2,5. Napfény

18. Fejezet (Mina)

A közösen eltöltött két napunk túlságosan szép volt. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor be kell valljam, élveztem.
Megtudtam volna szokni, hogy valakivel együtt élek. Hétköznapi dolgokat csináltunk, főztem neki, filmeket néztünk, rengeteget nevettünk és egyre jobban megismertünk egymást. Egyre jobban tetszett, az Ethan akit elkezdtem ismerni, és nem akartam elveszíteni. Hinni akartam benne, hinni akartam abban, hogy képes legyőzni az apját, de ő sem hitt magában, akkor én hogy tehettem volna?
Amikor délután 4-kor kimászott az ágyból a szívem fájdalmasan kezdett dobogni. Nem akartam, hogy elmenjen.
-Muszáj ezt? - kérdeztem halkan.
Végig néztem ahogy felöltözik, addig meg sem szólalt. Miután mindent magára vett, nagyot sóhajtott és leült mellém az ágyra.
-Pár óra és vissza jövök hozzád, eperke. - mondta.
Nem volt túl meggyőző.
-Mi lenne ha nem mennél el?
-Lucifer értem jönne és kivégezne. A szabály az szabály
-Nem akarom, hogy elmenj. - suttogtam halkan.
-Eperke, a végén még azt fogom hinni, hogy kedvelsz.
Kedvellek is. - kiakartam mondani, elakartam neki mondani, de nem ment.
-Ha meghalok, akkor meg kell, hogy bosszulj.
-Mi? - csattantam fel. - Miért kellene?
-Mert jól esne ha ezt hallanám.
-Nem akarok a halálodról beszélni, és kérlek te se tedd. Túl fogod élni. És vissza fogsz jönni. - nagyot sóhajtottam. - Bárcsak veled mehetnék.
-Szó sem lehetne róla. - vágta rá. - Soha nem vinnélek magammal a Pokolba.
-Tudom, tudom. Nem jutnék ki többé.
-De igen. Egy módja van annak, hogy ki juss onnan, de az a mód jelen helyzetben nem opcionális. Szóval itt maradsz, a formás fenekeden és várod, hogy vissza térjek. Mert vissza jövök.
-Hiszek benned Ethan. - suttogtam halkan.
-Ennél többre nincs szükségem. - mosolygott.
Megfogta a kezem, majd a szemeimbe nézett.
-Mennem kell. Köszönök neked mindent. Ez alatt a két nap alatt megmutattad nekem, eperke, hogy milyen egy igazi, normális emberi élet, és ezért hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy sikerült elfogadnod annak aki vagyok.
A szemeim megteltek könnyekkel. Nem akartam sírni, legalábbis nem valaki más előtt, de nem tudtam vissza tartani.
-Ugyan már, Mina. Ne sírj.
-Sajnálom. - mondtam miközben megtöröltem a szemeimet.
Ethan nevetni kezdett.
-Látod, ezért szeretlek. Mindenért csak bocsánatot kérsz, de nem baj, ettől vagy te az aki.
A fejemben csak a szeretlek szó ismétlődött.
-Megígéred, hogy nem szólsz Destinynek?
Bólogattam.
-Mond ki.
-Ígérem. - nyögtem. Hazugság.
Ethan hozzám hajolt, lágyan megcsókolt, majd megpuszilta a homlokom.
-Én tényleg szeretlek, Lumina.
-Nem.
-De igen. - mosolygott. - Az ember nem ilyen reakcióra számít, de veled semmi nem egyszerű.
-Ethan, én.. - csend.
-Nem kell kimondanod. Ha nem érzed nem baj. Én csak szerettem volna ha tudod. Ki akartam mondani, de nem azért, hogy téged is rá kényszerítselek, hanem magam miatt. - a szemeimbe nézett. - Szeretlek.
És eltűnt.
.............................................................................
Nagy levegőt vettem majd bekopogtattam a de LaFayette villába.
Senki nem nyitotta ki.
Újra próbálkoztam.
-Nem szívesen látott vendég vagy itt. - hallottam meg fentről.
Destiny az erkélyen állt és cigizett.
-Hol van Nikolai? - kérdeztem.
-Ruhapróbán. - felelte.
-Hazudott neked. - kiabáltam fel.
