2,5. Napfény

4. Fejezet (Mina)

-Kezd magához térni. - hallottam meg egy hangot.
-Ne menj a közelébe. - mondta valaki más.
-Könyörgöm. - horkantott fel Destiny. Ezt a hangot ezer közül is megismertem volna. - Már két órája, hogy elájult, és hülyeségeket beszélt. Nem hiszem, hogy képes lenne bántani.
Ágyban feküdtem, igazán kényelmes volt.
Éreztem ahogy besüpped mellettem az ágy, majd valaki megragadott és rángatni kezdett.
-Tudom, hogy ébren vagy. - mondta őfelsége. - Nyisd már ki a szemed!
-Destiny... - figyelmeztette egy férfi hang kedvesen.
-Nem lesz baja. - mondta a lány, és éreztem, hogy elenged. Miután elengedett, kinyitottam a szemeimet. Hamarabb nem mertem.
Jól tudtam, hogy Destiny démoni lény, de azért látni nem akartam.
Megdöbbentem.
A szoba ahol feküdtem nagyobb volt, mint a lakásom. A falakat festmények díszítettek, minden nagyon ragyogó volt, és királylányos.
-Hol vagyok? - suttogtam.
-A szobámban. - mondta hanyagul Destiny. - Jobban mondva az ágyamban.
Fúj.
Mennyi testnedv lehet itt.
Mennyire nem higiénikus.
Remélem nem kapok el semmilyen nemi betegséget.
-Mi van az étteremmel? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
-Bezártam. - vonta meg a vállát Destiny.
-Mi? - csattantam fel. - Greg kifog rúgni.
-Nem fog. - mondta a lány. - Felhívtam. Mondtam neki, hogy összeestél az étterem közepén, és ő mondta, hogy zárjak be.
A két ismeretlen hang Nikolaitól és őfelsége bátyjától származott.
-A testvéred. - néztem Nikolaira. - A testvéred egy démon.
Nikolai arca elfelhősödött, Destiny pedig nevetni kezdett.
-Tudtam, hogy bolond vagy, de hogy ennyire? - nézett rám Destiny. - Hahó, démonok nem léteznek, csak a mesékben. Velük ijesztgetik a rossz gyerekeket.
-Mondod ezt egy olyan nőnek, aki látja a démonokat. - csattantam fel.
-Az öcsém nem démon. - szólalt meg hirtelen Nikolai. - Ő a legrendesebb ember, akit ismerek, hatalmas szíve van, hidd el nekem, hogy nem démon.
-Te is az vagy. - mondtam ki a nyilvánvalót.
Hirtelen megint hányingerem lett.
Nikolai most hangosan nevetni kezdett.
Destiny ekkor ránézett és halványan mosolygott.
-Hogyan működik a képességed, Mina? - kérdezte kedvesen Nikolai.
Fura volt.
Hitt a képességemben, viszont azt nem hitte el, hogy a testvére démon.
-Testi kontaktusra van szükség. Amikor ez megtörténik látom az aurákat. Meg persze a démonok igazi arcát.
Nikolai mellettem termett.
Túl gyorsan.
Pislogtam párat.
-Azt mondod, hogy démon vagyok. - fordította oldalra a fejét, majd felém nyújtotta a kezét. - Gyerünk, érints meg és bizonyosodj meg arról, hogy nem vagyunk démonok.
-Én nem..
Ekkor Destiny egy szemforgatás kíséretében a kezére tette a kezem. Destiny érintése alatt éreztem valami furát, de nem törődtem vele, mert lenyűgözött az amit Nikolai körül láttam.
-Az aurád csodálatos. - jegyeztem meg.-Meleg, fényes és ragyogó. A legtöbb helyen pedig rózsaszín. Nagyon szerelmes vagy. - mondtam kedvesen.
-És teljes mértékben emberi. - mondta, miközben elengedte a kezem. Sajnáltam. Hosszú idő után ő volt az első ember, akinek szívesen bámultam volna az auráját, akár órákig.
