2,5. Napfény

6. Fejezet (Nikolai)

Ethant az udvaron táltam meg. Egy fa alatt ült és a semmibe meredt.
-Baj van, öcsi? - ültem le mellé.
-Rosszkor jött ez a dolog. - felelte. - Sok problémánk van, és ezzel csak tetőzzük az egészet. Ha nem vagyok olyan rámenős, ha nem érintem meg, akkor nem is tudnánk erről. Nem tudna rólunk, egy problémával kevesebb lenne.
A gyűrűt forgattam az ujjamon. Miután megkértem Destiny kezét csináltatott nekem is egy gyűrűt. Vastag, arany karika volt, régies típus, aminek a közepén egy rubint díszlett. Mindenki más soknak gondolta volna, de én nem. Hasonlított a Destinyére, ezért választotta ezt.
-Nem gondolkozhatsz azon, hogy mi lett volna ha. Megtörtént, és megbírkózunk vele, együtt. - fogtam meg a vállát.
Ethan bólintott egyet, majd ellazult.
-Tudod, ebben a házban kicsit otthon érzem magam. - jegyeztem meg.
-Kiváltság lehetett egy palotában élni. - mondta.
Ethan nem igazán mesél élete első 10 évéről. Azt mondta, hogy nagyon rossz élete volt, de soha nem mondta el, hogy mi történt vele igazából.
Az egyik felem tudni akarja, míg a másik felem érzi, hogy tulságosan borzasztó dolog, és inkább soha nem akarja megtudni.
-Mivel a kedves nagybátyám utált, nem volt olyan kellemes. - mosolyogtam.
-De az anyád szeretett. - mutatott rá a lényegre.
-Igen, ő szeretett. - feleltem.
-Milyen volt? - vártam ezt a kérdést. Mindig feltette, amikor egy anyára volt szüksége.
-Erős. Makacs, de mégis kedves és törödő. Elszánt és bátor volt, soha nem félt szembe szállni a cárral, ha rólam volt szó. Én voltam a rajongása tárgya, az édes kis angyala, amiért minden nap hálát mondott az Isteneknek.
-Destiny ma az anyámról kérdezett. - suttogta Ethan. - Nem hasonlítottam rá. - vallotta be. - Barna haja és barna szemei voltak. - felnézett az égre. - Kurva volt. Véletlenül esett velem teherbe. Mindig tudtam, hogy utál engem, de néha reménykedtem benne, hogy ez megváltozik.
-Miért utált?
Nagyot sóhajtott.
-Amikor már látszódott a hasa, a madamja kirúgta. Nem vette hasznát. Azt mondta, hogy jó ideig az utcán élt, és mindig azt remélte, hogy meghalok, de nem jött össze. Miután megszülettem hozzáment egy földes úrhoz, aki engem is befogadott. A rabszolgáival kellet élnem, akik gúnyoltak és vertek állandóan, mivel egyáltalán nem tartoztam közéjük fehér bőrömmel, kék szemeimmel és szőke hajammal. Az anyám persze teljesen beilleszkedett. Csak, Mrs. Jonesnak hívhattam, ha véletlenül azt mondtam neki, hogy anya megveretett. Hiába volt az anyám, nem nézett többnek egy szolgánál. Az a szemét Hank, a férje, nos ő.. - behunyta a szemeit. Ethan erős volt, mindig tudtam, hogy hatalmas erő lakozik benne, de az emlékek hatása miatt elgyengült. - Hank szerette a férfiakat is. Mivel anyámnak nem volt ez szokatlan a múltja miatt, ő sem vetette meg több férfi jelenlétét az ágyban. -Ethan nagyot nyelt.
-Nem muszáj végig mondanod. - mondtam neki kedvesen.
-Soha senki nem tudta ezt meg. Most szeretném ha te tudnád. Nem titkolhatom tovább előled, hisz a testvérem vagy. - suttogta, majd folytatta. - Egyik este Hank nagyon berugott. Már rég ágyban voltam. Előtte vert el az egyik idősebb szolga, amiért többet ettem az ételből a megengedettnél. Ostorral kaptam, de úgy voltam vele, hogy megéri legalább heti egyszer tele hassal lefeküdni, mivel úgyis  hamar meggyógyultam. Nos, Hank bejött a kis hálóba, ahol rajtam kívűl még négy velem egykorú fiú készült lefeküdni. Amikor Hank benyitott a fiúk az ágy szélébe kuporodtak és esdeklően néztek rá. Nem értettem. Hank egyenesen hozzám jött.
Nem. Nem akartam tovább hallgatni. Nem voltam rá felkészülve.
