2,5. Napfény

15. Fejezet (Mina)

A lakásomba voltunk. Ethan valahogy rábeszélte Destinyt, hogy haza jöhessek. Legszívesebben nem jöttem volna. Tudom, tudom. Napok óta ezért hisztizem. De a lakásom látványa hideg zuhanyként ért. Soha nem fogom megbánni, hogy lefeküdtem Ethannel. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy az az este volt életem legszebb estéje. De a lakásom látványa mindent tönkre tett. Felébredtem. Van egy életem, várnom kellene, hogy eltűnhessek az övékéből, de egyre kevésbé megy ez. Egyre többet szeretnék velük lenni, kivéve persze Destinyt. Nélküle meglennék.
Igazából utáltam ezt a helyzetet. Utáltam, hogy Ethan nem vitt el magával, de a tényt, hogy összevagyok zárva Destinyvel mégjobban utáltam.
Destiny, a tökéletes, végig nyúlt a kanapémon. A cipot természetesen nem vette le, hiszen nem ő takarít. A haja szét terült a díszpárnámon. Tökéletes alakjára pontosan passzolt a vörös ruhája, kiemelt mindent amit kikellett, és persze rövidebb volt a kelleténél. Hosszú és formás lábait egy fekete magasszárú csizmába bújtatta.
Nem látszott rajta, hogy ivott tegnap este. Viszont még mindig nem volt teljesen jól. Látszott rajta. Még mindig hófehér volt a bőre, néha még mindig levegő után kapott. Nem értettem, hogy mitől merült ki ennyire. Ethan nem mondta el. Mindenki azt mondja, hogy majd Destiny elmondja mi ő, ha akarja. És eddig persze nem akarta. Egyre jobban érdekel, hogy mi ő valójában, már az is megfordult a fejemben, hogy megérintem, de aztán elvetettem az ötletet. Undorodtam a ténytől, hogy hozzá kell érnem. Nem is értem, hogy Nikolainak hogy van hozzá gusztusa. Annyi ember át ment rajta, hogy számon se lehet tartani, mégis minden pillanatban szeretettel és szerelemmel néz a nőre. Mi tagadás Destiny is körbe rajongja, pedig róla ezt nem tudtam elképzelni. A lány akit ismertem a gimiben, képtelen volt a szeretetre. Csak a pusztításhoz értett. Az elején próbáltam őt megérteni, de nem ment. Azért, mert az élet csúnyán elbánt vele, neki nem kellett volna így viselkednie.
-Unalmas vagy. - szólalt meg egy idő után.
-Te meg idegesítő. - morogtam.
Nevetett.
Még a nevetése is csodálatos volt, hogy fulladjon meg.
-Voltam már rosszabb is.
Sóhajtottam egyet, majd tovább pakoltam a bőröndbe.
Túl sok holmit nem viszek. A száműzetésem úgyse tart már sokáig.
-Valami más rajtad. - jegyezte meg.
Csendben maradtam, mert eszembe jutottak a tegnap estém emlékei. Láttam magam előtt Ethan arcát, éreztem az ajkaimon a csókjait. A testem remegni kezdett az érintésének puszta gondolatától is.
-Valamit titkolsz előlem. - ült fel hirtelen.
Farkas szemet nézett velem.
Nem tud megfélemlíteni. Nem fogok elpirulni, kurvára nem fogok elpirulni.
Elpirultam.
Éreztem.
Destiny szemei tágra nyíltak.
-Ethan téli álmot aludt a barlangodban. - összecsapta a tenyerét. - Tudtam.
Ez beteg.
-Nem tudom miről beszélsz. - mondtam.
-Ugyan már. Te és ő papás mamást játszottatok az este. Úristen, tudtam. Milyen volt?
-Nem veled fogom megbeszélni. - csattantam fel.
-Momentán senki nincs itt akivel megbeszélhetnéd. - mutatott a lényegre.
-Nem akarok róla beszélni.
-Akkor majd beszél Ethan. - vont vállat.
-Nem fog. Megígérte.
-Drágám, én vagyok a legjobb barátja. Valakinek úgyis beszélnie kell róla.
-Mindegy kivel beszél róla, a lényeg, hogy ne te legyél az a másik fél.