Megráztam a fejem.
-Ez akkor se változtat azon, amit láttam. Az öcséd egy démon. És biztos vagyok abban, hogy bántani akar minket.
-Ha bántani akarnálak, akkor már rég megtehettem volna. - hallottam meg az ajtóból.
Ethanre néztem.
Most, hogy nem értem hozzá, ugyan olyan gyönyörű volt, mint tegnap.
Vagy mint az érintés előtt.
-Ne gyere a közepembe te szörnyeteg. - mondtam hangosan.
-Már megint megbántottál. - kapott a szívéhez Ethan.
-Ne beszélj így vele! - mondta erőteljes hangon Destiny.
-Hagyd, rózsám. Démon vagyok. Látta. Meglepődött, de hallottátok nem ez volt az első eset, hogy démont látott.
-Félig ember is vagy! - vágta rá egyből Destiny.
Olyan volt, mintha ez egy berögződés lenne nála, mert amikor tudatosult benne, hogy mit mondott Nikolaira nézett, és halványan rá mosolygott.
-Honnan van ez a képességed, Mina? - kérdezte meg Dominic.
-Így születtem. - feleltem.
-Ezért kellett ide költöznötök? - tette fel a következő kérdést.
-Romániában rengeteg démon volt. Mindenhol őket láttam. Azt hittem bolond vagyok. Elkellett jönnöm. A szüleim a legbiztonságosabb helyet keresték és ezt találták, de már itt sem biztonságos.
-Sehol sem biztonságos, de esküszöm neked, Mina, hogy én vagyok a legapróbb problémád. - mondta Ethan.
-Magyarázz meg nekem valamit. - néztem rá. - Nem vagy olyan, mint a többi démon. A te szemeid nem vörösek, hanem feketék, és a tested körül nem az igazi alakodat látom, hanem az aurádat, ami nem teljesen fekete, csak átszövik a fekete csíkok, a többi része pedig ragyogó, mint az embereknek. Csak az egyik feled démon, a másik az nem.
-Mint Destiny említette, félig ember is vagyok. - magyarázta.
-Akkor egy démon megerőszakolta az anyádat. Csak ily módon jöhettél létre.
-Az anyám kurva volt. Hidd el, hogy önként és dalolva tette szét a lábát az apámnak, miután megfizette.
-És vannak olyan démonok, akik megszeretik az embereket. Van, hogy szerelemből születik egy fél démon. - ezt most Nikolai mondta.
-Talán az anyád nagyobb szörny volt, mint te. - néztem Ethanre. - Csak egy szörny képes démonokkal hálni.
-Akkor én is szörnyeteg vagyok? - csattant fel hirtelen Destiny.
Csak most vettem észre, hogy egész testében remeg.
-Igen, de te a démon szex nélkül is az vagy. - mondtam hanyagul.
-Szart se tudsz az életünkről. - szürte a fogain keresztül. - Kedves akartam lenni veled, itt mindenki kedves hozzád, te pedig szörnyetegnek nevezed a barátaimat? - rám nézett.
A szemei fényesen ragyogtak.
Nos, úgy tűnik, hogy Destiny is valami, de hogy mi ő arra nem voltam kíváncsi.
-Én vagyok itt a legnagyobb szörnyeteg. - folytatta.- Tőlem kellene a legjobban félned. És ha még egyszer így mersz beszélni Ethanről, vagy egy olyan emberről akit szeretek, akkor én magam öllek meg, és nem érdekel, hogy mi lesz a következménye. Nem fog érdekelni ha Pokolra jutok, értetted?
-Dominic. - mondta egyszerre Ethan és Nikolai.
Dominic megindult Destiny felé.
Leült mellé, és magához vonta.
Destiny úgy csüngött rajta, mint egy gyerek.
Olyan volt, mintha tőle függne.
-Des, engedd el. - suttogta Dominic. - Te ennél jobb vagy.