-Gyere, Ethan. Mutatok neked valami. - mondta ő. - A lehelete bűzlött a piától. Nem akartam vele menni, hisz láttam a többi fiú arcán a szenvedést, de nem volt más választásom. Kirángatott az ágyból, és bevitt a házba. A dolgozó szobájának az ajtaját kulcsra zárta, majd rám mosolygott, leült a székbe és az ölébe vett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, 9 éves voltam Nikey, 9 éves. Nem tudtam, hogy a lába között az a kemény dolog a merevedése.Molesztált engem. - suttogta halkan. Idáig a semmibe meredt, de most a szemeimbe nézett. - Minden héten legalább egyszer megerőszakolt engem. - Ethan szemei csillogtak a könnyektől. Soha nem láttam még ekkora fájdalmat az arcán. Elgyötört volt. Mindent megadtam volna azért, hogy elvegyem tőle a fájdalmat. Mindent megadtam volna azért, hogy elvegyem tőle ezeket az emlékeket. De nem tehettem semmit. - Minden este rettegtem, hogy engem fog elvinni. Minden este rettegtem, hogy újra megfog történni. A kedvence voltam. Mindig elmondta, hogy a szőke hajamat szereti a legjobban, én pedig utáltam magam érte. Utáltam minden egyes részemet, minden egyes érzésemet, de legjobban azt utáltam, hogy gyenge vagyok. Aztán épp betöltöttem a 10. életévemet, amikor nagy meglepetésemre egyik este nem Hank jött be az ajtón, hanem az anyám. Megfogta a kezem és elvitt onnan. Amikor elég messze voltunk Hanktől legugolt elém. Láttam rajta, hogy sírt. Bocsánatot kért tőlem. Azt mondta, hogy sajnálja, amiért hagyta, megtörténni azokat a dolgokat. Állítása szerint csak pár napja tudta meg a dolgot, és megakart engem menteni. Ott hagyott engem, az utcán, de végre tett értem valamit, ez volt az egyetlen dolog amit anyaként tett értem, de nem is kívánhattam volna ennél többet. Szabad voltam. Az anyám megmentett Hanktől. Amikor rám találtál már hónapok óta az utcán éltem, de soha nem voltam olyan boldog, mint akkor. Tudod, először féltem tőled. - vallotta be. - Féltem, hogy azt fogod tenni velem, mint Hank, de te soha nem bántottál. Új esélyt adtál nekem.  Megtanítottál hinni az emberekben. Megmutattad, hogy mi vagyok én igazából. Megmutattad, hogy érek valamit. Miután rám találtál többé nem féltem semmitől. - törölte le a könnyeit.
-Ethan. - suttogtam. - Ha tudtam volna..
-Nem tudtál volna tenni semmit. - mondta lemondóan az öcsém. - Amikor megtaláltál már megtörténtek velem a dolgok, tudtad hogy valami baj van velem, de soha senkinek nem beszéltem erről. Szégyeltem magam. Azt hittem, hogy az én hibám, hogy én tehetek róla, de csak egy gyerek voltam, egy áldozat. Minden este amikor lefektettél aludni, hálát mondtam érted. Minden este amikor betakargattál, mesét olvastál nekem és jó éjt puszit adtál nekem elmondtam egy imát, hogy megmentettél. Minden rohadt este azt kívántam, hogy bárcsak te lennél az igazi apám, mert tudtam, hogy soha nem bántanál engem.
-Bárcsak elmondtad volna már akkor. - mondtam. - Megöltem volna azt a férget.
Ethan a könnyein keresztül elmosolyodott.
-Végeztem vele. Mikor 20 éves lettem megkerestem. Felismert. Oda vissza volt a kis játékszere láttán. Megkínoztam. Órákon keresztül csak kínoztam őt. Elegtételt éreztem. Boldog voltam tőle. Utána pedig tovább tudtam lépni. Elengedtem a múltat, mert készen álltam a jövőre.
-Egy igazi hős vagy, ugye tudod, Ethan? - néztem rá.
Eszembe jutott a kis Ethan.
Amikor megtaláltam őt nagyon vékony volt. Piszkos ruhákat viselt, ő maga is piszkos volt.
Két hónappal később már nem látszódtak ki a bordái, az arca is kerek lett, gyönyörű kisfiú volt.
Az én édes, 10 éves kis öcsém.
Az elején mindig azt mondta, hogy nem lehetek a testvére, de végül rájött, hogy ez nem igaz. Zharkovvá tettem, egy igazi harcossá.
-Akkor nem éreztem hősnek magam. - mondta.
Pedig az volt.
Más nem bírta volna ezt ki.
Nagyon jól tudtam, hogy a 9 éves Ethan, aki ezt a sok borzalmat elszenvedte, igazán büszke lenne arra az emberre aki lett, én az voltam.
Újra végig néztem rajta.
Hajának hossza kicsivel volt rövidebb az enyémnél, úgy ragyogott akár az arany.
Zafírkék tekintete, most a sírástól csillogott, de a könnyek alatt tele voltak élettel.
Szálkás testalkata alatt mély erő lakozott. Ethan maga volt az erő és önbizalom.
-Pedig az voltál. - fogtam meg a vállát. Eszembe jutott, hogy az elő közös évünk alatt iszonyodott az érintésemtől. Soha nem értettem, hogy miért, hisz egyszer sem bántottam, de mostmár minden világos számomra. - Azt szokták mondani, hogy az idősebb testvér a példakép, de nálunk ez pont fordítva van. Számomra te vagy a példakép, Ethan. Azt kívánom bárcsak ne történtek volna meg veled ezek a dolgok.
-Az már a múlt. - zárta le a témát. Megtörölte a szemeit és nagy levegőt vett. - Ne beszélj róla senkinek. Se Ahleynek, se a rózsámnak. Nem akarom, hogy tudjanak róla. Legyen ez a mi titkunk.
Felálltam, Ethan pedig követte a példámat. Szembe fordultam vele.
-Úgy lesz ahogy szeretnéd, kis testvér. - mondtam neki, majd erősen magamhoz öleltem. - Köszönöm a bizalmad. - tettem még hozzá csendben.
-Köszönöm az életem. - mondta halkan, de hálásan.
Mind a ketten felnőtt férfiak voltunk, de van egy dolog, ami soha nem fog megváltozni. Ő mindig a kis öcsém marad.
Ha valaki még egyszer bántani meri őt, az életével fizet érte, mert Ethan Zharkov problémája a bátyja problémája is.
És ez a bátyj szemrebbenés nélkül gyilkol meg bárkit, az öccse érdekében.