-Ethan jó fogás. - mondta Destiny.
-Istenem, nekem kell elmagyaráznom az egy éjszaka fogalmát? - néztem rá felhúzott szemöldökkel.
Nevetett.
-Vele nem tud az ember csak egy éjszakára tervezni.
-Szóval többször is megdugattad vele magad. - nyugodt akartam maradni, de még én is hallottam a féltékenységet a hangomban.
-Csak egyszer történt meg. - mondta. - Akkor még semmi nem volt Nik és köztem. Féltékennyé akartam tenni őt, azt akartam, hogy észre vegyen, és ezt így tudtam elérni.
-Mindent a testeddel érsz el? - nem kijelentésnek szántam.
-Nem mindent. - mondta. - A kapcsolatomat Nikkel nem azzal értem el. Oké, az is közre játszott, de nem azon múlt. Ő nem akart engem. Persze, ez zavart, de közben éleveztem is. Hosszú évek után végre jött egy férfi az életemben, aki nem egy kósza dugást látott bennem. Tény, hogy az elején nem kedvelt, de nem is viselkedtem úgy, hogy kiérdemeljem a figyelmét.
-Mikor változott meg az egész? Mikortól érdekelted őt?
Halkan nevetni kezdett.
-Semmibe nézett engem. Felszínesnek tartott, és valljuk be az is voltam. Az is vagyok. Azt mondta, hogy ha egyszer teszek valamit, amivel kiérdemlem a tiszteletét, akkor térden állva fog tőlem bocsánatot kérni. - sóhajtott egyet. - Megmentettem Ashley életét, és ezzel kiérdemeltem a tiszteletét. Ekkor változott meg minden. Akkor jöttem rá, hogy a tisztelete sokkal többet jelentett nekem egy hülye szexnél.
-Nem tudom elhinni, hogy ennyi önzetlen dolgot tettél. Annyi mindent lehet hallani rólad, néhány dolgod első kézből tapasztaltam meg, olyan ellentmondásos vagy. Hogy lehetsz egyszerre kurva és angyal is?
Destinyből kitört a nevetés.
-A kurválkodással felhagytam. Jordan halála után kapaszkodnom kellett valamibe, és az a szex volt, na meg persze az alkohol. Viszont a szeretetre való képességem nem tűnt el, sőt. Bármit megtennék a családomért. Bármit megtennék Ethanért vagy Ashleyért. Hülyeségeket csinálok, vakmerő és öngyilkos dolgokba vágok bele, és persze, ez külső szemmel nagy erény, de igazából nem az. Azt hiszed, hogy csak önmagamat vagyok képes szeretni, de ez nem így van. Nem tartom sokra az életem. Habozás nélkül meghalnék egy számomra fontos személyért, és ez a legnagyobb problémám. Nem félek a haláltól, ezért nem tudom használni a természetfeletti oldalam, csak ha félek, hogy elveszítek valakit. Ezért kell megtanulnom félni a halált, hogy bármilyen helyzetben helyt tudjak állni. - nagyot nyelt, majd behunyta a szemeit. - Milyen érzés egy normális élet, Mina?
Meglepődtem.
-Unalmas és csóró.
-Régen mindent megadtam volna ezért. - mutatott körbe a lakásomban. - Mindig is csak átlagos akartam lenni.
Mondja a nő, Gucci cipőben és Versace ruhában. Oké, lehet, hogy nem ezeket a márkákat viselte, de biztos nem egy Walmartban vásárolt.
-Egy unalmas és szegény életre vágytál? - néztem rá kérdőn.
-Csak átlagos akartam lenni. Niko, Ash és Ethan, mindannyian csak átlagosak szerettek volna lenni, minden démoni dolog nélkül. Annyira nehéz volt nekik. Az emberek félnek tőlük, a démonok kitaszítják őket. Két faj kirekesztetjei lettek, az emberek megvetették őket, a démonok pedig legszívesebben végeznének velük. Ez az élet ami neked jutott, persze a démon látásod nélkül, mind a négyünknek igazi tündérmese lenne.
Észre se vettem, hogy leültem és tátott szájjal bámulom őt.