-Hogy van merszed ide jönni a házamhoz, és hazugnak nevezni a vőlegényemet? - csattant fel.
-Destiny, tudom, hogy most haragszol Ethanre. De szándékosan bántott meg. Tudta, hogy így békén hagyod. Hazudott neked, Nikolai is hazudott. Ma lesz a párbaj. Nem két hét múlva, hanem most.
Destiny egyik pillanatban még fent volt a másikban pedig már előttem.
-Azok a hazug disznók. - mondta idegesen, majd eldobta a cigit.
Megfogta a kezem, majd a szobájában kötöttünk ki.
A szekrénye elé állt és kinyitotta.
-Nincs idő arra, hogy átöltözz. - mondtam neki.
-Arra mindig van. - válaszolta, majd matatni kezdett. - Ha a Pokolba megyek legalább nézzek ki jól.
-Destiny..
-Hallgass. El. - sziszegte. A szemei fényesen ragyogtak. Megijedtem tőle. - Le kell nyugodnom. - folytatta. - Dominic nincs itt, nem akarom ebbe bele rángatni. De mielőtt lemegyek, le kell nyugodnom. És a ruhák segítenek.
10 rohadt percig válogatott, 10 hosszú percen keresztül egyikünk sem szólalt meg.
Amikor megtalálta a megfelelő ruhákat, előttem kezdett el öltözni. Nos, nem volt szégyenlős pedig még melltartó sem volt rajta.
Amikor előttem állt majdnem teljesen meztelenül, akkor én is megláttam a hegeket amikről Sarah beszélt.
-Ne is álmodj rólam. Félig már férjes nő vagyok. - mondta. Oké, ez már Destinysen hangzott.
Miután felöltözött megnézte magát a tükörben. Elismerően bólogatott.
Egy spagetti pántos bordó csipke felsőt vette fel. A hátát teljesen szabadon hagyta és elől sem takart túl sokat. Egy túl rövid tapadós fekete bőr szoknyát vett fel hozzá és egy magas sarkú szandált aminek a szalagját a vádlijánál kellett megkötni.
-Rendben, mostmár tökéletes vagy. - csattantam fel. - Mehetsz.
-Csak, hogy tudd a leendő férjem miatt megyek le. Csak akkor szállok szembe a démonokkal, ha nyílt csalásra derül fény. Egy perccel sem hamarabb.
-Ennyire nem haragudhatsz Ethanre. - kiabáltam.
-Miatta teszem. - vágott vissza. - Ha közbe szólok úgy, hogy a játszma tiszta azzal halálra ítélem Ethant. De ha csalásra kerül sor, közbe léphetek.
-És ha nem csalnak? Ha Ethan nem bír el vele? - suttogtam.
-Csalni fognak. - mondta határozottan Destiny. - Pont ezért jössz velem. - tette hozzá. - Te megláthatsz olyat, amit mi nem.
Nyeltem egyet.
-Utána örökké ott maradok. - suttogtam.
-Ne aggódj. Van egy módja, hogy vissza térj. Csak egy angyal kell hozzá.
-Egy angyal?
-Az angyalok képesek kihozni az embereket a Pokolból, és szerencséd van Mina. Ismerek kettőt is.
Ismét nyeltem egy nagyot.
Destiny felém nyújtotta a kezét.
-Nos, Mina. Megtudsz bízni az ördögben? - húzta fel az egyik szemöldökét.
-Én nem mondtam ki neki. - suttogtam.
Destiny elsőnek kérdőn nézett rám, majd láttam rajta, hogy megértette.
-Én sem mondtam neki. - mondta kedvesen. Magához képest túl kedvesen. - De hiszek benne, hogy mind a ketten változtathatunk ezen, és elmondhatjuk neki.
-Nem tudom, hogy mondjam ki. Félek. Az életem nagyjából normális volt előtettek, de most minden a feje tetejére állt, és ez megrémít. A Pokolba invitálsz, Destiny. Félek.
-Esküszöm neked az életemre, hogy kihozunk onnan. Nem ragadsz ott. Mind a négyen haza fogunk jönni, de szükségem van rád. Ethannek szüksége van rád.
Kipislogtam a szememből a könnyeket.
Nagyot sóhajtottam, majd megfogtam Destiny kezét.
Azt hiszem sikerült megbíznom az ördögben.