez rosszabb, mint egy klisés szappanopera. A nézők annyi mindent könnyedén megélnek. A főszereplő sírhat, tombolhat, fuldokolhat, a néző mégis nyugodtan megnézi. Az már kicsit más, ha egy televíziós műsor helyett az életet látod magad előtt, aminek te vagy a főszereplője, és szépen lassan a magad idegrendszerét teszed tönkre.

Oldalamra fordulva összekuporodtam, és némileg lenyugodva táncoltattam sós cseppjeimet a takaróm anyagára. Orromból, akár a szikla, szeretett volna kigördülni a sírás okozta váladék, de a zsebkendő hajkurászása jelenleg a "SOHA" listámon volt. A "MOST AZONNAL" listám gyorsan megtelt, hülyébbnél hülyébb ötleteket szőttem, amivel megszabadíthatom magam ettől a baromi nagy súlytól.