Máshogy néztem rá és ez nem volt jó. Nem akartam őt jó embernek látni, nem akartam neki megbocsátani azt amit velem tett és velem tesz.
Megrázta a fejét.
-De most nem én vagyok a lényeg. Rólad és Ethanről volt szó.
-Nem akarok erről beszélni. - morogtam. Miért kell tönkre tennie mindent?
-Ugyan már. Ez volt az első, biztos vannak kérdésid, vagy valami.
-Tőled semmit nem akarok kérdezni, köszi.
Destiny nagyot sóhajtott.
-Nos, ez eddig jól alakult, de most kicsit át kell mennem pszichopatába, csak hogy megértsük egymást. Ethan kedvel téged, szóval ne merd őt bántani.
-Halandó vagyok. - emlékeztettem.
-Mina, Mina, Mina. A szívére gondoltam. Ha összemered törni a szívét, elevenen megnyúzlak, majd hagylak a helyszínen megrohadni.
Nagyot nyeltem. Ennek a nőnek nagyon durván beteg az elméje. - gondoltam magamban lemondóan.
-Ez csak egyszer történt meg. - mondtam. -Felnőttek vagyunk, tudjuk kezelni a helyzetet, szóval légy szíves tartsd meg magadnak a hülye fenyegetéseidet, köszönöm.
Nevetni kezdett.
Fulladj meg. - gondoltam magamban újra. Aha, valami soha nem változik.
Az idő további részében csendben voltunk. Destiny a gyűrűjét nézte általában, és nagyokat sóhajtott. Ha most megölném, majd eladnám az ékszert, valószínüleg soha többé nem kellene aggódnom a lakbér miatt.
Megráztam a fejem. Nem. Én nem ilyen ember vagyok.
-Olyan régen elment már. - törte meg a csendet egy idő után.
-Három órája.
-Három óra és tizenkét perc. Számolom.
-Talán elmehettünk volna velük.
-A Pokolba? - nevetett Destiny. - Soha nem mennék oda önszántamból, az a hely veszélyesebb számomra, mint a Föld. Ráadásul ha te lemennél többet nem jöhetnél vissza, és ez nem tetszene Ethannek. És ha nem tetszik Ethannek, akkor Niknek se. És ha Niknek nem tetszik egy ötlet akkor nekem se.
-Nikolai hogyan tud visszajönni?
-Az apja lent raboskodik egy ketrecben. Amíg ő él egy része mindig a Pokolhoz fog tartozni, még akkor is ha ő maga már ember.
-Halhatatlan vagy? - kérdeztem.
-Mondhatni. - morogta.
-Akkor meg sem próbállak megölni. Felesleges lenne.
Destiny hangosan nevetni kezdett. Ekkor jelent meg a lakásomban Ethan és Nikolai. Nikolai végig pásztázta az egész nappalit, amikor pedig meglátta Destinyt nagy mosoly jelent meg az arcán. A tekintete összefort a lányéval. Itták egymás látványát.
Vajon majd egyszer találok valakit aki rám is ilyen szemekkel fog nézni?
Destiny felállt a kanapéról, majd Nikolai karjaiba sétállt.
-Hiányoztál. - suttogta halkan Destiny.
-Csak három órára mentem el.
-Az pont három órával több a kelleténél. - motyogta Destiny, majd megcsókolta Nikolait.
Ethan szét tárta a karjait, és hülyén mosolygott rám.
-Felejtsd el. - mondtam gyorsan.
Nagy sóhaj kíséretében leengedte a karjait.
-Ugye nem ment az idegeidre, eperke?
Egyre jobban tetszett, hogy így hív.
-Nem. - válaszoltam.
-Hazug. - kacsintott rám Destiny. Nem hazudtam. Kivételesen tényleg nem idegelt fel.
-Mit tudtatok meg? - tette fel a legfontosabb kérdést Destiny.
-Tudjuk ki küldte a démont. Nehéz volt megtalálni, de végül sikerült.
-Megölöm. - sziszegte Destiny.
-Nem teheted. Kihívott. Nekem kell vele harcolnom.
-Mégis ki az? - kérdeztem halkan.
-Az apám. - felelte szomorúan Ethan.