2,5. Napfény

25. Fejezet (Destiny)

Utoljára még belenéztem a tükörbe, majd nagy levegőt vettem és kiléptem az ajtómon.
Gyenge voltam. Nagyon gyenge, de megkellett ezt tennem. A bátyámért és magamért. Ez az utolsó születésnapunk, emlékezetesnek kell lennie. Igazinak kell lennie.
Amint leértem a lépcsőn megpillantottam a bátyámat. Tökéletes volt. Az 1800-as évek ruhái nagyon jól álltak neki. Persze nekem is. Dominic egy csodálatos vörös ruhát választott nekem, amin fekete csipke futott végig. Hatalmas szoknya része volt, viszont a fűző borzasztó. Nem értem, hogyan tudták elviselni a nők ezt a ruhadarabot.
-Jól érzed magad? - kérdezte Dominic amikor mellé értem.
Nyeltem egyet és belé karoltam.
-Most már igen. - és kinyíltak az ajtók.
.........................................................................
Nagyon nem éreztem magam jól. Még csak az előételen voltunk túl és egy csomó köszöntésen de már gyengültem.
-Pihenned kellett volna még. - suttogta Nik az asztalnál.
-Jól vagyok. - mondtam miközben megfogtam a kezét. Jól kell lennem.
Körbenéztem a termen, anya megint csodát tett. A díszek az asztalok, minden az 1800-as éveket idézte. Ashley mikor beléptem az ajtón a nyakamba ugrott és hálálkodott. Tudta, hogy miatta választottam ezt.
Nagyot nyeltem, majd felálltam.
Dominic és én soha nem vártuk meg a vacsora végét az ajándékokkal. Mindig egy váratlan pillanatban adtuk át egymásnak, vagy kedveskedtünk. Mivel mindenünk megvolt sokszor csak valami gesztussal ajándékoztuk meg egymást, ma sem lesz ez másképp.
Lassan felsétálltam a színpadra, majd szembe fordultam a vendégekkel.
-Jó estét kívánok mindenkinek. - szólaltam meg a mikrofonba. - Köszönöm szépen mindenkinek, aki ma itt van velünk. Ez az este nem jöhetett volna létre a bátyám nélkül. És persze a szüleim pénztárcája nélkül.
Mindenki nevettet, anya a szemét forgatta.
-Dominic. -néztem a bátyámra. -Köszönöm szépen, hogy vagy nekem. Köszönöm szépen, hogy sose hagytál túl mélyre süllyedni, hogy mindig velem voltál. Köszönöm, hogy te vagy az állandó pont az életemben, köszönök mindent. Cserébe pedig én mindent megteszek majd, hogy kiszabadulhass innen. Esküszöm neked, hogy addig fogom apát nyaggatni, míg el nem enged. Mert neked szükséged van a szabadságra, te megérdemled azt. - nyeltem egyet. A hangom elcsuklott. - Azt hiszem nem szaporítom tovább a szót, hiszen úgyse érti senki, hogy mit mondok, csak te. - Dominic nevetett. Japánul beszéltem. Igaz, hogy nagyon sokan beszélik ezt a nyelvet, de itthon csak mi ketten. Ez volt a közös nyelvünk.
-Mindennél jobban szeretlek. - mondta japánul.
-Az életemnél is jobban szeretlek. - mosolyogtam rá.
Anya tekintetén láttam az idegességet. Magamban mosolyogtam. 10 éves voltam amikor Dommal kitaláltuk, hogy megtanulunk egy nyelvet amit senki nem beszél a családban. A japánra esett a választásunk, az ország kultúrája és az animék miatt. Ez volt a közös hobbink. A függőségünk.
-Most pedig jöjjön az ajándék. Tudjátok, régebben volt egy hagyomány a születésnapunkon, de Jordan halála után ez elmaradt. Szóval szeretném újra feléleszteni ezt a hagyományt. - megköszörültem a torkomat. - Dom ez neked szól.
Nyeltem egy nagyot majd énekelni kezdtem.
Jordan halála előtt minden évben énekeltem egy dalt a bátyámnak, de után ez elmaradt. Dominic nagyon szerette amikor énekeltem, szóval ez az én ajándékom neki.
A kedvenc animénk a Tokyo ghoul főcímdalát, az Unravelt énekeltem.
Amikor a refrénhez értem Dominic felpattant az asztaltól és hangosan fütyült, éljenzett. Anya csúnyán nézett rá, de a bátyámat ez nem zavarta. Ash és Ethan tátott szájjal meredtek rám, Niko pedig csodálattal nézett.
Miután elénekeltem a számot, Dominic felrohant hozzám a színpadra, felkapott és erősen magához szorított.
-Köszönöm Des. - suttogta a fülembe.
-Van még egy ajándékom. - nevettem majd eltoltam magamtól és a függöny mögé mentem.
Lehajoltam az ajándékhoz, az ölembe vettem majd megfordultam.
-Boldog születésnapot Dommy. - suttogtam.
-Anya kurvára kifog nyírni. - mondta megdöbbenve.
Vállat vontam.
-Azt hiszem kibírom.
Dominic szemei csillogtak miközben közelebb jött hozzám.
-Szia kislány. - suttogta miközben az ölébe vette a husky kölyköt. - Kislány ugye? - nézett rám kérdőn.
-Igen.
A kutya megnyalta az arcát. A bátyám olyan volt, mint egy kis kölyök.
-A neve pedig. -nézett a bilétára.
-Yuuki. - mondtuk egyszerre.
Dominic újra átölelt, majd az emberek felé fordult.
-Anya. - kiabálta boldogan. - Végre kaptam egy kiskutyát.
Anya mély levegőt vett.
-Destiny Jordan Margaret Gwendollyn de LaFayette. - szemforgatás. - Megmondtam, hogy amíg itt éltek..
-Nincs kutya. - fejeztük be Dommal, majd egymásra néztünk és nevettünk.
A bátyám boldog volt.
Én is boldog voltam.
Nekem ez pont elég.