2,5. Napfény

7. Fejezet (Ethan)

Csendben sétálltunk be a házba. Nikolai ment elől, én pedig hátul.
Úgy éreztem, hogy hosszú idő után megnyugodtam. Végre elmondtam neki. Végre nem emésztem magam ezen a dolgon.
Úgy éreztem szabad vagyok.
A levegő szabadon áramlott a tüdőmbe, addig a pontig.
Gyorsan történt, reagálni sem tudtam.
Éles fájdalom hasított a testembe, úgy éreztem lángolok, úgy éreztem, hogy égek.
-Nikey.. - nyögtem.
Nikolai felém fordult.
A mosoly lehervadt az arcáról, az egész feje hófehér lett.
Egy kard hegye állt ki a mellkasomból. De nem akármilyen kard volt, egy démon penge.
-Nem! - kiabálta Nikolai, majd hozzám rohant. - Ethan.
Ránéztem.
-Ma már másodjára sírsz miattam. - jegyeztem meg.
-Megfogsz gyógyulni. - mondta. - Ez csak egy kis karcolas, érted öcsi? Most kihúzom belőled, utána gyógyulni fogsz.
-Ez egy démon penge. - mondtam a nyílvánvalót.
Nikolai nem mondott semmit, viszont egy hatarozott mozdulattal kihúzta belőlem a kardot.
Kínomban üvöltöttem.
Nikolai erősen tartott, majd együtt rogytunk térdre.
-Ash! Ashley! - kiabálta.
Semmi. Senki nem hallott meg minket.
Nikolai káromkodott, majd elővette a zsebéből a telefont.
Csak annyit mondott bele, hogy udvar, majd eldobta a készüléket és újra rám figyelt.
-Mi van már? - hallottam meg valahonnan Ashley hangját, majd fájdalmas sikolyát.
-Hívd ide Destinyt! Hívd ide most azonnal! - kiabálta. - Nem lesz baj. Hallod öcsi? Minden rendben lesz!
-Fáj. - hörögtem.
-Ha fáj az jó! A fájdalom jelenti azt, hogy még élsz.
-Nik..
Nikolai jobb kezével a hasamat szorította ahol véreztem, a ballal pedig erősen ölelt magához. Az állát a fejemre tette, éreztem ahogy rázkodik a teste a sírástól.
-Nem lesz baj. - ismételte. -Vigyázok rád, kis testvér. Nemsokára itt lesz Destiny is, addig pedig nem engedlek el. Vigyázok rád, hisz ez a dolgom. Megkell óvjalak mindentől.
-Mi történt? - hallottam meg Destiny hangját.
Álmos volt, de amikor meglátott térdre hullott előttem.
-Ethan. - suttogta.
-Megtudod gyógyítani! - nézett fel Nikolai a lányra. - Kérlek szépen gyógyítsd meg a testvéremet, angyalka. - sírta.
-Nem.. Nem tudom hogyan kell. - nyelt egy nagyot Destiny.
-Destiny, kérlek.
Ekkor jelentek meg Destiny szülei és Dominic.
Hallottam ahogy Debbyből kiszalad a levegő, majd mellém rogyott, és megfogta a bal kezem.
A nőre néztem.
Sírt értem.
Megráztam a fejem, majd Stevenre néztem.
-Ne engedd, hogy Mina így lásson. - suttogtam neki.
Steven bólontott egyet, majd elindult a ház felé.
-Ash. - néztem a nővéremre. - Menj utána.  Tudnunk kell, ki volt az.
-Nem hagylak itt, öcsi.- rázta a fejét határozottan.
-Kérlek.
Ashley felállt.
-Ash?
Vissza nézett rám a válla felett.
-Csak ötven év. - köhögtem.
Ashley teste rázkodnk kezdett, majd eltűnt.
Destiny pedig előttem kapott pánik rohamot. Teljesen kibukott.
-Des, összekell szedned magad. - mondta neki kedvesen Dominic.
-Nem tudom hogyan kell! - kiabálta. - Michael! Michael! - kántálta az angyal nevét, utolsó mentsvárként.
Az angyal pár pillanat múlva megjelent.
-Megkell mentened! - sírta Destiny. - Mentsd meg! - parancsolt rá.
-Nem tehetem. - mondta Michael. A hangja nyugodt volt, de tele volt erővel.
-Nem teheted? - ordította Nikolai. - Nem is akarod!
-Nem gyógyíthatok meg egy olyan személyt, akinek az ereiben démon vér folyik. Ez a szabály. Erre esküdtem fel.
-A szabályokat megkell szegni! - csattant fel Destiny, az örök lázadó.