-Nem beszélhet így. - súgta a lány.
-Biztos nem gondolta komolyan azt, amit mondott, csak fél. Mi tudjuk, hogy itt nincs egy szörnyeteg se, és hiába mondod, te sem vagy az, hugi. Hogy is lehetnél?
-Túl sok minden vagyok. - motyogta Destiny. - Dominic, én félek.
-Nem kell félned, drágám. Minden rendben van.
-Nem is vagyok igazából semmi. - mondta lemondóan Destiny.
Ezt az oldalát még nem láttam. A beképzelt ribanchoz hozzá vagyok szokva, de ez a kétségbeesett lány, még engem is megrémített.
Túl emberivé tette.
-Soha ne mond ezt! - parancsolt rá a bátyja. - Te vagy a minden. A testvérem vagy, az életem vagy, te vagy a Fényem, Des. Ez már önmagában valami. Gyerünk, Des. Engedd el, az én kedvemért.
Destiny nagy levegőket vett, majd a fény kihunyt a szemeiből és a teste sem remegett már annyira.
Ez volt életem egyik legmeghatóbb pillanata.
Hogyan szerethetik ennyire egymást?
-Minden rendben? - gugolt Destiny elé Nikolai.
-Persze, persze. - legyintett Destiny, de láttam, hogy vékonyan verejtékezett és a kezei még mindig remegtek. - Kicsit elveszítettem az irányítást, de mostmár kézben tartom a dolgokat. - bólintott egyet. Magának vagy nekünk?
-Rendben, nekem ebből elegem van. - álltam fel hirtelen az ágyból.
Körbe néztem, de nem láttam sehol a cipőmet.
Mindegy.
Cipő nélkül is haza sétálok.
Nagy léptekkel elindultam az ajtó felé, és feltéptem.
-Meglepetés. - mosolygott Destiny az ajtó másik oldalán.
Ketten vannak.
Van egy titkolt ikertestvére.
Az ágyra néztem, őfelsége már nem ült ott.
-Ez lehetetlen. - ráztam a fejem.
-Ó, drágám. Itt minden lehetséges.
-Nem tarthatsz itt! - néztem vele farkas szemet.
-Dehogynem!
-Nincs jogod hozzá.
Felvonta az egyik szemöldökét.
-Hahó, de LaFayette vagyok. Itt mi vagyunk a törvény.
-Nem teheted ezt velem!
-De igen. - mosolygott. - Próbálkozhatsz megszökni, de nem fog menni. Az ajtók zárva vannak, és mindenhova embereket állítottam. Az ablakokkal se próbálkozz, mert nem fog menni. Innen esetleg megpróbálhatsz kimászni, de lefogsz esni és jó pár métert zuhanni fogsz. Fájni fog.
-Elraboltál! - kiabáltam. - Rab vagyok?
-Egy luxus börtönben. - felelte őfelsége. - Házon belül oda mész ahova akarsz, már előkészítettem neked egy szobát a földszinten.
-Akkor se teheted ezt!
-Már megtettem. - vont vállat. - Nézd, tudsz rólunk dolgokat. Nem mindent, de sok dolgot. Ha innen elmennél, az lenne számodra az első, hogy elmondd valakinek, és ezt nem engedhetem meg. Nem engedhetem, hogy veszélyeztesd a családom életét.
-Nem mondom el senkinek. - ígértem. - Nem is hinne nekem senki.
-Szeretném ha megismernél minket, úgy igazábol. Nem akarom, hogy félj Ethantől. Ha tőlem félsz, az rendben van, de tőle ne. Megakarom neked mutatni, hogy ez a világ nem is olyan rossz, és, hogy sok csodát rejteget. Csak adj nekem egy hetet. Egy hét múlva eldöntheted, hogy mihez kezdesz a megtudott információkkal, de addig kérlek maradj itt velünk, és ismerd meg ezt a másik világot. Nem minden démontól, kell félned. Tudod, én sem hittem, hogy ez a világ szép lehet, de aztán megismertem egy fél démont és ő csodálatossá varázsolt mindent. Nem csak a másik világot, hanem az egész életemet is. - a szemeimbe nézett. - És talán a képességednek is utána nézhetünk. Talán valahogy megszüntethetjük ezt, mert nem úgy nézel ki, mint aki élvezné a démon látást.