-Ne.. - megköszörültem a torkomat. - Ne veszekedjetek. - második neki futásra már sikerült. - Szeretném, ha tudnátok..
-Ne merj búcsúzkodni, Ethan Zharkov! - szidott meg gyengéden Nikolai.
-Figyelj rám Destiny. - szólalt meg Michael. - Én nem tehetek semmit, de te megteheted, megtudod menteni, úgy mint a barátnődet. Megtudod tenni! Téged nem kötöttek esküvel a Mennyekhez. Neked megvan hozzá a jogod.
-Nem tudom mit tegyek. - mondta Destiny lemondóan.
-Félj a haláltól! Ne magad miatt félj, hanem a szeretteid miatt, Ethanért.
-Rettegek. És ez a félelem békjóz le.
-Mert ezek az emberi érzéseid. Az emberi részed fél, de az angyal nem. Add át magad az angyalnak, ne küzdj tovább vele. Ő a részed, el kell fogadnod, és ha ezt megteszed, megmentheted őt. - mondta, majd eltűnt.
-Rohadt szemétláda. - morogta Destiny, majd felém hajolt, és a sebemre tette a kezeit.
-Engedj el. - mondtam halkan.
-Ne mondj ilyeneket, kisfiam. - suttogta Debby.
A vér meghült bennem.
-Azt mondtad, hogy kisfiam. - suttogtam kábán.
-A mai nap után, mindig így foglak hívni, ígérem! - bátorította a nő.
-Ethan, kérlek beszélj hozzám. - szólalt meg hirtelen Destiny.
-Gyenge vagyok, rózsám.
-Nem vagy gyenge. Hatalmas vagy! - sírta.
Nagy levegőket vett.
Hallottam ahogy liheg.
-Nem ezt érdemled. - folytatta. - Sok ember megérdemelné a halált, de te nem tartozol közéjük. - a hangja megdöbbentett. Kinyitottam a szemeimet, az ő szemei fényesen ragyogtak. - A Végzet vagyok. Eldönthetem, hogy ki él tovább és ki nem. A Végzet angyalaként szólok most hozzád Ethan. Neked élned kell. - sóhajtott. - Ethan, kérj meg arra, hogy bocsássak meg neked.
Nem értettem.
-Bocsáss meg nekem, rózsám.
-Megbocsátok! - bólintott egyet Destiny.
Ahogy kimondta a szavakat, minden megváltozott. Fájdalmas sikoly tört fel a torkán. Az egesz testre ragyogott, a hátából pedig kinőttek a szárnyai.
Az egyik fekete volt, míg a másik fehér. Pont mint a szemei.
Csodálatos volt.
Éreztem, ahogy belém áramlik az ereje. És valami mást is éreztem.
Éreztem Destiny érzéseit. Mindent. A fájdalmát, a boldogságát, de ami megrémisztett az a fáradsága volt.
A lelke elfáradt. Kicsit olyan volt, mintha lelkének egy darabkáját most adta volna fel.
Értem.
Olyan volt, mintha egyek lennénk.
Mi ez? - kérdeztem magamban.
Nemsokára eltünök innen. - hallottam meg Destiny hangját a fejemben.
Hagyd ezt abba! - parancsoltam rá.
Hallottam ahogy nevet.
Nem tehetem. Még nem.
Percek teltek el.
Egy idő után a Fény kihunyt, Destiny szárnyai pedig semmivé lettek.
-Köszönöm, angyalka. - hallottam meg Nikolai hangját.
-Jól lesz? - alig hallottam meg Destiny hangját, olyan halkan beszélt.
-Csak miattad. - mondta Dominic.
Destiny óvatosam bólintott egyet, majd halványan elmosolyodott és neki zuhant a bátyja mellkasának.
Elájult.
A fájdalmam elmúlt, viszont most, hogy Destiny eltűnt ürességet éreztem.
-A lányod egy igazi csoda. - néztem fel Debbyre.
-Tudom. - felelte. - Mindig is tudtam.
-Aludj, kicsi Ethan. - szólt rám Nikolai.
Még mindig remegett. Még mindig sírt.
-Jól vagyok. - motyogtam. - És Nikey, már nem vagyok kis gyerek.
-Most jöttem rá megint arra, hogy milyen múlékony az élet.
-De...
-Végig veled leszek. Vigyázni fogok rád, de most aludnod kell. - megpuszilta a homlokomat. - Szeretlek kis testvér.
Halványan elmosolyodtam.
Pont olyan volt ez a helyzet, mint amikor gyerek voltam. Nikolai minden este így köszönt el tőlem. Újra biztonságban éreztem magam.
Lassan bólintottam egyet.
Majd én is elájultam.