-Nincs rá ellenszer.
-Én már alapból ismerek egyet. - mondta komoran Destiny. Megrázta a fejét. -Éhes vagyok. - mondta oda nem illően. - Miattad nem tudtam kajálni az étteremben, és most pedig vacsora idő van. Lejöhetsz velünk enni, az anyukám szívesen látna.
-Inkább éhen halok. - mondtam dacosan.
-Hát jó, legyen. De légyszi ne a szobámba, mert nincs kedvem takarítani utánad. - na igen. Ez az a Destiny akit ismerek, és gyűlölök. - És Mina, ha megpróbálsz elszökni, akkor megtalállak, és ha kell a hajadnál fogva vonszollak vissza a házunkba. Nem kell csúnyán végződnie.
-Most fenyegettél meg. - mondtam ki a tényt.
-Ó. - az arcához érintette az egyik ujját. - Nos, akkor ezt vedd baráti tanácsnak.
-Nem vagyunk barátok. - néztem rá.
Destiny vállat vont, majd vonulni kezdett a folyosón.
-Destiny? - szóltam utána.
Megállt, de nem fordult felém.
-Azt mondtad megismertél egy fél démont. Mi lett vele?
Hallottam ahogy kuncog.
-Bele szerettem, és igent mondtam neki. - szólt vissza a válla felett. - Pár nap múlva pedig összeházasodunk. - mondta, majd tovább ment.
-Nem értem. - ráztam a fejem.
-Hallgass rá. - mondta Dominic amikor elment mellettem. - Képes mindenre, amit mond. Tényleg hárpia. - gondolom viccnek szánta, de azért megrémített a dolog.
Ethan nem mondott semmit, csak..csak azt se tudom mit csinált.
Egyik pillanatban még a szobában volt, aztán pedig eltűnt.
-Dominic csak viccelt. - mondta mellettem Nikolai. - Nem bántana téged.
-Jó tudni. - morogtam.
-Az angyalkám néha nagyon ijesztő tud lenni.
-Inkább démonka.
Nikolai nevetni kezdett.
-Nem olyan gonosz, mint ahogy előadja magát.
-Maga a Sátán. - mondtam.
-Ha éhes vagy, akkor tényleg gyere le. - ment el mellettem. - Az étel nem mérgező és a legtöbb személy odalent ember. Nem bántunk.
-Nem félek tőled. - mondtam neki. - Te ember vagy.
-Néha az emberek sokkal csúnyább dolgokat tesznek, mint a démonok, ezt ne felejtsd el Mina. - megint megindult.- És csak hogy tudd. - nézett vissza rám. - Destiny egész végig rólam beszélt. Két héttel ezelőtt, még én is démon voltam. - bólintott egyet, majd eltűnt a folyosón.
Ahogy egyedül maradtam, egyből az ablakhoz rohantam.
Még egy kibaszott fa sem volt, amire rátudtam volna mászni.
Ha innen leesek tényleg összetöröm magam.
A fenébe, a fenébe, a fenébe!
Mibe keveredtem?
Keresni kezdtem a táskámat, de nem volt sehol. Kerestem egy telefont, de sehol semmi.
Menekülési terveket eszeltem ki, de egyik sem volt jó.
Végül pedig eszembe jutott valami.
Van egy ember aki talán még nálam is jobban gyűlöli Destinyt.
Sarah de LaFayette lesz az én emberem, ő biztosan segíteni fog nekem.
Bólintottam egyet magamnak, majd elindultam az ajtó felé.
Na nézzük akkor ezt a vacsorát a démonokkal.